Ide kattintva meghallgathatod a cikket (kettő az egyben)

Sok örmény számára évszázados elégtételt hozott Joe Biden nyilatkozata, amelyben elismerte az örmény népirtást annak április 24-i évfordulóján. Ezt ráadásul pár hónappal a tavaly ősszel, a 2. karabahi háborúban elszenvedett vereség után tette, amely az örmények jó része esetében a száz évvel korábbi traumához hasonlítható. Azoknak főleg, akik elveszítették valamely rokonukat, vagy lakóhelyüket kényszerültek elhagyni.

Pedig 1915. április 24-én még viszonylag kevesen gondolhatták, amikor Isztambulban több száz vezető örmény értelmiségit letartóztattak az oszmán hatóságok, hogy a következő egy évben a kelet-anatóliai örmény népesség jelentős része eltűnik. A török birodalom válságos helyzetben volt: 1914 végén a hadsereg jelentős veszteségeket szenvedett el a Kaukázusban a cári csapatokkal szemben, amelyek ráadásul több keleti tartományt is elfoglaltak 1915 elején, s félő volt, hogy tovább nyomulnak Anatólia középső vidékei felé. Ebben a helyzetben a vezetés úgy döntött, hogy a hátországban elejét veszi a korábbi felkelések megismétlődésének. Megindult az örmények összegyűjtése nemcsak a fronthoz közeli, de attól akár több száz kilométerre lévő vidékekről is, majd az embereket a szíriai sivatagba vezényelték. Az úton a nem megfelelő ellátás miatt sokan életüket vesztették, sokakat különböző kurd és török csapatok mészároltak le, de a táborokban is sokan meghaltak. Noha a történtek tervszerűségén, szándékosságán és a számokon ma is vitatkoznak az örmények és a törökök – az előbbiek 1,5-2 millió halottról beszélnek, míg az utóbbiak pár százezerről, hozzátéve, hogy az örmény szabadcsapatok kegyetlenkedései az oroszok által megszállt területeken szintén több százezer muszlim életét követelték -, az biztos, hogy a mai Kelet- Törökország örmény népessége megsemmisült vagy elmenekült.

A száz évvel ezelőtti események pontosan illeszkedtek az Oszmán Birodalom zsugorodását és összeomlását övező etnikai tisztogatásokhoz, népirtásokhoz, amelyekre szép számmal találni példát a Balkánon és a Kaukázusban is. Méretét tekintve azonban meghaladja azokat, talán a cserkeszeké vethető össze vele. Az 1911-12-es balkáni háborúk eredményeképp az Oszmán Birodalom majdnem teljesen kiszorult Európából, s a győztes görög, szerb és bolgár csapatok több százezer muszlimot üldöztek el. A mecsetek felgyújtásáról és a lakosság lemészárlásáról szóló hírek megrázták az oszmán társadalmat, a menekültek beözönlése és a nemzeti sérelem pedig komoly legitimációt adott az egyre nacionalistább ifjútörök vezetés számára, hogy fellépjen a görög és örmény kisebbségek ellen, ami már a világháború előtt elkezdődött. A korábban a leghűségesebb nemzetként (’millet-i sadika’) aposztrofált örménység egyre inkább ellenséggé vált az oszmán vezetés szemében.

Galip Balkar, a Belgrádban meggyilkolt török nagykövet

A népirtás kérdése, annak nemzetközi és Törökország általi elismerése azóta örmény oldalon nemzeti projekt lett. Az 1980-as években az ASALA örmény terrorszervezet török diplomaták meggyilkolásával igyekezett ezt kierőszakolni, amiből a Balkán sem maradt ki. Így 1982-ben Burgaszban egy török attasét, 1983-ban a belgrádi nagykövetet gyilkolták meg. A függetlenné váló Örményország is igyekezett nemzetközi szinten bevetni befolyását, miközben az örmény diaszpóra is aktivizálta magát Nyugat- Európában és az Egyesült Államokban is.
Ezzel szemben Törökország elzárkózott ettől, noha a kezdeti tabusítástól a 2010-es évek közepéig eljutott addig, hogy kinyilatkoztassa: tragédia történt. Ezzel szemben az 1995-ös szrebrenicai népirtás emlékezetpolitikájának éppen Ankara az egyik letéteményese.

A Balkán államai ebből a vitából az örmény diaszpóra csekélysége, és Törökország (hatalmi) közelsége miatt inkább kimaradtak. A bolgár nemzeti radikális párt, az ATAKA a 2000-es évek második felétől többször is nyújtott be – a török kisebbség pártja tiltakozása ellenére – a népirtás elfogadásáról szóló törvényjavaslatot, amelyet végül a századik évfordulón, 2015-ben fogadott el a parlament. Igaz, a genocídium szó helyett végül a kiirtás került be a végső szövegbe.

A kérdésben nem a Balkán államai fognak dönteni. S azt se felejtsük el, hogy az amerikai elnök nyilatkozata valójában sokkal kevésbé az örményeknek, mint inkább Törökországnak szól. Jelzés Recep Tayyip Erdogannak, hogy az amerikai-török kapcsolatok dinamikája változik, s immár egyre kevésbé tekinti szövetségesnek a számos kérdésben renitenskedő Ankarát. Az előző elnökök idején is rendre felmerült az elismerés kérdése – legutóbb Barack Obamától várták, aki ezzel kampányolt az örmény diaszpórában –, de számára még túl fontos volt Törökország, hogy egy ilyen súlyú kérdésben elhidegítse szövetségesét. Biden számára már nem.