Most meg hová mentél, Bütyök? (Azzal a kis traktoroddal)

Egy biztos: doppingteszt alá kellene vetni az Ördögöt, mert normálisan nem lehet ilyen tempóban teljesíteni. Szűkebben: meg kellene vizsgálni, mi a frász baja lehet spéci a Vajdasággal? A délvidéki magyar művészekkel, írókkal, alkotókkal, színészekkel, meg a többivel? Mert tényleg nagyon rájuk szállt az utóbbi időben. Valamiért pikkel rájuk, de borzalmasan.

– Mi az az óriási vétkük, vétkünk? Hallja ke’, Ördög úr?! Nem lehet, hogy pusztán félreértett valamit? Tisztázzuk már, kérem! Valaki onnan elküldte volna Önt? Vissza haza, abba a kénköves pokolba, vagy még rútabbul fejezte volna ki magát az illető? Az a szerencsétlen halandó, mert igen, Sátán elvtárs, elvtársúr, értve: nagy meggondolatlanság lehetett az az ő részéről.

(Világos egyébként, hogy nem nagyon szabad itt ugrálni, meg rázni az ágat, mert esetleg bennünket is elkap a gépszíj. Esetleg mi is fel leszünk rántva arra a fekete járműre. Esetleg durván felhajítva, aztán utazhatunk később amazon a híres ladikon is – a-Kár-ön, a-Kár-én: a Kárönén.)

Aztán utazhatunk később amazon a híres ladikon is – a-Kár-ön, a-Kár-én: a Kárönén

Van ez ugye, hogy nagy hiba csúszik a számításba. A színész nem a filmvásznon hal meg, nem a színpadon, hanem a valóságban. Nagy hiba, mert a kettő, képzelet és valóság közt óriási a különbség – sajna –, bármennyire elmosódó is a határ esetenként. Márpedig most úgy alakult, hogy a szigorú valóság tartományából távozott valaki közülünk. Közülünk való BICSKEI ISTVÁN, kiváló színművész, rendező. A leghíresebb Bütyök barátunk, a szeretett Bütyi, aki sok-sok felejthetetlen, tkp. Bütyök-figurát formált meg, aztán most meg elment vele az az 1 igazi.

El a túlpartra.

Dormán László posztolta a Fb-n azt a szép kis szöveget, amelyet itt mindjárt bekombinálunk ebbe az írásba, mert nagyon megrendítő darabka a sötét mozaikhoz. Dormán sok fotót készített Bütyökről, ahogy másról úgyszintén, azonban mi itt, ebből az alkalomból elsősorban azt mellékelnénk, amelyik a múlt évben sikeredett Magyarkanizsán. Ott, a Grand teraszán, ahol „elektromos rokkantszekeréről” Bütyi Sziverit szavalt – sajátos kompilációban. Ott, a Grand teraszán, majd hullajtott pár megindító könnyet abból a maradék fél őszinte szeméből.

– Nem jól van ez így – állapítja meg Dormán Laci. – Ezen a tavaszon a legnagyobbjaink hagynak itt bennünket, mennek át a Tesla vizionálta (!) fénybe. Mintha összebeszéltek volna, itt hagyják ezt a földi világot, mert van valahol valami jobb. A legutolsó képet osztom most meg rólad, Bütyi bácsi, tavaly készítettem a magyarkanizsai írótáborban. Amikor meg akartalak ölelni, járgányoddal véletlenül ráhajtottál a lábfejemre. Nem baj, nem fájt. Nekem még megvan, ami neked már hiányzott. Csodálatosan, szívbe markolóan mondtad el akkor Sziveri-versedet. – És ez most fáj.

Ugyanott találkozott Bicskeivel az Újvidéken pár remek darabjával rég nagy sikert arató Zalán Tibor író is, ami ugyancsak megrendítő, lencsevégre tolakodó, megörökítendő esemény volt. (Zalán legvisszhangosabb művének egyébként nagyon találó címét konkrétan ide nem írnánk le most, elsősorban kegyeleti oknál fogva… de mindenki tudja, aki akarja.)

Zalán és Bütyök az Írótáboron

Különben e sorok írójának a számos kiváló újvidéki előadás közül, amelyben Bütyök szerepelt, majdhogynem legélénkebben az a fantasztikus GODOT maradt meg, amelyben az ugyancsak néhai, pontosabban már rég megboldogult Soltis Lajossal kettesben hozták remekül a döbbenetes becketti abszurdot. Máskor-máshol nem érezte annyira idegesítőnek ő, emitt körmölő, hogy az a k*rva Godot sehogy se akar befutni. – Mér’ is nem, az anyja istenit annak a csökönyös szamarának! Vagy inkább: álnok jószágának… Sunyi disznajának. Stb.

Godot-ra várva, Lajos és Bütyök, vagyis Bütyök és Lajos

A szabadkai színház produkciói közül elsősorban – természetesen privát oknál fogva is – a Ljubiša Ristić-féle összjugoszláv Shakespeare-fesztivál JULIUS CAESAR-ja maradt meg benne. A szlovén Janez Pipan rendezésében, amelyben Bütyök az egyik merénylőt, Cascát játszotta. Prímán hozta azt a darabos figurát, csak az volt a majdnem kínossá vált dolog, legalábbis az egyik, talán a második előadáson, hogy a sorsdöntő pillanat előtt valahová eltűnt a kése. Bicskei azt is egy kis rögtönzéssel megoldotta. Röpke kiszólás után becsatolt egy odaillő szöveget, mialatt a fránya fegyver – e sorok ott rendezőasszisztens, alkalmi kellékes szerepében tetszelgő körmölőjének jóvoltából – hirtelen előkerült (legalábbis egy hasonló), úgy aztán a jó öreg Juliusnak végül nem maradt semmi esélye. Zéró sansz. – De így volt csakugyan?

– Oh, oh, az a „fránya” emlékezet, mint játszi fény, úgy illan el… egy idióta meséjéből egy idióta meséjébe.

Emlékezetesnek számít még – persze, többek, egyenest sokak közt – az angol kortárs író, Howard Barker: A KASTÉLY című szabadkai előadása Bütyökkel, azonban ott a korai feminista boszorkát alakító Ladik Katalin remekelt elsősorban – mondhatni tarolt –, Bütyi viszont átlépett a filmvászonra, hogy amott tündököljön.

István, Tibor, Valentin, Zoltán és Éva a PANNON CSÚCS című film forgatásakor

Nem csak légből kapott laikus megítélés szerint, hanem az értő, szigorú kritika szerint is tényleg: ragyogjon. Mondjuk, a PANNON CSÚCS című filmben, ahogy azt látta-ítélte példának okáért Bordás Győző kritikus, őszintét csettintve. A tévéfilmből nagyjátékfilmmé bíbelődött/bildelődött, utóbb az országos pulai fesztiválra is elszállított alkotást rendezte Petrović Balázs Éva. Benne Bicskei egy a hegymászás igézetében élő, valaha Jugoszláviába emigrált orosz család sarját alakítva operaénekesként próbál boldogulni. Olyan férfiút testesít meg, akire elkezd pikkelni a hatalom, majd ama hitvány nyomorgatós sportját addig űzi vele, míg szegény ember meg nem zakkan. Operaénekesből punksztárrá lesz, hogy végül egy katartikus, észbontó jelenettel záruljon a mű. (Itt csupán zárójeles megjegyzésként, de véletlenül sem mellékesen annyit, hogy B. I. sokéves szereplése Nagy Józsefünk franciaországi mozgásszínházában külön fejezetet igényel, ami valószínűleg egyszer meg is fog íródni. Különben Nagy Jóska-Szkipe személyével és művével valahol hátrébb már foglalkoztunk!)

Vége felé még pár szót a versmondásról. Bütyi kiváló, sokrétű és újmódú, pazar tolmácsolója volt Tolnai Ottó költészetének, például a Wilhelm-daloknak. Ugyanakkor Domonkos István lírája sem állt messze tőle. Így egyszer – e sorok írója jól emlékszik rá – a Kossuth Rádió egyik stúdiójában Domonkos István: KORMÁNYELTÖRÉSBEN c. hosszú, rendhagyó költeményét mondta mikrofonba, amikor a technikus, név szerint Kosárszky Péter (szintén nincs már az élők sorában) hirtelen felkiáltott. – Ez meg mi?! Ez k*rva jó! Nahát…

Mondta, hogy ő ott már annyi költészetet hallott, a húszasban, hogy megcsömörlött tőle, de ez valami totál jó. Bárcsak ne lenne gyorsan vége! – Megnyugtattuk Pétert, hogy nem lesz az oly gyorsan.

P. S. Még csak annyit, hogy mindenképp megkülönböztetett figyelmet érdemel Szabó Palócz Attila minapi posztja, amely költőként mutatja be magát Bicskei Istvánt. Bütyköt, aki megérkezik a túlsó partra (csónakos képünk innen való! /Valamivel előtte megjelent a SZMSZ-ben/.)

Íme, a cím nélküli, számunkra eleddig ismeretlen szöveg:

„Soha sem tudom hogyan
s minek érem meg a reggelt
hogy rám virradt érzem
s nem tudom Hold-e vagy
a Nap az mely holtsápadtan felkelt
ami dobban a szívem hangja
vagy a ladikom ért át a túlsó partra
bár tudhatnám
szerelmem feszített-e vitorlát
vagy hiúságom állított bitófát?”