Európaiak, elő a csákányokkal! Feszültségek a ritkaföldfémek körül

Az energetikai átmenetről szóló diskurzus totális képmutatáson alapul: a szegény országokkal túratják fel a Földet

Az elmúlt hónapokban Kína és az Egyesült Államok a kereskedelmi háborújukat a század új kulcskérdésére terelték át: a ritkaföldfémekre. Olyan fémekről van szó, amelyek valójában nem is annyira ritkák, ám egyetlen nyugati ország sem akarja a saját területén kitermelni őket – miközben egyikük sem tud nélkülük élni, ha számítógépeket, okostelefonokat, elektromos autókat akar gyártani és értékesíteni. És Európa mindebben hol tart, illetve hol áll?

Az Európai Bizottság 2025-ben a szerbiai Jadar-projektet stratégiai nyersanyag-projektként listázta, mivel Európa lítiumfüggősége kritikus szintű. Ez politikai értelemben erős támogatás, de nem oldotta fel az erős társadalmi és politikai ellenállást. A lítium ugyan nem tartozik a ritkaföldfémek közé, de a kritikus nyersanyagok közé igen.

A „ritkaföldfémek” elnevezés egyébként nem túl találó, és meglehetősen félrevezető. Először is: ezek nem földek a szó szoros értelmében, hanem a földkéregben előforduló fémek, amelyek számos „innovatív” technológia számára nélkülözhetetlenek. Másodszor: nem is olyan ritkák – írja figyelemre méltó cikkében a francia Charlie Hebdo (CH) francia magazin.

Bár Kína ma jelentős monopóliummal rendelkezik a kitermelésük és feldolgozásuk terén, „geológiai értelemben a rendelkezésre állás viszonylag egyenletesen oszlik meg világszerte” – hangsúlyozza mindjárt az elején Charlie Guillaume Pitron, a Nemzetközi és Stratégiai Kapcsolatok Intézetének (IRIS) társult kutatója, A ritkafémek háborúja, Az energetikai és digitális átmenet rejtett oldala című könyv szerzője, aki szerint ezek a fémek rendre kicsúsznak a kezünkből – és ez nemcsak Franciaország, hanem egész Európa problémája.

Jelenleg a ritkaföldfémek 85%-át Kínában finomítják (Forrás. YouTube)

„Holnapra honnan szerezzünk ritkaföldfémeket?”

A CH beszámolója szerint néhány nappal ezelőtt Stéphane Séjourné, az iparért, a kis- és középvállalkozásokért, valamint az egységes piacért felelős európai biztos, egy észtországi mágnesgyár látogatása során a holland NRC lapnak adott interjúban mesélt geológiai üzleti kálváriájáról.

„A múlt hónapban Brazíliába kellett volna utaznom, hogy egy ritkaföldfém-bányáról tárgyaljak. Három nappal az indulás előtt közölték velünk, hogy az amerikaiak már megérkeztek, finanszírozást ajánlottak, és 2030-ig felvásárolták a teljes termelést” – panaszkodott.

Stéphane Séjourné 2024 decemberében egy interjúban említette, hogy egy ritkaföldfém-bányával kapcsolatos megbeszélésre kellett volna Brazíliába utaznia, de az amerikaiak közbelépése miatt a látogatás meghiúsult. Európának ezúttal is sikerült pofára esnie (Forrás: X platform)

Az európai biztos tanácstalanul hozzátette: „Azok, akik az amerikai kormány számára a kritikus nyersanyagokkal foglalkoznak, kereskedők, kereskedelmi kamarák vezetői, pénzügyi piaci szakértők. Tudják, hogyan kell összekapcsolni a kínálatot és a keresletet, hogyan kell árat alkudni.”

Ez azt jelenti, hogy mi teljesen alkalmatlanok lennénk? „Vannak vállalatok, amelyek közvetlenül felhívnak, és azt kérdezik tőlem: hol találunk ritkaföldfémeket, itt és most, holnapra, még január 1-je előtt?” – meséli döbbenten Guillaume Pitron. Igen, az „alkalmatlan” talán valóban a megfelelő szó.

És végső soron miért ne hagyhatnánk ennyiben az egészet? Hadd civakodjon Kína és az Egyesült Államok a bányákon, Európa pedig ringassa magát egy csökkenő, „növekedés utáni” kontinens ábrándjába, távol a fémektől és a neokoloniális kitermeléstől.

A ritkaföldfémek kinyerése elavult és környezetszennyező módszerekkel történik, folynak azonban a kutatások a tisztább és hatékonyabb módszerek kidolgozására a világ szinte minden pontján (Forrás: YouTube)

Csakhogy van itt egy komoly feszültség: a szélerőművek, az elektromos autók és az energetikai átmenet egyéb zászlóshajói rendkívüli módon függenek a ritkaföldfém-bányáktól és az állandó mágnesektől (amelyek nélkülözhetetlenek a mechanikai és az elektromos energia átalakításához).

Márpedig – emlékeztet Guillaume Pitron – „a bánya egy lyuk a földben. Vagyis definíció szerint szennyező és környezetkárosító tevékenység”. Nem beszélve a kitermelést követő fázisokról: a fémek feldolgozásáról és szétválasztásáról, amelyek rendkívül energia-, víz- és vegyszerigényesek.

Más szóval: az elmúlt több mint tíz évben Franciaország és Európa hiába öltötte magára az „ökológiai”, „zöld”, „fenntartható”, „tiszta” átmenet erényeit, az eddig előtérbe helyezett technológiai megoldások messze nem feddhetetlenek. Az „előny” mindössze annyi volt, hogy mindez máshol történt.

Guillaume Pitron szerint „az energetikai átmenetről szóló diskurzus totális képmutatáson alapul: a szegény országokkal ásatjuk ki a földet, miközben mi lakomázunk”.

Európaiak, elő a csákányokkal!

A kínai monopólium kapcsán érdemes megjegyezni: a távol-keleti ország nemcsak otthon dolgozza fel és finomítja a nyersanyagokat, hanem – ami még fontosabb – külföldön is. „Kína hajókon hozatja a ritkaföldfémeket a világ minden tájáról, ahogyan a réz Chiléből, a nikkel pedig Indonéziából érkezik” – magyarázza Cédric Philibert, a Francia Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének (IFRI) társult kutatója és a Nemzetközi Energiaügynökség volt elemzője.

Bár az energetikai átmenet egészét nem kérdőjelezi meg senki, minden jel arra utal, hogy Stéphane Séjourné uniós biztos jelenlegi szenvedései a nemzetközi bányászati versenyben kevésbé pénzügyi szükségszerűségek, sokkal inkább régi politikai döntések következményei.

Kapcsolódó cikk

A Rio Tinto felfüggesztette a szerbiai lítiumprojektet

Több mint harminc éve, az 1990-es évek fordulóján járunk. Franciaországban ekkor kezdődött a bányák bezárása. A környezetvédők hangosan tiltakoztak a bányászat környezeti következményei ellen. Ugyanebben az időben Kína újraindulási lehetőséget keresett, a világ pedig rátért a globalizáció útjára.

A kor szellemének megfelelően Franciaország és Európa a dezindusztrializáció mellett döntött, és társadalmi-ökológiai lelkiismereti problémáit „kiszervezte” a globális Délre, amely örömmel látott gazdasági lehetőséget a ritkaföldfémek és más nyersanyagok kitermelésében. „Ez a világ soha nem lett volna szabad, hogy eltűnjön” – állítja Guillaume Pitron.

Ám a 2010-es évektől egyre nagyobb lett a pánik az elsődleges erőforrásoktól való függőség miatt. Az ökológiai és technológiai átmenetek következtében robbanásszerűen megnőtt a ritkaföldfémek iránti igény, közben jött a Covid, az ukrajnai háború, majd Kína is belépett a vámháborúkba. Így aztán – „harminc év késéssel”, ahogy Pitron fogalmaz – 2023-ban Európa végre a relokalizációra gondolt.

Ez a kritikus nyersanyagokról szóló rendeletben (Critical Raw Materials Act, CRM Act) öltött testet, amely szerint 2030-ra jó lenne elérni, hogy az egyes országok fémfogyasztásának legalább 10%-át Európában kitermelt fémek fedezzék, 40%-át a kontinensen dolgozzák fel, és 25%-a újrahasznosításból származzon. Magyarán: európaiak, elő a csákányokkal!

És ezzel a ritkaföldfémek körüli feszültség ismét felszínre került Franciaországban. Az Allier megyében vagy La Rochelle-ben induló bányászati projektek láttán néhány környezetvédő aktivista újra előveszi megsárgult transzparenseit, jogosan figyelmeztetve a várható környezeti károkra.

Guillaume Pitronnak azonban erre egy kész mondata van, amelyet azoknak címez, „akik gyakran az energetikai átmenet és a megújuló energiák lelkes hívei”: „A bánya soha nem olyasmi, amire büszkék vagyunk.” Legfeljebb egyelőre a kisebbik etikai és ökológiai rossz.

A La Rochelle-i Solvay egyike azon kevés európai üzemeknek, amelyek képesek a permanens mágnesekben használt ritkaföldfémek finomítására (A La Figaro nyomán)

Csakhogy a francia ritkaföldfém- vagy a kritikus nyersanyagnak számító lítiumkitermelők oldaláról sem biztos, hogy pusztán ez az erkölcsi kényszer vezeti a csákányt.

A Solvay 2024 novemberében például bejelentette a La Rochelle-i ritkaföldfém-feldolgozó üzem újraindítását, a szerződések egy évvel később azonban nem maradtak Európában, hanem az Egyesült Államokhoz kerültek, az amerikai gyártók ugyanis gyors és nagy volumenben történő felvásárlást vállaltak, ami európai szempontból a stratégiai előrelátás hiányát jelzi az elszalasztott lehetőség kapcsán.

Ha ezt valaki időben elmondta volna Stéphane Séjournének, nem kellett volna Brazíliáig utaznia ahhoz, hogy az amerikaiak elhappolják előle az elsőbbséget.