A Neptun vihara és más (Kult. tripp-tich. ’24)

Ha így, a nyári csúcsszezonon kívül is akár, fogjuk magunkat és lemegyünk az Adriára, ott találjuk, ahol lenni szokott: Vis szigetét, olasz nevén Lissát, azt a szépségeset, a dalmát terület szárazföldjétől olyan negyven-ötven kilométernyire. Hvartól beljebb a tengerben, Itália partjai felé.

Olvasható róla, hogy a második világháború idején Titónak partizánparancsnoki harcállása létezett a szigeten. A háború után az egyik legnagyobb barlang pedig tengeralattjárók titkos kikötőjéül szolgált, ezért Vis Jugoszlávia szétrobbanásáig-szétrobbantásáig igazából nem is volt látogatható, holott élnek ott emberek, ha nem is oly rengetegen. Ők azok, akik Vugavával és Plavaccal itatják a vendéget, miután jól belakatták azokkal a remek ételekkel, mindenféle tengergyümölcsével, herkenytyűvel.

Elsősorban hallal, persze, mert a lakosság java része még mindig a halászat ősi mesterségéből próbál megélni arrafelé, ami egyre nehezebb. Ugyanis hol vannak már azok a régi szép idők, amikor az ottani Komižában például prímán jövedelmező konzervgyár működött? Hol vannak már azok a régi boldog esztendők? A nagybani halipar bedöglött, mint annyi más minden, viszont a gyerekek ugyanolyan éhesek otthon, mint a mindenkori gyermekek.

Tömni kell őket, akár a madárfiókákat.

Nos, ebben a miliőben történik az, hogy a város polgármestere egy halászkikötő tervezésével próbálja segíteni őket, azonban az egyik döntő lakossági fórumon váratlan mértékben egymásnak feszülnek az indulatok, elsősorban a fenntarthatóság kérdését illetően, aztán meg a környezetszennyezés, nem utolsósorban az ősi értékek problematikájának vonatkozásában. Kicsiben megint elszabadulni látszik a pokol – erről szól elsősorban A NEPTUN VIHARA című, szerb–horvát koprodukcióban készült egészen friss idei filmalkotás.

Rendezője a belgrádi Katarina Stanković, kategóriája szerint dokumentumfilm, forgatták Vis szigetén, novemberben pedig Pesten is bemutatták a Verzió filmfeszten. Nem került be a díjazottak közé, de pl. a Filmvilág kritikusa, Vajda Judit is az idei Verzió legemlékezetesebb darabjai között tartja számon, mondván, hogy Stanković műve kendőzetlenül és keresetlenül tárja elénk az azúrkék tenger és a bájos, rozsdavörös tetők mélyén megbúvó, gyakran húsba vágó valóságot.

Kalandos életű, ismerőiben nem csak egyértelmű csodálatot keltő, de ellentétes érzelmeket is tápláló költőnkről, Faludy Györgyről sok-sok írás látott már napvilágot, azonban kevesen ismerik őt apai oldaláról. Ezt a hiányt igyekszik pótolni a javított magyar változatában idén megjelent, APÁMAT NEM LÁTTÁTOK? c. könyv. (& Kiadó, Bp. 2024.)

Ha jobban belegondolunk, sokat eláruló cím a fenti. A kötet szerzőjének információi e tárgyban első kézből származnak, ő ugyanis nem más, mint a nyughatatlan poéta fia: Andrew Faludy. Ahogy apja, ő sincs már az élők sorában, de hátrahagyta nekünk jelentős dokumentatív erővel bíró művét kettejük ellentmondásos viszonyáról. Vagy néha úgy tűnik, nem is létező viszonyáról.

Ezzel a kérdéssel (ha isten is úgy akarja, bizony, bizony) foglalkozunk majd még bővebben. Már csak azért is, mert a látókörünkbe került egy dokumentum, amelyről eddig nem tudtunk, s amely – szerény megítélésünk szerint – több szót érdemel. Egy levél, amelyet 1989-ben írt néhai irodalmár-szerkesztőnk, Hornyik Miklós az akkor Újvidékre készülő F. Gy.-nek, akinek beszámol az érkezését megelőző izgalmakról, a nagy várakozásról. Hogy már előre is látható volt, tágasabb termet kell keríteni kettejük nyilvános beszélgetéséhez, amelynek aztán e sorok írója is szem és fültanúja lehetett. Miként az egykor munkatáborban sínylődő Faludy némely elérzékenyült recski fogolytársa szintúgy.

A mindenképp szíves figyelmükbe ajánlott könyvről most csak annyit, hogy az új kiadás előszavát Alexander Faludy írta, aki pár évvel ezelőtt költözött Budapestre. Ő mindjárt az elején megállapítja, hogy az alkotásban „nem hangzik el nyílt kritika Faludy Györgyről, de már maga a címe is az apai teendők elhanyagolására utal, és lehetetlen úgy olvasni a művet, hogy ne tudatosuljon, apai kvalitásai fordítottan aránylottak költői géniuszához”.

A kritikákból kidomborodik, hogy a kanadai bentlakásos iskola szürkeségében, nyomasztó hangulatában mintegy bennfelejtett, ott fuldokló Andrew azokról az évekről is képes megkapóan írni, ahogy a hidegháborús Magyarországról ugyancsak. Fanyar, ugyanakkor szórakoztató humorral.

Tehát: Apámat nem láttátok? Eléje-melléje még csupán annyit, hogy Andrew Faludy angol nyelven írta könyvét. Magyar fordítója: Bart Dániel és Varró Dániel. (Az első kiadás 2002-ben jelent meg Budapesten; fordította azt is a két jeles férfiú: Dániel & Dániel.)

Folyó évünk harmadik itt érintett kult. eseménye az lenne, hogy a Fonó kiadásában megjelent Lajkó Félix virtuózunknak a Győri Balett GISL című előadásához készült zeneműve. Egyelőre online kiadványként, azonban hamarosan CD-n is elérhető lesz – mondják azok, akiknek ebben a tárgyban hinni lehet.

Lajkó Félix az A38-as hajón

Ez a tkp. „GisL” a tizenkilencedik századi romantikus balett stílusteremtő remekműve, a Giselle új adaptációja. Anno Adolphe Adam muzsikájával hódított szerte a világban, most pedig a Győri Balett előadásában, Veleki László koreográfiájában és Lajkó Félix zenéjével éli új életét. Az idei Bartók Tavaszon mutatkozott be, majd a Müpában lelt otthonra, azóta látható időnként.

A régi kétfelvonásos Giselle Veleki László újragondolása nyomán született meg új formában, ehhez készített Lajkó egy tömörített, egyfelvonásos zenét, melynek felvétele a Pannónia Filmstúdióban vezérlődött le immár elfolyó évünkben. – Lajkó Félix nemrég szerepelt hosszabb írásunkban, azért itt róla még csak annyit, hogy: kedves Félix, ezúttal gratulálunk, ha kissé megkésve is, de annál nagyobb szeretettel az 50. szülinapodhoz! Isten éltessen. Egyébként SOK BOLDOGSÁGOT MINDENKINEK!

Fölösleges viharok nélkül. Csak annyival, akkora hullámokkal, amekkorákat a pozitív szenvedélyek tudnak felkorbácsolni kinn, a nyílt vizeken.