A vár, meg amit a kritikus elvár (tv-ülőke)

Milyen kifogás érte és éri is ezt a nem mindennapi szerb sorozatot?

Amiről itt röviden szólni készülünk, és szólunk is – ha valamiért nem szakad ránk egész szakramentumával az égbolt, nem megy el az áram vagy valami hasonló, zárják el/robbantják fel bármelyik vezetéket stb. –, az a knini Rómeó és Júlia története. Címe eredetileg Tvrđava. Fordították már Erődnek, Erődítménynek is, de tán legszerencsésebb ennél az egyszerű megoldásnál maradni, miszerint: vár. – Vagyis hát: A VÁR.

Az utóbbi évek legsikeresebbnek mondható szerb (mini) tévésorozatáról beszélünk. Egy történelmi drámáról, amelynek forgatókönyvét – személyes élményeikre támaszkodva – Mirko Stojković és Goran Starčević írta. Rendezte: Saša Hajduković professzor úr. A szerelmesek szerepében Ognjen Mićovićot és Darija Vučkót láthatjuk.

Rögtön itt célszerű megjegyeznünk, hogy a Rómeó és Júlia párhuzam ebben az esetben csak részben szerencsés. Ugyanis szóban forgó sorozatban nem két egymásnak feszülő család állja útját a szerelem gördülékenyebb beteljesülésének és az „örök boldogságnak”, hanem két nép, két egész nemzet. Tudniillik a cselekmény színtere a kilencvenes évek horvátországi szerb Krajinája, egész pontosan annak központja: Knin. Az akkori borzalmas viszonyaival.

Játszódik tehát az egész hajmeresztő dolog abban a vérzivataros történelmi időben, amely végül Jugoszlávia szétesését hozta el, és járt mintegy félmillió szerb kiűzetésével az önállósulni igyekvő Horvátországból.

Az ősök traktoron érkeztek Racsára (Sremska Rača), ahol átkeltek a hídon Szerbiába. Alattuk a Száva hömpölyög (Fotó: Varga Szilveszter)

Ez a család gyalog kelt át a racsai hídon. Melegvolt aznap (a helyzet) Fotó: Varga Szilveszter

Az érkezőket először szerb vízzel itatták, eléggé kitikkadtak a "traktoros menetelés" során (Fotó: Varga Szilveszter)

EZ NEM A FILM, EZ AZ AKKORI VALÓSÁG : A Horvátországból elűzött/elmenekült szerbek Szerbia felé tartanak. A háború azonban nem 1995. augusztus 5-én kezdődött, hanem 1991-ben. Amikor a Jugoszláv Néphadsereg segítségével a szerbek hasonló mennyiségű horvátot űztek el, majd 1991 és 1995 között szinte minden nap bombázták Horvátországot, hol itt, hol ott

Magyarán: kiűzetéssel a saját otthonaikból.

Az igyekezet eszköze: tűzzel-vassal.

Eredmény: katasztrófa.

(Kétségtelen.)

Súlyos katasztrófa, amelynek gyökereihez durván számítva mintegy évezrednyit kell visszamennünk az időben, amikor is megtörtént a nagy szakadás a keleti és a nyugati kereszténység között. (Tudni kell hát, hogy ha például valaki valakinek azt a k… bizánci anyját emlegeti, pontosan mire is gondol.) Jugoszlávia ezen a törésvonalon állt, s minden jel szerint nem is maradhatott fenn túlontúl sokáig. Ahogy mondják: vérben fogant, vérben lobbant. El. Lett hamuvá. Kicsiben ugyanez történt az 1990-ben alakult, formálisan soha el nem ismert, kérészéletű Krajinai Szerb Köztársasággal is ott Észak-Dalmáciában, a Cetina folyónál, mégpedig valahol az évtized derekán. A Cetinánál, amelyről Bíborbanszületett Konstantin is úgy ír, mint vízválasztóról szerbek és horvátok között.

Tehát nyilvánvaló: szebb idők esetén sokkal nyugodtabb körülmények között, kecsegtetőbb kilátásokkal hajózhatott volna boldogabb jövője felé az ifjú pár. Ha nem is egészen nyugodt, mégis békésebb territóriumon, tengeren, dacolva a létező összeférhetetlenségekkel, aztán meg ki tudja, ugyebár? (Különös tekintettel az élet amúgy is túlzottan gyakori buktatóira.)

Egy kocka a sorozatból, de ez inkább téglalap

Mindenesetre az ifjak szerelmi történetét itt nem fogjuk végigmesélni, hanem a fent elmondottak tükrében inkább arra vetnénk röpke pillantást, hogy vajon milyen kifogás érte és éri is ezt a nem mindennapi szerb sorozatot – kimondottan szerb szemmel nézve. A valahonnan mindig előbújó történelmi sérelmek prizmáján keresztül.

Például a belgrádi (hazafias) Novosti online publicistája, kritikus publicistája vagy publicista kritikusa, ahogy vesszük, Božidar Zečević előbb megdicséri az egész ritka produkciót – producerestül, stábostul, színészi gárdástul, mindenestül –, majd rákanyarodik arra, amiket szerinte nem lett volna szabad kimondatlanul hagyni, mindennemű „művészi szabadság” ellenére sem. Netán csupán felületesen érinteni, majd tovasuhanni (bármennyire rázkódón is?). Úgy véli, az egész titói Jugoszlávia problematikája szóban forgó megvalósításban túlságosan sfumatós, azaz a valóság éles körvonalai erősen elmosódnak. Szerinte ebbe a fabulába nem igazából sikerült belesűríteni az élet tényeit, azzal együtt a bíráló hang is szinte seppegővé vált. (Így meg mese-mese mátka marad az egész?)

Úgy véli – ha jól értjük –, az egész Jugoszlávia-projekt félresikerültsége végig nem kap elég hangsúlyt a sorozatban. Elsősorban nyoma sincs egy általános rálátásnak a szerbség hosszantartó sanyarú sorsára, a szerbek sínylődésére horvát területen (ahogy Bosznia területén ugyancsak), kiváltképp a második világégést követő időkben. Maga a legújabb háború tehát úgy érkezik Kninbe, mint olyan valami, aminek nulla az előzménye. – Egy amolyan tisztára a semmiből ukmukfukk befutó vonat? ( – Ez utóbbi így a mi kérdésünk, persze.)

Zečević sommásan leszögezi, hogy nincs ebben a sorozatban igazából semmi, ami mindannak a hosszú éveken át történő gáncsolásáról szólna, ami szerbnek mondható. Nincs szó az elszakadást megelőző, ugyancsak hosszú évekig tartó előkészületekről, illetve a szerbek irtásáról. Tehát mintha a második világháborús jasenovaci haláltábor pl. nem is létezett volna, ahol a horvát usztasa rezsim anno a legnagyobb gaztetteit követte el, s amiről fél szó sem esett a titói testvériség-egység dogmájának idején. Ha valaki mégis említeni merészelte, az gyors eljárással eltűnt a süllyesztőben úgy, hogy megkapaszkodni sem volt ideje.

Még egy kocka

A cikk még hosszan folytatódik a szerb kultúra sárba tiprásával a többiek által, a cirill írásmód gáncsolásával, a titói titkosrendőrség mindennemű aljasságával és így tovább. Hosszú a lajstrom, nem is megyünk rajta végig. Azzal fejezzük be a magunk írását, amit szóban forgó tévésorozattal kapcsolatban érdekes mód maga B. Z. használ zárásképp. Nevezetesen Nemanja Dević ifjú szerb történész megállapítását, mely így hangzik:

– Ugyan már! Végül is egész jó lett ez a vár. Ha nem is tökéletes, de jó. Eleinte ott botladozott valahol a szélen, ám később beljebb került, hogy a végére egész korrekté váljon. Nyugodtam megállapítható, hogy van benne pár antológiába illő jelenet, ami manapság nem kevés… Szó, ami szó, forgatódjék, forgatódjék csak a szerb film, miközben egyre közelebb kerülünk az igazsághoz.

(Persze, csak úgy szépen: lépésről lépésre. A teljes igazság felé /ha egyáltalán van olyan/.)