Albánia
ÚJABB UNIÓ: Nagy-Albánia – álom vagy rémálom?
A cikk meghallgatásaA Koszovói Nyílt Társadalom Alapítvány (KFOS) és az Albánia Nyílt Társadalmi Alapítványa (OSFA) kutatást végzett, ahol olyan kérdéseket tettek fel, ami mindkét ország lakóit érinti és érdekli, de a középpontba a két ország lehetséges egyesítését állították. Az eredmény szerint, ha népszavazást írnának ki, Albániában a válaszadók 74,8% -a, Koszovóban 63,9% szavazna arra, hogy a két ország egyesüljön. Akik elleneznék, az okok között leginkább azt jelölik meg, hogy szerintük a két állam különállóként jobban működik – írta cikkében Nosztalgikus a Történetek a Balkánról című blogjában. Az eredeti cikk itt olvasható.
Hogyan történhet meg az egyesülés?
Az albániai válaszadók, akik úgy vélik, hogy az egyesülés lehetséges, azt állítják, hogy annak végrehajtásában kulcsfontosságú tényezők lesznek a nemzetközi közösségek, míg a koszovóiak szerint egy ilyen forgatókönyvet csak a két ország vezetői hajthatnak végre.
A Nagy- Albánia elképzelés, a minden albán egy államban való összefogásának gyökerei 1878-ra, a Prizreni Ligához vezethetők vissza, amely felszólított az Oszmán Birodalom összes albánjának egyesítésére.
Az 1913-ban létrehozott semleges Albánia az akkori hat nagyhatalom védnöksége alá került, de határai nem terjedtek ki az etnikailag albán területek egészére, az albánok jelentős része, kb. 40%-a a környező országokban, Szerbiában, Montenegróban, Macedóniában és Görögországban élt.
Ez lett a jövőbeni nemzetiségi problémák, az ellenségeskedés és a revizionizmus alapja.
1939-ben Olaszország elfoglalta és magához csatolta Albániát, és ha átmenetileg is, de létrejött a többé-kevésbé etnikailag egységes Albánia, kiegészülve Koszovóval és az albánok lakta nyugat-macedóniai területekkel.
A második világháborút lezáró párizsi béke Koszovót visszaadta Jugoszláviának, ami a Vajdasággal együtt a hat, kiválási joggal is rendelkező tagköztársaság mellett autonómia státuszt kapott Szerbián belül.
Koszovó kiválása Szerbiából
Ennek az állapotnak a délszláv háborúk és az 1998-1999-es koszovói háború vetett véget.
Akkor ismét felmerült Koszovó egyesülése Albániával, amit Tirana csak retorikájában támogatott.
Teljesítette ugyanakkor a koszovói albánok követeléseit, kikötőket és repülőtereket bocsátott a NATO rendelkezésére a szerb fegyveres erők elleni katonai fellépés esetére.
Az albán kormány szemet hunyt afölött, hogy a területén koszovói albán kiképzőbázisok, fegyverraktárak és utánpótlási bázisok létesültek és nem akadályozta meg a fegyveresek, de a bűnözők szabad határátlépését sem.
A szerbek szerint ez az álom soha nem került le a napirendről, rendre jelennek meg hírek arról, hogyan vásárolnak fel lakásokat a diaszpórában élő albánok pusztán csak azért, hogy úgymond “elhappolják” a szerbek elől, hogy minél inkább kiszorítsák őket Koszovóból, Dél- Szerbiából.
Szerintük ugyanez történik Észak- Macedóniában, ahol állításuk szerint az albánok tulajdonában van már fél Szkopje, de Montenegróban is hasonló a helyzet.
Nagy- Albánia és a szomszédok
Az Albániát körülvevő államok elfogadhatatlannak tartják a Nagy- Albánia létrehozásáról szóló elképzeléseket, sem Montenegró, sem Észak- Macedónia, sem Görögország nem mondana le az albánok lakta területekről, Szerbia pedig egyenesen rémálomnak tekinti egy ilyen forgatókönyvnek még a gondolatát is.
Pedig történnek kijelentések, konkrét lépések is a közeledés felé.
Ilyen kijelentést tett Edi Rama albán miniszterelnök 2015-ben, amikor azt mondta, hogy az albániai és a koszovói albánok egyesülése elkerülhetetlen és megkérdőjelezhetetlen.
A Koszovó Klan TV-nek adott interjúban elmondta, a kérdés csak az, hogyan fog megtörténni:
– Az Európai Unió keretei között, mint egy természetes folyamat, amit mindenki elfogad, vagy reakcióként az Unió vakságára és tunyaságára.
2018. november végén a koszovói Pećen közös albán-koszovói kormányülést tartottak, ahol aláírták a két ország közötti közeledésről szóló ágazati megállapodásokat, és bejelentették az egységes gazdasági piac létrehozását.
Az ülésen az albán miniszterelnök felszólította a külügyminisztereket, hogy dolgozzanak ki egy közös stratégiai tervet az albánok 2025-ig történő egyesítésére.
A belgrádi Blic című napilap ezt egy fotóval véli bizonyítottnak, ahol Edi Rama és Ramus Haradinaj az albán zászlón tartja a kezét.
Ugyancsak ennek bizonyítékát látják abban, hogy Albánia 100%-os vámmal sújtja a szerbek lakta észak-koszovói termékeket, míg vámmentességet kapnak a dél-koszovói áruk.
A közeledés fontos bizonyítékának tekintik, hogy Albánia nemzeti ünnepét, az Albán zászló napját (november 28.) Koszovóban is nemzeti ünnepnek nyilvánították.
– Nagyon jól tudom, hogy fogja Belgrád vagy mások kommentálni ezt a célt, de úgy gondolom, hogy az Albán Unió elengedhetetlen feltétele az Európai Unióban való teljesjogú tagságunknak
– mondta akkor Rama.
2019. január 1-vel eltörölték az Albánia és Koszovó közötti határokat, amit szerb elemzők a Nagy- Albánia irányába tett lépésnek tekintenek.
Szerb félelmek
Szerbia arra is figyelmeztet, hogy amikor Koszovó az ENSZ tagja lesz, akkor azonnal megindítja az egyesülést Albániával.
Zlatko Dizdarević boszniai újságíró, diplomata régről nagyon jól ismeri Edi Rama miniszterelnököt és minderről azt mondta, hogy szerinte a politikust főleg gazdasági okok vezérlik.
– Nem fog olyan lépéseket tenni, amik gyengítenék az Európai Unió építését, mert tudja, hogy az nem menne problémák nélkül. Nem lesz a határok eltörlésének zászlóvivője olymódon, hogy az szembe menjen az európai megállapodásokkal és alapelvekkel.
Dizdarević szerint a Nagy- Albánia, Nagy- Szerbia, Nagy- Horvátország elméletek és étvágyak csak vágyak.
– A Nyugat- Balkán egyik alapvető tulajdonsága, hogy még mindig azt hisszük, hogy mi alakítjuk a sorsunkat. Dem mi vagyunk azok, akik a határok megnyitásáról és bezárásáról döntünk.
Iszlamizációs offenzíva
Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy Törökország erős iszlamizációs offenzívát indított Albánia és Koszovó irányába, építettek is néhány nagyon impozáns mecsetet.
Csakúgy, mint Bosznia- Hercegovinában, alulról építkeznek, kulturális intézmények és a média útján az Oszmán Birodalom idejéből való emlékekkel.
Ez azt jelenti, hogy minden muzulmán Szudántól Afganisztánig, Albániától Boszniáig egymás testvére, és akik nem muzulmánok, éljenek bár egymás szomszédságában 500 vagy 600 éve, ők nem a testvéreik. És ennek következményei vannak.
Szakértők és elemzők arra figyelmeztetnek, hogy a Balkán-félsziget békéje érdekében el kell kerülni az egyoldalú határmódosítás révén történő rendezést, a cél a térség államai regionális közösségének létrehozása lehet, amelyben maximálisan érvényesülnek az emberi és kisebbségi jogok, és ahol a megalapozott gazdasági tevékenység viszonylagos jólétet biztosít az emberek számára.
Ezt figyelembe véve a nemzetközi közösség világossá tette, hogy a Nagy- Albánia projekt nem létezik, az csak az álmok szintjén lehetséges, hiszen ha megvalósulna, az Albánia és Koszovó mellett Montenegró, Szerbia, Észak- Macedónia és Görögország területeit is érintené.
A cikk meghallgatásaCharles Michel, az Európai Tanács elnöke újraizesített rágócsontként dobta be a résztvevők közé nemrégiben Bledben, hogy az Európai Uniónak 2030-ig fel kell készülnie a további bővítésre, amivel az új tagországok felvétele ismét a brüsszeli politikai menetrend egyik kiemelt témája lesz. Természetesen csak akkor, hogy ha ezt bárki is komolyan veszi, mert hogy most a Nyugat-Balkánnak csúfolt térségben minden és bármi közelebbnek tűnik, mint a bővítés, illetve az uniós csatlakozás.
Hogyan került elő a bővítés?
Az Európai Unió sosem szeretett időpontot említeni, amikor a nyugat-balkáni bővítésről volt szó. A brüsszeli illetékesek inkább olyan üres frázisokat pufogtattak, mint például az “érdemeken alapuló integráció”, vagy mint “az uniós elvárások teljesítése”, ez az utóbbi sok esetben mozgócélpontnak számított.
Charles Michel augusztus végén Bledben arról beszélt, hogy az Uniónak 2030-ra készen kell állnia az új tagok integrálására, és hozzátette, hogy ha az EU hiteles akar maradni, akkor beszélni kell a menetrendről. Michel szózatának elhangzása óta el lehetett tűnődni azon, hogy vajon 2030 reális határidő-e, merthogy az Európai Tanács elnöke könnyen ígérget, neki 2026-ban lejár a mandátuma, így a bővítési folyamatot nem neki kell levezényelnie, kudarc esetén pedig nem neki kell magyarázkodnia.
Ráadásul nem ő az első uniós vezető, aki nyilvánosan licitált a nyugat-balkáni országok felvételének időpontjára, 2018-ban az Európai Bizottság volt vezetője, Jean-Claude Juncker tette ugyanezt, amikor egy bővítési stratégiai dokumentumban bejelentette, hogy Szerbia és Montenegró “2025-ig” csatlakozhat az EU-hoz, felsorolva az ehhez vezető szakaszokat.
SÖTÉT LÓRA TETT: Amikor még nagy, illetve nagyobb volt az egyetértés Brüsszel és Belgrád között, a kép 2018. februárjában készült (Forrás: X-platform, EcoDev EU)
A tagállamok azóta diszkréten elutasították a dokumentumot, a 2025-ös határidő pedig feledésbe merült, ahogy Jean-Claude Juncker támolygó alakja is eltűnt a történelem gomolygó ködében. Csakhogy 2018 és 2023 között nincs semmi hasonlóság, az ukrajnai háború kitörésével ugyanis új dinamika alakult ki Európában.
Angela Merkel politikai jelenléte talán lassította az agresszív orosz politika előre nyomulását, az viszont biztos, hogy a Mutti a Berlini Folyamattal képes volt összecsődíteni a balkáni vezetőket, amely által valósulhatna meg egyébként az a német elképzelés, amely alapján a Nyugat-Balkán az uniós közös piacba integrálódna, és ez lehetne az Európai Unió bővítésének egyik lehetséges forgatókönyve, amiről még majd szó lesz.
Az ukrajnai háború kitörését követően az Európai Unió részéről ugyan nagyobb a politikai akarat a bővítésre, ami azonban nem garantálja a sikert, bár a jelen pillanatban nem vagyunk abban a helyzetben, hogy végtelenül sokat lehessen szórakozni a bővítéssel, mondjuk újabb húsz évet, mint a 2003-as Thesszaloniki Nyilatkozat után. Szerbia és Montenegró több mint egy évtizede, Észak-Macedónia pedig még régebb óta várakozik.
A közvélemény és a politikai elit ellenállása a bővítéssel szemben azóta sem szűnt meg sem itt, sem ott, és a vita előrehaladtával ismét növekedhet akár az Európai Unióban (Franciaország, Hollandia, Bulgária, Horvátország), akár a “szerb világban”, ahol a belgrádi és a banjalukai vezetésnek sikerült redukálnia a csatlakozási kedvet a szerb népesség körében. További problémát jelenthet, hogy a jelölteknek igazodniuk kell az európai külpolitikai álláspontokhoz, miközben Szerbia európai szempontból erős szimpátiákat táplál Moszkvával szemben.
Charles Michel bledi kiállását vagy elszólását követően – nézőpont kérdése – az uniós vezetők bővítési hajlandóságának első nagy próbája az október 6-i granadai csúcstalálkozó lesz. Az állam- és kormányfők Granadában az új tagok befogadására való hajlandóságot tesztelik majd a három fő kérdés megvitatásával, aminek keretében azzal foglalkoznak, hogy milyen legyen a döntéshozatal a bővített unión belül, mit tartalmazzon az európai szinten követendő politika és hogy azt miből finanszírozzák.
Szegényházi vásár
Hat nyugat-balkáni ország (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, Montenegró, Szerbia és Koszovó), Ukrajna és Moldova pályázik a csatlakozásra (Törökország esetében az eljárás befagyasztásra került). A volt Jugoszlávia néhány országa már évekkel ezelőtt megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat, míg az EU decemberben dönt arról, hogy ezt lehetővé teszi-e Kijev és Kisinyov számára is. Charles Michel szerint Grúzia, amelynek jelenleg csak “európai perspektívája” van, még felzárkózhat a többiekhez, “ha megteszi a szükséges előrelépéseket”.
A nagyszámú szegény tagjelölt ország felvétele elkerülhetetlenül hatással lesz a közös költségvetésre. A tagjelölt országok bruttó hazai terméke jóval az európai átlag alatt van, ami azt jelenti, hogy az uniós költségvetés nettó kedvezményezettjei lesznek. Ugyanakkor néhány jelenlegi kedvezményezett országnak a bővítést követően nagyobb mértékben kell hozzájárulnia az EU költségvetéséhez. Lehet barkóbázni, hogy melyik korábban csatlakozott országnak tetszik majd a legkevésbé, hogy mélyebben kell a zsebébe nyúlnia, miközben a balkáni bővítés gyengítheti az ukrán csatlakozásra fordítható támogatást, és ez további turkálást jelenthet a zsebekben.
Önmagában a nyugat-balkáni bővítés nem jelentene különösen nagy pénzügyi kihívást, mivel a régió összlakossága 17 millió körül van, ami egy közepes méretű tagállamnak felel meg. Ukrajna viszont különleges eset a többi tagjelölt országhoz képest több mint 40 milliós lakossága, és a tönkrement, illetve szétbombázott infrastruktúrája miatt.
Egy másik nehezen megoldható kérdés a döntéshozatali folyamat esetleges megváltoztatása és az egyhangúság elvének elhagyása bizonyos területeken. Ez a vita éles ellentéteket válthat ki a tagországok között, különösen, ha a jelenlegi európai szerződések módosításának kérdése is felmerül. Ez tovább késleltetheti a bővítési döntést, és meghosszabbíthatja a tagjelölt országok várakozási idejét, tehát egyáltalán nem abba az irányba mutat, amit Charles Michel Bledben felvázolt.
A bővítési dinamika gyorsulását észlelve a francia elnök a nagykövetek párizsi értekezletén elővette a többsebességű Európára vonatkozó elképzelést, miközben az Európai Bizottság bejelentette, hogy október közepén közzéteszi a progresszív integrációval kapcsolatos tervet, amelynek alapján a tagjelölt országok lépésről lépésre csatlakozhatnának az EU különböző intézményeihez: a közös piachoz és az európai politikákhoz azokon a területeken, ahol sikeresen lezárták a tárgyalásokat – mindeközben pedig Ursula von der Leyen az előcsatlakozási alapok növelését és egy “növekedési tervet” is bejelentett a Nyugat-Balkán számára.
Brüsszeli elképzelések szerint ez a megközelítés segíthetné a jelölteket abban, hogy útközben néhány kisebb győzelmet arassanak, ami keményebb munkára ösztönözné őket a végső cél elérése érdekében. Ez szép elgondolás, csak nem biztos, hogy a Balkán erre a srófra működik, könnyen előfordulhat ugyanis, hogy a tagjelölt országok megrekednek a csatlakozás valamelyik szakaszában, megfelelő szabályok hiányában pedig folytatják az egymással való acsarkodás, vagy éppen elárasztják magukkal Európát.
A nyár elején a német Kereszténydemokrata Unió (CDU/CSU) arra az álláspontra helyezkedett, hogy az uniós tagság nincs napirenden, helyette a tagjelölt országoknak inkább azt ajánlják fel, hogy 2030-ig csatlakozhassanak az európai közös piachoz. Ez egy “köztes szakasz” lenne a tagsághoz vezető úton, de ez a köztes szakasz határozatlan ideig is tarthatna. Ez a megközelítés – a progresszív integrációhoz hasonlóan – megszabadítaná a tagjelölt országokat a jelenlegi mindent vagy semmit logikától, vagyis a bent vagy kint állapottól.
Szkepticizmus a Nyugat-Balkánon
A nyugat-balkáni országok politikai vezetőinek hozzáállása sem elhanyagolható az új bővítési terveket és időpontokat illetően. Edi Rama albán miniszterelnök és Ivica Dačić szerb külügyminiszter szkeptikusan reagált a 2030-as bővítési dátumra, Ana Brnabić szerb miniszterelnök pedig azzal vádolta meg az EU-t, hogy folyamatosan változtatja a szabályokat és a feltételeket.
Az észak-macedóniai politikusok ugyanakkor rámutattak arra, hogy az integráció folyamatos halogatása miatt csökken az EU-támogatottsága az országban. Montenegróban némi beképzeltséggel úgy vélik, hogy ők tekinthetők a tagsághoz legközelebb álló országnak, így akár 2030 előtt csatlakozhatnak az EU-hoz, ezért úgy gondolják, hogy a fokozatos tagsággal kapcsolatos elképzelések feleslegesen elterelnék a figyelmet a fő célról.
Ugyanakkor, ha ezek az országok a tükörbe néznének, akkor azt látnák, hogy tele vannak megoldhatatlan problémákkal, kezdve a foglyul ejtett államtól, a diszfunkcionális gazdaságon keresztül a befagyott konfliktusokig, amelyekkel mindegyik ország küzd a múlt terhes örökségeként, arról nem is beszélve, hogy jócskán megerősödtek a térségben azok az erők, amelyek kitöltötték az Európai Unió által az utóbbi húsz évben üresen hagyott teret.
Amennyire örömteli lehet a 2030-as csatlakozási időpont meghatározása, az legalább annyira frusztrálhatja is a balkáni vezetőket, az előttük álló hat-hét évben ugyanis teljesíteniük kellene, amihez egyáltalán nem voltak hozzászokva, besöpörték ugyanis az ilyen-olyan címen érkező támogatásokat, majd tettek is valamit, meg nem is.
Nekik egyáltalán nem lesz könnyű hozzászokniuk ahhoz, hogy várnak is tőlük valamit, és ezért idegesek az olyan javaslatoktól, mint amilyet Charles Michel tett Bledben, mert az időpont meghatározása visszahelyezi a hangsúlyt a reformok terén elért, illetve el nem ért eredményekre, és elejét veszi a további időhúzásnak a Balkánon, egyúttal pedig megszünteti a vernyogást, miszerint ők készen állnak a csatlakozásra, csak az EU nem akarja a bővítést – ezekután mindenkinek egy dolga van: forduljon arccal 2030 felé!
(A Les Echos és a Le Courrier des Balkans nyomán)
Belgrádban agyondicsérik a szerb elnököt az ENSZ-ben mondott beszéde okán
Szerbiai állampolgárok ásták az alagutat Montenegróban, 19 fegyver tűnt el
BRZRKR, ÉRTVE? (K. Reeves sokoldalú tehetségéről)
Turkish companies bypass the Western sanctions, USA tappes their head
“Győzelmi megállapodást” írt alá a szerbiai demokratikus ellenzék
KÖLCSÖNÖS ZSAROLÁS: Ausztria nyomná a gázt, Románia behúzta a féket
Még idén kiírják, de csak jövőre lesznek választások Szerbiában, vajon miért?
Szerbiai állampolgárok ásták az alagutat Montenegróban, 19 fegyver tűnt el
Amelyik kakas korán kukorékol, az a fazékban fejezi be
A szerb elnök által említett napon nem lehet választásokat tartani
-
Törökország7 nap telt el azótaTörök cégek játszák ki a nyugati szankciókat, az USA a fejükre koppintott
-
Törökország5 nap telt el azóta
TRENDFORDULÓ: Vége a gazdasági lejtmenetnek Törökországban?
-
Románia2 nap telt el azóta
KÖLCSÖNÖS ZSAROLÁS: Ausztria nyomná a gázt, Románia behúzta a féket
-
Szerbia5 nap telt el azóta
Még idén kiírják, de csak jövőre lesznek választások Szerbiában, vajon miért?
