Piros Frankenstein, a telepi rémek jó kis bandájából (Móri 80)

Az előző nemzedék tagjai közül örököltük őt – meséli bizonyos B. A. –, azt a vékony, magas, szakállas, az átlagnál valamivel hosszabb hajú, de nem túl hosszú hajú férfiút. Szóval nem olyan hevimetálosat, hogy elől t*kig, hátul derékig a frizura. Örököltük őt simán abból a Danyi Magdi, Bognár Tóni, Böndör Pali és mások alkotta ún. második Symposion-generációból. Mi.

– Kik? Ki?
– Hát mi: emberek. Jobb sorsra érdemes fiatal nők és férfiak abból a harmadik Sympo-eresztésből. Sziveri Jancsival az élen, akiről már annyi szó esett.

Móri – becsületes nevén MAURITS FERENC – közkedvelt figura volt egész Újvidéken, nem csupán a TELEP berkeiben, ahonnan érkezett. Főleg a kultúra felségterületén ismert személy. Olyan, aki rajzol, színeseket fest, fúj, hengerel, másik kezével verseket ír, közben rendes, fizetett (nem keverendő össze a „rendesen megfizetett”!) állásában az Új Symposion folyóirat grafikai szerkesztője is. Rád nézve szúrós, távolba nézve mégis valahogy réveteg, álmodozó tekintetű, jóval harminc fölötti férfiú, aki mintha örökké a Dunát keresné szemével a távolban, közben teljesen helyénvaló megállapításokat tesz. Röpködő kezével mintegy vezényelve az eseményt, ugyanakkor – jellegzetesen nagy csattanással – precízen fején találja a szöget. Rendre így.

A III. Sympo-nemzedék búcsúja, Mórival

– Egyébként, ha jól emlékszem – mondja tovább egy kis torokköszörülés után B. A. –, Móri is addig maradt a lapnál, amíg annak egész szerkesztőségi gárdáját ’83-ban ki nem pakolták az ablakon. Így történhetett, hogy a szóban forgó renitens brancsról készített utolsó csoportos képen ő is rajta van. Imént említett évben azon a népszerű Ifjúsági Tribünön, az utolsó nagy közös fellépésünkön. A Katolikus portán, ahol a tribün szomszédságában élő apácák imája összekeveredett az avantgárd lármával, ám úgy látszott, eléggé jól megtűrik egymást. Szokás dolga. (Megjegyzendő, hogy a hangsúlyosan modern hangvételű magyar Újvidéki Színház is abban az épületben kezdte pályafutását, csak később ment el onnan. Tán a Strindberget is ott játszották… még?)

Móri, MÓRIJÁK, többek közt a hírneves, emlékezetem szerint jelentős alakváltásokon is átesett PIROS FRANKENSTEIN atyja, egy időben feljárt dolgozni a Péterváradi várba, az ott reája váró műtermébe. Jugó festőkollégáival barátkozni ugyanakkor főleg Počiteljbe utazgatott. Abba a Neretva-parti, ugyancsak kemény történelem sújtotta, ugyanakkor külföldieket is vígan befogadó szabad múzeumba, amit legjobban közülünk Benes József festőművész, valóságos anekdotabűvész barátunk tudott a legélénkebben megjeleníteni. – Egyszer majd nyilván szerét ejtjük közülük legalább egy db. felidézésének, ám most nem az a helyzet. Nem erről szól az alkalom, zsibbad már az alkarom. Mit csinál a felkarom…?

– Kérlek – pardon –, ne légy barom, mi a duma?! Počitelj, oda kezdtünk kanyarodni, de kanyarodjunk csak vissza szépen a Telepre.

„A fényen át – Maurits 80” elnevezésű rendezvényen Antalovics Péter, a Forum Könyvkiadó Intézet igazgatója köszöntötte Maurits Ferenc festőművészt, illusztrátort, költőt nyolcvanadik születésnapja alkalmából

Közben kávé készül. Elkészül, B. A. pedig folytatja – cukorral vagy cukor nélkül? (hol hogy) – a maga kis színeske, lassan szükségszerűen záruló visszaemlékezését. Amit egyébként többször is leírt már, de most itt a lehetőség az újbóli elmondásra.

– Ott a Telepen mi az Illír utcában laktunk – meséli hát tovább. – Feleségem, lányom és én a földszinten, anyós-após pedig az emeleten. Az udvarunkon meg lakott egy Gyula nevű nyúl, akit Móri szeretett megnézni, míg azt egyszer meg nem fojtotta a szomszéd dakszlija. Pedig edzett nyúl volt, ugyanis egyszer már beleesett a kerti latrinába is, de túlélte… Ám a nyúl, a nyulak különben is inkább Tolnaihoz kötődnek, míg hozzája, Mórihoz inkább a HALAK. Mert úgy volt az, hogy kedves barátunk tulajdonképpen/általában pecázni indult el a Sodrosra a szomszédos Újtelepről, ahol akkor már lakott, csakhogy útközben jött ez a fránya Illír utcai Szkülla-Kharübdisz. Vagy inkább szabad tovahajózást megakadályozó zátony. Hogy amúgy horgászni ment volna, arról a cucca árulkodott.

A híres újvidéki Telep, ahogy Maurits Ferenc látta

Emlékszem hát, mert most már rég az emlékeim közé sorolható, amint Móri befut hozzánk: fekete kerékpárján a telepi udvarunkba, és ez szabálytalan időközökben ismétlődik. Azaz nem is annyira szabálytalanul, mint inkább Móri belső órájával és a lunáris naptárral összefüggésben. Lábán csizma, vállán a villantó felszerelés. Kicsit leül, általában hosszabb időre, és miközben Mozart vagy Dave Brubeck zenéjét hallgatjuk, elbeszélgetünk mindenről, ami eszünkbe jut – múltból és jelenből egyaránt.

Ezzel párhuzamban nekem egyre szilárdabb meggyőződésemmé válik, hogy a Móri képein látott, szeszélyesen indázó-gabalyodó vonalak tulajdonképpen a különféle halak kedvenc útvonalainak térképi rögzítése a Mester részéről. De nem közlöm vele a felfedezésem. Hal módjára hallgatok. Hallgatunk. Az utolsó Amadeus után Móri elmegy. Aztán én, azaz mi megyünk el, a Teleptől messzire. – Ezzel dióhéjban el is mondtam azt, ami volt, s ami bizonyára többé nem tér vissza, legalábbis hasonló formában nem. Azért sem, mert utóbb valami nagyon megromlott, valaki fekete kukacot akasztott a horogra.

Jut eszembe most itt Újpesten ismét a FEKETE HÁLÓZSÁKOK Maurits-féle sorozata. Tulajdonképpen ott sorakoznak azok a fekete kukacok. Illetve gubók, amelyekből eltorzult sárga, zöld és lila arcok lógnak ki, lógnak bele föntről önnön piros tócsájukba. Olybá tűnik, a szabadulás esélye nélkül. Tátott kerek szájjal, mint a döglött apróhal. Néma üvöltéssel. Móri Van Gogh-nak szentelt pár sora szerint: „ellepték / fekete / nehéz / döglegyek / a dobhártya / zsilipjét”. – És itt el is illan végérvényesen a jókedv. Viccet nem mesélünk, így horgászviccet sem. Azt pláne nem, bonyolult jelképfejtéssel pedig igazából itt nem foglalkozunk.

P.S. Íródott ez Móri 80. Születésnapjára. Múlt hét csütörtökén hozta cikkét a Magyar Szó Maurits Ferenc születésnapi köszöntőjéről a Forumban, ám mire a mi lassú reagálású egységeink észbe kaptak, ez lett belőle. De akkor is: ISTEN ÉLTESSEN, MÓRI! SZÍVBŐL.