A FÉLELEM BÉRE: A katonai parádé belső használatra

A belgrádi Radar, amely a Nova, az N1 és a Danas médiumok „kistestvére” – életkorát tekintve mindenképpen –, miután nemrégiben vált ki a rangos NIN hetilapból, több írásban is foglalkozott a holnapra tervezett, széles körű figyelmet kiváltó belgrádi katonai parádéval. A szerkesztőség megfogalmazása szerint a rendezvény „világraszóló” eseményként van beállítva, ám a Radar cikkei szerint a társadalmi megítélése korántsem ennyire egyértelműen pozitív.

A hetilap egyik írásában azt állították, hogy az újbelgrádi lakosok haragot és csalódottságot éreznek a városrész tönkretétele, valamint a katonai előkészületek okozta káosz miatt. A szerzők véleménye szerint éppen ezért a katonai parádénak különösen látványosnak kellene lennie ahhoz, hogy ez a felháborodás enyhüljön. A lap ironikus megjegyzése szerint az emberek felindultságát talán azzal lehetne csillapítani, ha a hadsereg egy tarackból kilőné Dragan J. Vučićevićet, az Informer című bulvárlap főszerkesztőjét – méghozzá Bulgária irányába. A szerzők szerint, hogy miért éppen Bulgária, azt nem volna érdemes részletezni, de örüljünk neki, hogy legalább nem Magyarország felé.

A Radar azonban nem csak ironikus vagy szatirikus hangnemben foglalkozott a témával, hanem egy komolyabb elemzést is közölt a katonai parádék politikai szerepéről. Ezt a cikket a hetilap főszerkesztője, Vesna Mališić jegyezte, aki publikációjában részletesen elemezte a katonai parádék újbóli megjelenésének körülményeit és politikai jelentőségét Aleksandar Vučić szerb elnöksége idején.

A katonai parádékat Vučić hozta ismét divatba

Mališić szerint a volt Jugoszlávia területén zajló traumatikus háborúk után hosszú időn keresztül szinte senki sem vágyott tankokra az utcákon – még akkor sem, ha csak parádé formájában jelentek volna meg. A főszerkesztő megállapította, hogy ezért nem is volt katonai parádé Szerbiában közel harminc éven át, egészen addig, amíg Aleksandar Vučić politikai hatalomra nem került, ettől kezdve azonban újraindultak ezek a rendezvények.

A Radar a szerb elnökről azt állította, hogy kifejezetten kedveli az efféle erődemonstrációkat, és szeret példát venni a nagyhatalmakról – elsősorban Kínáról, Oroszországról, Indiáról vagy Franciaországról, és szívesen hasonlítgatja Szerbiát Horvátországhoz, amely – Vučić megfogalmazása szerint – „ilyen kis ország létére tiszteletre méltó katonai erővel bír”.

Kapcsolódó cikk

A BIA több mint 10 diákot hívott be meghallgatásra a katonai parádé miatt

Mališić elemzésében azt is kifejtette, hogy az első ilyen alkalom 2014 októberében volt, amikor Vlagyimir Putyin Szerbiába látogatott az első világháború kitörésének századik, valamint Belgrád felszabadításának hetvenedik évfordulója alkalmából. Akkor Vučić úgy döntött – írta Mališić –, hogy méltó fogadtatásban részesíti az orosz elnököt: az egész országot odavezényelte, hogy éljenezze Putyint, és tiszteletére megszervezte a „Győztes lépése” elnevezésű katonai parádét.

Az eseményre esőben került sor, a vendégek esőkabátban jelentek meg, Vučić pedig – nyilvánvaló szándékosan – bőrig ázva álldogált a pódiumon, ami Mališić szerint groteszk, karikaturisztikus látványt nyújtott. Ugyanakkor az elnök arckifejezésén ez mit sem változtatott: folyamatosan elégedett mosoly ült az arcán.

A főszerkesztő szerint a fegyverek iránti megszállottság és az ország védelmi képességeinek látványos erősítése egyre inkább felerősödött, miközben a hatalom népszerűsége fokozatosan csökkent. Ezt a trendet illusztrálandó említette meg Mališić a 2019. májusában, Niš városában tartott parádét, ahol 4000 katona és rendőr vonult fel „A szabadság védelme” szlogen jegyében.

2021-ben, Vidovdan (a Szent Vid-nap) alkalmából Kragujevácban mutatták be a Szerb Hadsereg új felszerelését és kiképzettségét. Ugyanezen év szeptember 15-én, a Szerb Egység, Szabadság és Nemzeti Zászló Napja alkalmából – amelyet Vučić kezdeményezett, és Milorad Dodik támogatott – több mint 130 harci és nem harci rendszert mutattak be.

Idén öt napos késéssel parádéznak

Mališić cikke arra is kitért, hogy a parádé idén öt napos késéssel került megrendezésre, ami szerinte a hatalom számára nem jelentett különösebb problémát. A cikk szerzője úgy vélekedett, hogy az ünnep maga még nem gyökerezett meg a társadalmi tudatban, a polgárok nagy része még nem is érti, hogy mit is ünnepelnek valójában – a hatalom számára viszont nem is ez a lényeg.

Sokkal inkább az erő demonstrálása a cél: hogy a hadsereg meneteljen, a föld remegjen a katonacsizmák alatt, a vadászgépek hangrobbanással törjék meg Belgrád egét, a Duna elsötétüljön a hadihajóktól, és a város megbénuljon, amikor páncélozott járművek, szállítóeszközök és tankok haladnak végig az utcákon.

A szerző szerint mindez egy olyan hatalom izomfeszítése, amelynek a politikai pozíciója egyre gyengül, és amely mára kizárólag a fenyegetés, illetve a nyers erő alkalmazásában látja a legitimitás fenntartásának eszközét. Mališić úgy vélte, hogy a cél az a kép közvetítése, miszerint tízezer katona vonul majd Belgrád utcáin, ahogyan azt „az erős Oroszország” is tette – sőt, többen is, mint Franciaország, Kína vagy az Amerikai Egyesült Államok esetében.

A főszerkesztő úgy értékelte, hogy ez az összehasonlítás éretlen, és a világ legerősebb államaival való versengés helyett inkább szégyent hoz a Szerb Hadseregre a nemzetközi közvélemény előtt.

Megismétlődhet-e a Tienanmen téri jelenet? Ez a világhírű kép az állami erőszak elleni civil bátorság szimbólumává vált. Bár a világ sokat változott 1989 óta, a kérdés továbbra is kísért: meddig mehet el a hatalom a polgári ellenállás eltiprásában?

Elemzése végén Mališić különösen cinikusnak nevezte, hogy a hatalom „nemzeti egység” jelszavával szervez katonai parádét egy olyan időszakban, amikor az ország mélyen megosztott, és a kormányzat saját polgárait – köztük egyetemistákat és tüntetőket – ellenségként kezeli. Felvetette: ha a Védelmi Minisztérium azt állítja, hogy a parádé célja a „felkészültség, alkalmasság, készenlét és eltökéltség demonstrálása az ország védelmére és megóvására”, akkor az vajon nem azt jelenti-e, hogy a hatalom saját állampolgárai ellen készül fellépni – mivel más ellenség nem látható a horizonton.

Végül Mališić emlékeztetett arra, hogy a hatalom szócsövei rendre terroristáknak és árulóknak nevezik a tiltakozókat, és hozzátette: talán ez az erődemonstráció azoknak is szól, akik – Vučić elnök állítása szerint – „meg akarják ölni őt”. Az államfő szerint három külföldi ország is részese lehet egy ellene irányuló összeesküvésnek, ám ezek nevét nem hajlandó nyilvánosságra hozni, mivel – saját szavai szerint – „azzal veszélyeztetné Szerbia semlegességét”.

Mališić úgy zárta írását, hogy ez a katonai parádé mindenről szól, csak nem arról, amiről hivatalosan kellene. Ezt szerinte jól mutatja, hogy tíz napra megbénították a belvárost. Mint fogalmazott, a cél az volt, hogy mindenki lássa a katonákat, érezze jelenlétüket és féljen. Mindez pedig egy olyan pillanatban történt, amikor maga az elnök Japánban tartózkodott.

A főszerkesztő ugyanakkor arra figyelmeztetett, hogy a hadsereg bevonása a belpolitikai csatározásokba soha nem jó döntés – még ha ez egyelőre csak szimbolikus szinten is történik –, mert már így is politikai célokra használták fel a Szerb Hadsereget.