Horvát usztasák: gyorstalpaló tanfolyam

Mivel abban a kivételezett helyzetben vagyok, hogy a Balknak írhatok, ahová az olvasók azért járnak, mert érdeklik őket azok a dolgok, amivel foglalkozunk, megkockáztatok egy kis fejtágítást a horvát usztasák ügyében. Ez elsősorban a zágrábi Thompson-koncert utáni zűrzavar, illetve gigászi szakértés miatt tetszik ajánlatosnak. Meg különben is: még sohasem foglalkoztunk ezzel behatóan.

A szabadságharcosoktól a véres kezű náci csatlósokig

Stjepan Radić halálával – akit a szerb radikálisok a belgrádi parlamentben öltek meg -, és Sándor király 1929. január 6-i diktatúrájának kihirdetésével a horvát politikai színtér jobbszárnya még inkább radikalizálódott. Az elégedetlenek egy csoportja Dr. Ante Pavelić, a Horvát Jogpárt vezetője köré gyűlt össze. Pavelić maga köré gyűjtötte a jobboldali fiatalokat, majd felvette a kapcsolatot a Sarkotić tábornok köré gyűlt egykori osztrák-magyar tábornokok csoportjával, akik elégedetlenek voltak a jugoszláviai helyzettel.

Megalapította a „Horvát Honvédség” nevű titkos szervezetet, és az azonos elnevezésű hírlevelet. A diktatúra kihirdetése után elmenekült az országból, mert életveszély fenyegette. Miután Bécsben találkozott a „Sarkotić csoporttal”, Bulgáriába ment, ahol kapcsolatba lépett a VMRO-val.  (Vnatrešna makedonska revolucionerna organizacija – VMRO azaz Belső Macedón Forradalmi Szervezet rövidítése). Végül Olaszországba ment, ahol huzamosabb ideig tartózkodott.

A „Horvát Honvédség” szervezet elterjedésével Európában és mindkét Amerikában 1930-ban megalakult az Usztasa-Horvát Forradalmi Mozgalom (Ustaša–Hrvatski revolucionarni pokret) nevű szervezet. 1932-ben elfogadták az „alkotmányt”/alapszabályt, 1933-ban pedig a mozgalom alapelveit.

Az alapszabály és az alapelvek kimondják, hogy a mozgalom fegyveres felkelés és forradalom útján küzd Horvátország felszabadításáért az idegen iga alól, hogy az függetlenné váljon egész nemzeti és történelmi területén.

Az usztasa mozgalom katonai alakulatként szerveződött. Az alapelvek kidolgozták a mozgalom programját és ideológiáját, amelyet a Poglavnik – Nemzetfő, Dr. Ante Pavelić vezetett, fő testülete a Fő Usztasa Hadiszállás (Glavni ustaški stan – GUS) volt, amely Olaszországban különböző helyeken tűnt fel, mert biztonsági okokból folyamatosan mozgott.

Ezzel egy időben táborokat hoztak létre az usztasák katonai kiképzésére. Ezek Olaszországban Bovegnóban és Bresciában, Magyarországon pedig a Murakeresztúr melletti Jankapusztán helyezkedtek el.

A Sándor király elleni merénylet

Ezekben a táborokban terrorcselekményekre, szabotázsra és egyebekre képezték ki a tagságot. A mozgalom és Pavelić legnagyobb akciója minden bizonnyal Sándor király meggyilkolása volt Marseille-ben, 1934 októberében az usztasák és a VMRO közös együttműködésével.

Sándor király elleni merénylet – Vittorio Pisani festménye

Ezt követően Pavelićet letartóztatták, és az olasz hatóságok internálták az usztasákat, körülbelül 500 főt, a Szicília melletti Lipare-szigeten.

Ez 1937-ig tartott, amikor a Stojadinović-Ciano megállapodás részeként az usztasa egy részét amnesztiában részesítették. A Jugoszlávia elleni támadással egy időben megalakult a Független Horvát Állam (NDH), és az usztasák utolsó csoportja, mintegy kétszázan, visszatért Pistojából szülőföldjükre, velük Pavelić is. Mint ez a térképen is látható, a Független Horvát Állam elveszítette a tengerpart nagy részét, ám ezt Bosznia-Hercegovina egészével kompenzálta.

Haláltáborok, népirtás, partizánmozgalom

Az usztasák második világháborús vérengzéseinek nagy irodalma van, s bár a szerb források a legkegyetlenebb náci csatlósoknak szokták titulálni őket, lehet hogy erre a címre mégis az ukrán Bandera követői szolgáltak rá inkább a volhíniai „vitézkedéssel”.

Az ország területén több haláltábor is működött, ezek közül legismertebb a jaszenováci (Jasenovac). Az usztasák zsidókat, szerbeket, romákat, de nagyszámú horvátot is leöltek. Az usztasa önkényuralomra való reakcióként, 1941. június 22-én a Sziszek melletti Žabno falu melletti Brezovica erdőben megalakították a sziszeki partizánkülönítményt, a Horvát Népi Felszabadító Hadsereg első különítményét és Európa első antifasiszta egységét.

A jasenovaci koncentrációs tábor bejáratánál a foglyokat megfosztották minden tulajdonuktól. (Forrás: collections.ushmm)

Mint tudjuk, a partizánok nyertek, az usztasák veszítettek, és elvileg ebből Horvátországnak haszna származott, mert Tito nemhogy Isztriát és a tengerpartot csatolta vissza Jugoszláviához, azaz Horvátországhoz, de kis híján Triesztet is.

1945, Bleiburg, keresztút

A mai Horvátország belpolitikai fineszei, de többek között a Thompson-fenomén sem érthető meg az 1945-ös események nélkül, amikor az angolok nem engedtek szabad átvonulást a menekülő horvát egységeknek és civileknek az osztrák határon, így 1945. május 15-én, a bleiburgi mezőn a horvát egységek kapituláltak. 

Hivatalos források szerint a háború utolsó műveleteiben összesen több mint 340 000 tengelyhatalmi katonát fogtak el, akik közül mintegy 120 000 a volt Jugoszlávia területéről származó csatlós hadseregek tagjai voltak (horvát usztasák és honvédek, csetnikek a mai Szerbia, Montenegró és Bosznia-Hercegovina területéről, valamint szlovén fehérgárdisták).

Miután Bleiburgnál elfogták őket, a jugoszláv hadsereg erői a fogságba ese katonákat és civileket mélyebbre terelték az ellenőrzésük alatt álló területre, és nagyszámú embert megöltek tömeges atrocitásokban Teznóban, Barbara árkában, Kočevski Rogban, a Macelj erdőben és sok más kisebb kivégzési helyszínen a partizán erőknek való megadást követő halálmenetek során.

Második világháborús hadifoglyok Bleiburgban 1945 (Forrás: Wikipedia)

A Bleiburgi mezőn a kapituláció előtti és utáni eseményekben meghalt személyek pontos számát a mai napig nem állapították meg. A kommunista Jugoszláviában a háború után, Jugoszlávia felbomlásáig nem beszéltek nyilvánosan a kommunisták által a második világháborúban elkövetett tömeggyilkosságokról és egyéb bűncselekményekről. Az ilyen témák tabunak számítottak, és Jugoszlávia felbomlásának pillanatáig nem írtak róluk, és nem is kutatták a témát. 

1990, a partizánok ismét győztek

Amikor a rendszerváltás után, illetve a szerb-horvát háború első napjaiban a sokszínű horvát emigráció diadalmas visszatérésre számított az óhazában, igen gyorsan rá kellett jönniük, hogy a megdicsőülésből nem lesz semmi, mert a partizánok és ezek unokái ismét győztek.

Pontosabban nem is engedték ki kezükből a hatalmat, mert a kommunista oligarchia nagy része egyszerűen átigazolt a Horvát Demokratikus Közösségbe. Ne feledjük, hogy a nemzet atyja, Dr. Franjo Tuđman is partizán tábornok volt. A mai Horvát Köztársaság egyértelműen az antifasiszta hagyományokra épült, bármit mondanak is Belgrádban erről.

Mindebből leszűrhető a lényeg

Ha elnagyoltan is, a fentiekből leszűrhető a lényeg. Körülbelül az ország bő egy harmada veszítette el valamelyik hozzátartozóját, vagy részesült elnyomásban a győztesek, azaz a kommunista rendszer által.

Esetükben az usztasa mozgalom megítélése a nemzeti érzelmek prizmáján keresztül történik, és ők hajlamosak (voltak) elbagatellizálni az általuk véghezvitt szörnyűségeket. Szerintük az usztasák a horvát népért és hazáért harcoltak, és Ante Pavelić nem egy felfuvalkodott tökfej, hanem bölcs vezető volt.

Ugyanakkor, annak a véleményüknek is sűrűn hangot adnak, hogy az antifasizmus lényegileg katyvasz, amit a kommunisták arra használnak, hogy elkerüljék a felelősségre vonást számos nagy bűnükért. 

Kapcsolódó cikk

Josip Broz Tito a délszláv népek „Luther Mártona” és legellentmondásosabb diktátora

A képből nem szabad kihagyni a balkáni népek hosszú emlékezetét sem. Számos olyan történetet hallottam, amelyek arról szóltak, hogy valakinek a nagyapja valamelyik zászlóalj tagjaként felperzselt egy falut, hogy aztán egy másik nagyapa, aki túlélte a vérengzést, hidegvérrel az árokba lője az első számú nagyapát, mint egy kutyát.

Egy szó mint száz, bár már harminc éve emlegetik, Horvátországban még mindig nem sikerült tető alá hozni a nemzeti megbékélést. Nem segített a szerb-horvát háború sem, ami még jobban összemosta a határvonalakat. Például – ezt már egyszer megírtam – a „Za dom spremni!” („A hazáért készenlétben!”) usztasa jelmondat felkerült a HOS (Hrvatske obrambene snage – Horvát védelmi erők) önkénteseinek zászljára, és ebből kifolyólag rendkívül kényes jogi helyzet állt elő.

Például a Čavoglave zászlóalj (Bojna Čavoglave) Thompson-szám elején is elhangzik – a belgrádi kollégák erre alapozták a zágrábi usztasa happeningről szóló tudósításaikat -, de ezt egy még 2020-ből származó bírósági ítélet elfogadhatónak nyilvánította, azaz nem tekintette náci eredetű csatakiáltásnak. 

Szóval, a második világháborús szembenállások, tragédiák még huzamosabb ideig mérgezni fogják a horvát-horvát viszonyokat, de mint erre a fél milliós Thompson-koncert is rámutatott, az ifjabb nemzedékek körében a partizánok-usztasák kérdés nagyjából irreleváns.