Exhibíciók, rásegítő igyekezetek (18+)

Egyre távolabbi 2020-ban írta a BBC News balkáni tudósítója, Guy Delaunay, hogy miként próbálnak szerb művészek életet lehelni a szerintük kissé áporodott levegőjű múzeumokba/képtárakba. Cikkíró elsősorban a világhírű performerre, Marina Abramovićra és lelkes kis csapatára gondolt. Ők ugyanis egy ízben egészen izgalmas ötlettel álltak elő.

Pontosabban álltak az ajtóba ketten: anyaszült meztelenül, hogy minden egyes látogatónak úgy kelljen átpréselnie magát közöttük, ha be akar jutni a terembe, ahol Marina feküdt teli torokból ordítozva. (Meg történtek még egyebek ugyanott, persze.) Ennek a nem mindennapi body touch-nak aztán jókora visszhangja keletkezett, ami csakugyan felpezsdítette, ha múló időre is, az egyébként képeket bemutató galéria vérkeringését. – Mármost, hogy ez ihlette-e meg a katalánokat, vagy többek között ez, nehéz lenne pontosan megmondani, de ott is született valami a helyhez, a múzeum szentélyéhez képest újszerű. Bár közvetlen testkontaktus nélkül.

Barcelonában azt fundálták ki, tkp. milyen lenne, ha minden látogatónak az összes göncét ott kellene hagynia a ruhatárban. Csak a cipőjét tarthatná meg (óráját, jegygyűrűjét, hasonlóját?), úgy menne tovább a múzeumkalauzolásra, illetve tárlatvezetésre. Meztelen műélvezetre, egy kis élvre télen is akár, amikor zárva tartanak a nudista paradicsomok. Egy kis magamutogatásra, amikor legfeljebb szaunába lehet menni, ám többnyire ott is kötelező a lepedő, ha nem is a fürdőruha.

Az elképzelést aztán tett követte. A Katalán Régészeti Múzeumban kiállított, hiányos öltözékű ógörög szobrokról készített megafotók megtekintésére 90 perces túrákat szerveztek. Történ ez már emerrébb, közelebb az idő folyamában. A múzeumhoz társult a Katalán Naturisták Szervezete, aminek köszönhetően a szokatlan dolognak még nagyobb visszhangja lett, még több részvevője akadt. Közülük fogalmazott egyikük a kíváncsiskodó újságíróknak úgy, kissé közhelyszerűen, hogy meztelenség mindig is létezett, s teljes egészében természetesnek tekinthető. A szervezők közül pedig valaki úgy vallott a dologról: elsődleges szándékuk az volt, hogy a látogatók is úgy érezzék magukat, ahogy a kiállított képek szereplői érezhették azokban a régi szép időkben.

Hogy ez itt logikailag kicsit zökken, illetve csikordul, netán döccen, nem látszik különösebben zavarni senkit. Ezzel párhuzamban ugyanakkor megtörténhetett – mert ahány ház, annyi szokás –, hogy a messzi Peruban meg gyorsan felpofoztak és kidobtak két európai turistát a Machu Picchu kiállítóterméből. Vétkük az volt, hogy meztelen szelfit igyekeztek készíteni magukról odabenn.

– O, tempora! O, mores! No me jodas! Jött a móres. Nos: merre tovább? Ez a kis silányka szójátékunk után?

Biztos még valamerre, csak hadd reflektáljunk villanás erejéig a Magyar Nemzeti Múzeum nemrég kirúgott igazgatójának, L. Simon Lászlónak az elrettentő példájára. Ugye, ott nem arról volt szó, hogy valakik szabadon flangáltak volna pucéran a nemzetiben, hanem arról, hogy az intézmény vezetősége, közöttük L. Simon direktor úr se volt hajlandó – még konkrét „szuggesztióra” sem, amiben eleinte Dúró Dóra, a Jobbik Magyarországért Mozgalom országgyűlési képviselője volt a hangadó – személyi igazolványok elkérésével kiszűrni a World Press Photo kiállítását meglátogatni óhajtó 18 éven aluliakat. Pedig ott – minden háborús és egyéb szörnyűséget félre, ugye: – olyan megengedhetetlen látnivalók voltak, mint egy melegek otthona valahol a nagyvilágban. Némely fotón pár aggmeleg férfiú rúzsozott ajakkal látszik vígan billegni a tűsarkú cipellőjében. Borzasztó. Mindenesetre az affér jó kis reklámot jelentett az eseménynek.

Egyébként közben eszünkbe jutott még, hogy mi is az előnye a meztelen múzeumlátogató modelljének? A válasz egyszerűbb, mint a perui pofon (gondoljunk csak például a malaclopó nevű ruhaneműre): nemigen van hová dugni a nagyobb méretű, elcsent műtárgyakat. Hát nem?

Mindenképp megemlítendő, hogy az élőben történő múzeumi, amúgy filozófiával körülbástyázott kitárulkozások koronázatlan királynője egy fiatal luxemburgi művésznő. Név szerint Deborah De Robertis, akit vélhetően Marina Abramović munkássága is erősen megihletett. Deborah gondolt egyet, majd egy szép napon meglátogatta a párizsi Musée d’Orsay-t. Csilivili rövid szoknyában leült Gustave Courbet A világ eredete c., kozmetikázatlan női szeméremtestet ábrázoló híres műve elé, majd lábát széttárva megmutatta azt, amivel viszont a Teremtő őt áldotta meg. (Azt a sötéten burjánzó, hollófekete, szédítő, szenvedélyes költemények megírására késztető stb. valamit; „nem kár, nem kár”…) Azt az Élő Remekművet. Ujjaival is rásegített, hogy semmi se maradjon rejtve. Meg kell jegyezni, hogy igazából nagy-nagy botrányt nem váltott ki helyben. Sokan megtapsolták, a rend őrei pedig nemsokára kicipelték. Volt utána némi bírság, de az már nem lényeges. Annál nagyobb volt a sajtóvisszhang. Állítólag ebben a kendőzetlen, exhibicionista önexponálásban az volt a szándék: felhívni a figyelmet arra, hogy ami régebben készült és díszes keretben van, úgy látszik, azt szabad megmutatni. Mintegy aranyat ér, ahogy igen is. Ám rögtön tabu témává válik, amint azt valaki élő egyenesben teszi, ha mégoly szépnek is mondható a „mű”. Persze, volt ebben nyilván némi vágy a gyors népszerűségre, ami részben teljesült is. – Ugyanakkor a kétféle szépség, a kétféle bemutatási mód között feszülő ellentét ezzel nem oldódott fel. Igazából a mai napig sem.