Erre a kérdésre furcsamód a külteleki stílusáról elhíresült horvát köztársasági elnök adta a legtalálóbb választ, amikor a szomszédos Bosznia-Hercegovinával kapcsolatban kezdték emlegetni a fegyveres konfliktus kialakulásának lehetőségét. Zoran Milanović, alias Zoki Bond, azt találta mondani, hogy erről kár beszélni, mert „azoknak kenyérre sem futja. Az egyedüli, amit tehetnek, hogy megdobálják egymást gesztenyével”.

Igény azért lenne rá

Akár a régi viccben, amely szerint több oka is van annak, hogy a faluban miért nem harangoznak. Elsősorban azért nem, mert nincs harang, így a Balkánon sem lesz még egy jó ideig háború. Elsősorban azért, mert nincs hozzá sem erő, sem pénz.

Ha nem hagyjuk magunkat csőbe húzni a látványosan meghirdetett haderő-fejlesztési tervektől, és csupán futó pillantást vetünk a nyilvánosan elérhető számokra, a helyzet valahogy így néz ki: Szerbia – meg nem erősített adatok szerint – 17 850 fős hadsereg, mintegy 50 000 tartalékossal, Horvátország, 16 844 fős sereg, 21 000 tartalékos, Bosznia-Hercegovina 9548 fő, tartalékosok nélkül.

Észak-Macedónia hadserege jelenleg átszervezés alatt, pillanatnyi állománya 7578 katona, de ez várhatóan 6850-re csökken, meg nem határozott számú tartalékos egységgel.

Montenegró hadserege a 2020-as adatok szerint 1980 főt számlál, tartalékosai nincsenek. Az alakulófélben lévő koszovói hadsereg a tervek szerint 5000 főt számlál majd, 3000 tartalékossal.

Ez már első pillantásra is vajmi kevés, bármilyen komolyabb hadműveletre. A 90-es évek elején Vukovár 85 napig tartó ostroma folyamán a Jugoszláv Néphadsereg 30 000 embert, 1600 páncélos járművet, 980 darab tüzérségi fegyvert vont össze, vagyis alig kevesebbet, mint a jelenlegi szerb és a horvát haderő állománya együttvéve.

Fegyver- és hadianyag-gyártás komolyabb szinten csak Szerbiában folyik, Bosznia-Hercegovinában a lőszergyártás mellett kis sorozatokban gyártanak kézifegyvert, Horvátországban a károlyvárosi HS-produkt gyárt gyalogsági fegyvert, a lőszergyár viszont sehogyan sem akar megépülni, pedig már legalább húsz éve „tervben van”.

Mivel harcolnának?

Szóval, összegezve, a technika eléggé hiányos, javarészt régi szovjet, jugoszláv gyártmányú fegyverekről van szó, vagy mint Észak-Macedónia esetében, II. világháborús amerikai és orosz tüzérségi fegyverekről.

Nem kell különösebb szakértőnek lenni ahhoz, hogy az ember eljusson arra a következtetésre, miszerint a Balkánon (ha leszámítjuk a görögöket és a törököket) valójában sehol sincs számottevő erő, amellyel móresre lehetne tanítani a szomszédokat, arról nem is szólva, hogy senki sincs abban az anyagi helyzetben, hogy bármilyen hadműveletek lefolytatására gondoljon.

Elsősorban a pénz volt az oka a sorkötelezettség eltörlésének a térségben, az összes többi ezzel kapcsolatban elhangzó érvelés másodrangúnak számít. A kis, kiválóan kiképzett és felszerelt hivatásos hadseregek elmélete jól hangzik, főként békeidőben, de ezt némiképpen megkérdőjelezik a friss afganisztáni, vagy a jemeni tapasztalatok.

Aki továbbra sem érzi úgy, hogy mindez eléggé meggyőző lenne, vessen egy pár pillantást a NATO logisztikai táblázataira, például, mire van szükség egy szimpla gépesített lövészdandár harctéri ellátásához.

Alig hiszem, hogy bárki is hallott arról a tényről, hogy a montenegrói tengerészet szám szerint 1 (betűvel írva: egy) járőrhajóval rendelkezik, amely nem képes elérni a 20 csomós végsebességet sem.