Az ember, aki nem bírt hallgatni (Mediawave 2025)

Történik egy rémes látomásban, hogy hirtelen lecövekel, reménytelenül veszteglővé válik egy imént még száguldó vonat. Az utasokon lassan eluralkodik a félelem. Úgy hallják, mintha a sínek között feléjük közeledne valaki vagy valami, de nem lehet tudni pontosan, ki vagy mi. Az utasok csak ülnek a fülkékben, az ajkak hangtalanul rándulnak, azonban megnyugtató, megváltó szó nem születik. Az idő pedig áll, csak áll, maga is vesztegel, közben mintha kint valaki haldokolna: halálsóhajba fordul a hangja. S akkor hirtelen kaparászás hallik, majd kívülről az üvegre tapadó iszonyatos sárga arccal hirtelen benéz rájuk a…

Kérem, olvassák el a temerini születésű délvidéki/vajdasági klasszikus, Szirmai Károly Veszteglő vonatok a sötétben c. kis idegbajos remekművét, hogy vajon ki bámulja őket odakintről. Megéri. Ugyanakkor beszéljünk a továbbiakban arról, ami mintegy előráncigálta emlékezetünk mélyéről ezt a rövidke, expresszív prózai művet. Márpedig egy hátborzongató kisfilm, amelyet a szülővárosának Győrt tekintő, mára már rég több irányba kirajzott idei Mediawave-en (kortárs filmek nemzetközi fesztiválján) mutattak be itt: Magyarországon.

Hátborzongató alkotás rögtön az első pillanatától kezdve. Persze, főleg akkor, ha már eleve tudjuk, mi áll ennek a mindössze negyedórás, AZ EMBER, AKI NEM BÍRT HALLGATNI c. kisjátékfilmnek a borzalmas történelmi hátterében. Nevezetesen az a mészárlás, amely a legutóbbi balkáni háború első fertályában zajlott le, méghozzá a híres Ivo Andrić Višegradja melletti Štrpci pályaudvarán, bosnyák területen.

Ottani kezdettel, amikor is az azóta már Buenos Airesben elfogott, majd Hágában életfogytig büntetést kapott szerb Milan Lukić parancsnok (civilben többek közt drogkereskedő) által irányított, Bosszúállók (Osvetnici) nevű félkatonai alakulat emberei leszállítottak minden „muszlimos” hangzású névvel rendelkező férfiút – meg pluszban olyat, aki még nem tetszett nekik – a tengerpart és a belföld összekötőútján közlekedő vonatról. A Beograd–Bar gyorsról, hogy magukkal hurcolják, távolabb jól megverjék, megkínozzák őket, majd a Drinába lőjék mindet.

A Štrpci pályaudvaron történt tragédia máig emlékeztet arra, milyen súlyos ára lehet annak, ha valakinek a nevét kérdezik meg először… Jelenet a filmből

Az áldozatok között volt egy horvát katona is, a jugoszláv hadsereg magas rangú tisztje, aki épp azzal a vonattal utazott. Őt valószínűleg nem érte volna bántódás, ha tiszti becsületét félretéve szó nélkül tudja hagyni az eseményeket. De ez a férfi nem tudta. – Nos, erre a momentumra fókuszál Nebojša Slijepčević horvát rendező cannes-i Aranypálma-nyertes, majd az Európai Filmakadémia gáláján és a Césaron is díjazott, Oscar-jelölt alkotása, amely a Filmvilágnak az idei Mediawave legkiemelkedőbb darabjaival és darabkáival foglalkozó cikkében ugyancsak előkelő helyen szerepel. – Mi pedig, mi tagadás, most figyeltünk fel rá. Ebben a nyári „uborkaszezonban”, aztán ez meg így van.

Felfigyeltünk, majd nyomban elgondolkodtunk azon, mi van akkor, vagy mi lett volna, ha például a valaha Győrben gitárostul-filmestül – azzal a híres TILOS A DOHÁNYZÁS együttesével – nagy sikerrel szerepelő EMIR KUSTURICA is rajta ül netán azon a halálvonaton. Ezzel az ő eredeti nevével – nem is azzal a később felvett szerbbel – rajta ül véletlenül. Mi történhetett volna akkor?

Egymást lőtte volna ott, azon az elátkozott tragikus helyszínen a filmrajongó félkatonák tábora, meg az a másik félkatonai? – És kinek a győzelmével érhetett volna véget vajon? Az esetleges sorsdöntő névvita.

(Ugyanis ha a „Kusturica” vezetéknév kérdőjeles lehet is, az „Emir” /kereszt/név nem annyira.)