Elment a bosszúkutató ember (M. M. távozására)

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Kérdés lehet, amennyiben úgy adódik, vajon illő dolog-e egy személy haláláról szóló írás szövegkörnyezetében adott személy karikatúráját közölni? Erre egyértelműnek tűnik a válasz, hogy nem. Legalábbis ha olyan típusú gúnyrajzról beszélünk, amilyeneket a tizenkilencedik században alkotó francia szobrász és festőművész, nem utolsósorban kimagasló karikaturista, Honoré Daumier készített. Ugyanakkor egészen másmilyennek tűnik a helyzet (mondhatnók kissé silányka-vicces hangszerelésben: a leányzó fekvése), ha Léphaft Pál karikatúráira gondolunk, aki többek közt megörökítette Balázs Pál vajdasági humorista mennybemenetelét is.

Angyalszárnyakkal, de hátul jellegzetes ördögfarokkal, mégse sértő módon. Pubi a kergetegben címmel írt hozzá egy kis empatikus írást pluszban, amelyben – a humor eszközeivel élve – pár találó mondatban megragadta az angyalördöggé vált férfiú némely jellemző vonását, úgy kerekítve ki az alkalmi alkotást. Fiát pedig egy másik művén jócskán vörös orral ábrázolta, nyíltan utalva szóban forgó emberünk bizonyos gyakorlatára, de B. A. B. érzése szerint ezen – ilyen formában – senkinek sem volt, illetve nem lett volna különösebb oka kiakadni. Annál inkább mosolyogni vagy nevetni.

Sajnos nemrég újabb alkalom adódott a bravúrra. (Megjegyzendő, nem a vörös orr odabiggyesztésére.) Nevezetesen temerini tényfeltáró írónk-publicistánk: Matuska Márton halála. A szomorú esemény itt ugyanúgy felveti a karikatúra használatának etikai, ízlésbeli kérdéseit (bármikor készült is a rajz), ám a válasz ugyanúgy beleegyező részünkről, mint feljebb. Ezért használjuk is bátran Léphaft egyik Matuska-portréját.

A történetek ehelyütt azon a módon is rímelnek, hogy Léphaft tollából itt is jött egy írás. Ezt az újat a DÉLVIDÉKI TANÚSÁGTEVŐ – IN MEMORIAM MATUSKA MÁRTON (1936–2024) címmel hozta február tizenhatodikai számában a Magyar Kurír katolikus portál. – Persze megjegyzendő, hogy ezúttal egy a Pannon RTV-nek tulajdonított fotó szerepel az elhunytról, karikatúra mégsem.

Léphaft írása hangsúlyozottan nekrológ. A cikk felvezetőjében elhangzik, hogy Matuska a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének (MAKÚSZ) alapító tagja volt, s hogy megkapta az újságírás legmagasabb magyar állami kitüntetését, a Táncsics Mihály-díjat. Továbbiakban emlékeztet arra, hogy az elhunyt munkássága az újvidéki Magyar Szó napilaphoz fűződött, méghozzá a távoli ötvenes évektől kezdve. Pályája során volt falujáró, turisztikai újságíró, bírósági riporter. A kezdő újságírók (slapajok) tanításával is foglalkozott, hogy a kilencvenes évek elejétől beljebb nem messze vonuljon nyugdíjba. Sokat utazott mindenfelé a világon, hogy a Délvidékről elszármazott magyarjainkkal találkozhasson, írásaiban sorsukra közvetlenül reflektálhasson.

Utóbbival kapcsolatban pontosan úgy fogalmaz Léphaft, hogy nem tűnik oly soknak az élet, ha szikár sorokba szorítják. Van, aki belefér, van, aki nem. Matuska Márton élete több volt, mint amennyit néhány tényszerű sor közölhet.

– Marci kollégánk a nemzettársunk, ugyanúgy sorstársunk volt – mondja. – Tanúságtevő, a Hideg napokat követő reváns, a razziára következő razzia krónikása. (Lásd pl. A MEGTORLÁS NAPJAI c. könyvét!)

Ő a fecsegő világ lényeget eltakaró bábeli hangzavarában, a győztesek múltat tagadó hullámverésében felkutatta, megkereste és lejegyezte azokat a néma jajszavakat, melyeket nemzettársaink – midőn gyilkosaik a vérpadra kísérték őket – a dögtemetők széléről kiáltottak felénk. Azokat az oltott mésszel eltakart történeteket, sorsokat jegyezte le – alkalmatlan időben –, amelyeket a köztünk élő hóhérok évtizedekig elrejtettek a nyilvánosság elől. Felkutatta és leírta azt, ami Temerinben, Isterbácon, Járekon, Rezsőházán, Martonoson és számos más, alkalmi vesztőhelyen történt Délvidéken a „felszabadulás”, azaz 1945 után.

A szabad sortüzeket.

Matuska Márton a túlélők visszaemlékezéseinek lejegyzésével összegyűjtötte néma, fehér jajszavainkat, melyeket évekig eltakart a győztesek hangos látszatvilága és a vesztesek cinkos hallgatása. Tanúja volt egy kornak, és tanúságot tett róla, okulásul az utókornak. Író és publicista volt, aki lejegyezte több mint százéves hallgatásunkat – így Léphaft.

Egy másik írásban, amely az egykor kiebrudalt Új Symposionisták ún. harmadik nemzedékéhez tartozó Mák Ferenc tollából származik, szintén Matuska Mártonról olvashatunk. Ez a Magyar Szóban jelent meg, s szerzője arról szól benne, hogy miközben a döbbenet súlya alatt elnéz a távolba, ott látja az elhunyt alakját a napilap valamelyik szerkesztőségi ülésén, ahogy szótlanul végighallgatja az „elkötelezett újságírás” heti feladatairól szóló emelkedett szólamokat, majd föláll és eltűnik valahol a déli vidékek titokzatos világában. Vasárnap aztán a Németh Istvánnal egy oldalon közölt bácskai, bánáti vagy baranyai élménybeszámolója beragyogja a családok ünnepét.

Mák ugyanitt emlékeztet arra, hogy Matuska újságírói pályájának derekán rázós dolognak számított a nemzeti kultúra valós, netán kimagasló értékeiről szólni. Száműzni igyekeztek a közéletből még azt is, aki például a falujának száz-kétszáz éves múltjáról kísérelt meg méltósággal írni. Aztán végül történt valami: 1990 októberétől a Magyar Szó napi folytatásokban közölni kezdte a NEGYVENÖT NAP NEGYVENNÉGYBEN c. kéziratot, melyben Matuska elsőként beszélt a ’44-45-ös partizánterror áldozatairól. M. F. ugyanitt emlékezteti az olvasót arra, hogy a megboldogultnak meghatározó szerepe volt az 1991-ben készült TEMETETLEN HOLTJAINK c. dokumentumfilm elkészítésében is. Elszánt vállalkozása sok történészt biztatott és bátorított a negyvennégy-negyvenötös események kutatására.

A temerini Tájház

Függelék: Temerinben arrafelé, ahol a Kossuth Lajos utca a Jugoszláv Néphadsereg utcáját keresztezi áll egy jókora fehér ház, rajta a 126-os szám. Masszív, nádfedeles, udvari homlokzata előtt fagerendákkal alátámasztott tornác. Valahol a tizenkilencedik század derekán épült, s 1927-től a Matuska család birtokában volt. Nyolcvannégyben költözött oda feleségével – az Új Symposion folyóirat kálváriája után – az űzött, később Budapesten elhunyt főszerkesztő, Sziveri János. Az épületegyüttes és udvara manapság a helység egyik nevezetességének számító TÁJHÁZ, amelyben sok művész fordult már meg. Utcai frontján egy tábla jelzi, hogy rövid életének egyik szakaszában ott élt Sziveri János költő. Özvegye – ma már Hús Zoltán festőművész párja – manapság úgy emlékezik, hogy ingyen lakhattak akkoriban ott. Kicsit helyre kellett pofozni, amiben nagy segítségükre volt a symposionista kolléga, Csorba Béla, aki meg is írta az akciót, kik és hogy tapasztottak serényen a faluból. – Nagy gesztus volt Marciék részéről – így Erzsi. (Mellesleg volt ott egy eperfa, tényleg, amelynek terméséből kitűnő pálinkát lehetett főzni…)