A Sárgarépa-kastély és a szfinx (A legújabb NIN-díjra: vígan!)

Alkotóként eléggé vékony jégen táncolsz, nem tudhatod azt sem, mekkora lesz a produkció sikere

– Tisztában vagyok vele – mondta köszönőbeszédében az író, végigsimítva domború, izzadságtól gyöngyöző homlokán –, maradéktalanul tisztában azzal, hogy ha minden jól megy, akkor mindig is lesznek valakik, akik olvassák azt, amit leírtam. S ha már így van, akkor szeretném… az ember természetesen szeretné, ha minél többen úgy is értelmeznék a szöveget, ahogy ő azt eleve elképzelte. De sosem lehet tudni.

Amúgy alkotóként eléggé vékony jégen táncolsz, aztán nem tudhatod pontosan azt sem, mekkora lesz a produkció sikere.

Mindenesetre egy ilyen rangos elismerés – csavarjuk ki kezéből menten a mikrofont – általában megerősíti az embert abbéli hitében, hogy a szava nem csupán pusztába kiáltott szó. Mert azt az olvasói/kritikai véleményt tükrözi, hogy biz’ rendkívül magas szinten muzsikál a Maestro, aki mindenképp megkülönböztetett figyelmet érdemel, ezért ha egy mód van rá, meg kell erősíteni eltökéltségében, hogy sose hagyja abba.

Kiváltképp akkor, ha olyan érzékeny témákat penget, mint a legfrissebb NIN-díjas, fent megszólaló DARKO TUŠEVLJAKOVIĆ, aki a minap vethette át Belgrádban az azzal járókat.

Díjátadó Belgrádban, középen a szerző, Darko Tuševljaković (Forrás: NIN)

Messze szebben fogalmazva: fürödhetett meg a dicsfényben. Mondhatta el az itt erősen nyúlfarknyira zsugorítottakat. Hízhatott, domboríthatott és domborodhatott a tapsban.

Darko az amúgy – viccen kívül – sárgarépára célzó, KAROTA című tavalyi regényéért részesült ebben a legmagasabb szerb prózairodalmi elismerésben. Életrajzából tudható – ugyancsak röviden –, hogy gyermekkorában az Adria partján gyűjtött be örökre szóló élményeket. Amúgy viszont a boszniai nehézipari kohó- és büntetőközpontban, Zenicán (Zen’cán) látott napvilágot. Az esemény éve szerint 1978-ban, tehát még nem is oly vén az egyebek közt Andrić-díjas Mesterünk, hogy a hamut is mamunak mondja. – Persze, mesterségesen előidézett fogproblémák nélküli esetről beszélünk. (Állatira humcsi, mi…? De van ilyen. Zen’cán főleg, ha nem vigyázol a rágókáidra, jöhet a nagy csattanó.)

Nota bene! Esetleg: a Zenica-motívumhoz hallgatnánk meg a Kusturicához tapadó, amúgy csupa „fogfazonírozó nehézfiúból” álló, Zabranjeno pušenje nevű együttes Zenica blues c. számát, aztán mehetünk tovább. Pl. Zadarba.

Ez a felvétel autentikus környezetben, a zárttípusú zenicai javítóintézetben készült, ahol a Zabranjeno pušenje boldog börtönéveket kívánt a bentlakóknak

Ugyanis a Karota Zárában játszódik, és foglalkozik egy felettébb képzeletserkentő misztériummal, amelynek középpontjában egy női szfinx áll. Márpedig, ahogy az író mondja, ahol szfinx, ott titok is. Mondja még, hogy mondják: az a szobor a legnagyobb olyan jellegű szobor Európa szóban forgó részében, pedig nem is olyan nagy. – Így hát ő, kiszerint tulajdonképpen nem is a méreteivel ragad meg, nyűgöz le az a műalkotás, hanem lényének ama súlyos, lefegyverző rejtélyességével… Egyszer meglátod, nem szabadulsz tőle.

– Egyik fiává válsz a kőszívű, egy szelíd és egy vadabb arcot mutató nő fiainak? Örök rabjává leszel szólóban zengett, egyszemélyes sziréndalának? (Lehetne még ragozni, kacifántozni, de felesleges tovább fokozni.)

Attilia szfinx

Nos, egyszerűen elég az hozzá, hogy ennek a szfinxnek az ellenállhatatlan vonzáskörében bontakozik ki a fokozatosan besötétedő történet, amelyik nem pusztán önéletrajzi, azonban önéletrajzi jellegét aligha tagadhatja meg. Legalábbis a róla szóló írások szerzői szerint, akik közül némelyik ítész egész költőien fogalmaz, mondván, hogy a kis Davor gyermekkora az Adria vizétől meg a part leandereitől illatozott. Játszott sok szép színben, ám egyre határozottabban kezdett megérkezni oda az égés, a förtelmes háborús pusztítás minden szépséget megsemmisítő rohadt bűze… . – És akkor, kérem, itt van az a pont, ahol nem meséljük tovább (ezt sem!). Ezúttal Darko Tuševljaković NIN-díjas művét.

Inkább legyen néki is egy nagy: SZÍVBŐL JÖVŐ GRATULA! (Öreg Matula.)

Ha már említettünk egy együttest, miért is ne említenénk még egy másikat? Ne legyen emez egyedül. Például említsük a régi-régi Bee Geest. Tudják, akik tudják, még emlékeznek rá, arról a csapatról beszélünk, amelyiknek az a mekegő hangú, erősen nyúlfogú ausztrál-angol férfiú volt a frontembere: Robin Gibb. Robin mekegett, mégis szívhez szólóan, egyáltalán nem szétcsúszóan énekelte pl. a Massachussets sikerszámot.

No, megvan?

És Massachusettsben minden fény kialudt azon a napon, amikor egyedül hagytam őt

De csak azért hozzuk fel őket így, mert nekik volt egy roppant népszerű nagylemezük Cucumber Castle címmel. Uborka-kastély, ugye? Míg emitt, a díjazott regényben pedig ott van ez a Sárgarépa-kastély. Esetleg Répavár? Villarépaverzió. Mindegy. No, azt nem állítanánk, hogy udvarában csupa nyúlseregek táboroztak vagy siheder nyulak hancúroztak volna egykor, azonban tény, hogy a tengerkéktől határozottan elütő, kifakulása előtt még erősen répaszínű, nyugodtan történelminek nevezhető épület udvarában áll az az említett női szfinx.

Egy régi, tehetős zárai ember állította oda idő előtt elhunyt drága, Attilia nevű feleségének sosem halványuló emlékére.

A zárai répavár

Hogy az asszony majd többek közt egy díjazott regény ihletője legyen valamikor később, persze. Valamikor messze. Messze távolabb az időben: ATTILIA SZFINX. (Adriai tengernek egyiptus syrenája.)

P.S. Az egész jobb megértéséhez pluszban ajánljuk D. T. Utólagos igazságok c. művét.