Volt egyszer egy háború, a Vihar hadművelet 30. évfordulójának margójára

Harminc esztendő történelmi léptékkel mérve csupán egy szempillantás, de az egyén, az ember számára nagy idő. A kilencvenes évek végén, pláne a kétezres években születettek számára a szerb-horvát háború – vagy Honvédő háború, esetleg délszláv háború, kinek hogyan tetszik-, régmúltnak tűnik.

Valahogy úgy, ahogy nekem, aki a II. világháború befejeződése után 13 évvel születtem, 1975-ben tűnt a nagy világégés. 17 éves fejjel nagyon nehéz felfogni, hogy a harminc évvel ezelőtti események egyes résztvevői még mindig élnek, ott állnak mellettünk a piacon, a boltban a buszon. Akárcsak anyáink kacatgyűjtési szenvedélyét is értetlenkedve fogadtuk – nagyon nehezen dobtak el bármit is, tejfölös poharat, rozoga széket, idejétmúlt ruhát, cipőt.

Rókus, a szemtanú

1975-tel szemben, most 2025-ben teljesen más problémákkal küszködöm. Ahogy drága feleségem szokta volt mondani, 1995-ből mindenre emlékszünk, mintha tegnap történt volna, de nem biztos, hogy eszünkbe jut, hogy ma mit reggeliztünk.

A Vihar hadművelet katonai akciói térképen (fotó: wikipedia)

Akárhogy is, tény, hogy annak idején a Viharról mindenki tudott. Mert hogyne tudott volna: fél Zágrábot behívták, barátok, ismerősök, szomszédok tűntek el a környezetünkből egyik napról a másikra, akkora volt a feszültség, hogy szinte vágni lehetett.

Azon a reggelen, amikor a tévé, rádió hazafias dalokat sugárzott, mindenki tudta, hogy elkezdődött a háború döntő csatája és szerencsére – legalábbis horvát szempontból -, minden a legjobban végződött.

Akit érdekelnek a katonai részletek, erről mindent megtalálhat az interneten. Ezen a kerek évfordulón másról fogunk beszélni: az emberekről akik a háborút megvívták, az érdekességről és a furcsaságokról, amelyekkel az akkori és mostani tudósító találkozott.

Az emberek

Elöljáróban talán tisztázzuk, hogy „yours truly” írógéppel, telefonnal harcolt végig két és egynegyed háborút. Nevezetesen a tíznapos szlovéniai csörtét, a szerb-horvát és a boszniai háborút. A frontvonal közelébe busszal szállítottak, a háborút testközelben csak néhány ritka alkalommal éreztem.

Például, amikor a parlamenti sajtószobától 150-200 méterre lévő kormánypalotát bombázta a jugoszláv légierő, amikor a Luna ballisztikus harcászati rakéták, majd fél tonnás robbanófejei csapódtak be a mai antiterrorista egységek lučkoi – Zágráb külvárosa a Károlyváros felé vezető úton – támaszpontjának a tőszomszédságában.

De az sem volt kutya, amikor 1992-ben kisöpörték a volt kelet-német raktárakat, és komolyabb mennyiségű tüzérségi lövedék került a horvát sereg birtokába. A folyamatos szerb bombázásokra adott károlyvárosi feleletet a szinte 50 kilométerre fekvő Zágrábból is látni lehetett, az éjszakában pirosan izzott az ég alja.

Velem ellentétben barátaim, ismerőseim zöme megjárta a harcvonalat, néhányan a szerb fogolytáborokat is. A szerencsésebbje izületi bajokkal úszta meg a háborút, de van, aki ma is repeszdarabokat hordoz testében, és jól, vagy kevésbé jól kompenzált PTSP-ben szenved. (A PTSP a poszttraumás stressz zavar rövidítése, angolul Post-Traumatic Stress Disorder (PTSD).

Sebesült katona akit társai elláttak a Honvédő háború során (fotó: inavukics)

Nem nagyon szeretnek a háborúról beszélni, és ha beszélnek is, inkább anekdotáznak. Hogy volt a Dinara hegységen -30 fokos hidegben, ahová helikopteren szállították a váltást és az ellátmányt – például rumot.

Közeli barátnőnk, aki a szanitécben volt rohammentős, esetenként szétlőtt falvakról mesél, a természetellenes csendről, a háború bűzéről és egyetlen „hadizsákmányáról” Saint-Exupéry Kis hercegének megpörkölt példányáról, amit egy lerombolt falusi könyvtárból mentett ki.

Az egyik haverom kedvenc háborús sztorija, hogy hogyan aludt a sisakján ülve a tüzelő 203 milliméteres tarackok tőszomszédságában, mások arról mesélnek, hogyan fagyott beléjük az a bizonyos, amikor Knin visszafoglalásakor valaki rájuk nyitotta a fedezék ajtaját. Reflexből a padlóra vetették magukat tüzelésre készen, amikor kiderült, hogy egy szőke, hétévesforma kisfiú áll az ajtóban.

De vannak tragikomikus és tragikus történetek is. Például, hogy X.Y. hogyan robbantotta fel otthon az árnyékszéket egy páncéltörő rakétával eltávozása idején – persze nem szándékosan. Ezen felül több olyan embert ismerek, akinek ma is elborul a tekintete, amikor a Viharban tapasztaltakról beszél.

Ugyanis a Documenta által számonkért szerb polgári áldozatok nem egyike fegyveres civil volt. Mint mesélik, helyenként heves tűzharcba bocsátkoztak a falvakban, hogy post festum derüljön ki, öregasszonyok, öregemberek lőttek a közelítő katonákra. A szerb fogolytáborokat, börtönöket megjárt emberek általában nem mesélnek semmit, és jobb is nem noszogatni őket.

Furcsaságok, fegyver-manufaktúrák és robbanóanyag a gyógyszergyárból

Ha valakit érdekel az ilyesmi, a tengerpartra tartva meglátogathatja a károlyvárosi Honvédő Háború Múzeumát, amely talán a legnagyobb ilyen típusú múzeum az országban, mert van egypár, Vukovártól Dubrovnikig.

Itt aztán van mindenféle, a sufnituning páncélos járművektől a legkülönbözőbb fegyver-manufaktúrák által kisebb-nagyobb sorozatban gyártott fegyverekig. Például a Zagi és Ero géppisztolyokig, amelyek közül az utóbbi, „horvát uzi” a mai napig hsználatban van. Ezeket „az első horvát startupokat” a zágrábi Arma Grupa (Arma Csoport) gyártotta regényes körülmények között.

Ugyanakkor a háborús erőfeszítést a zágrábi Pliva gyógyszergyár szerves vegyészeti specialistái is segítették modern katonai robbanóanyagok előállításával. És az is említésre méltó, hogy elsőként a horvátok alkalmaztak drónokat harci körülmények között a világon.

A csodabogarak között meg kell említeni még a RT 20-as „kéziágyút” ami tulajdonképpen egy nehéz mesterlövész fegyver volt, amit a légvédelmi ágyúkhoz való csövekből fabrikáltak 20 milliméteres átmérővel. Áttekintésünket a puskacsőre erősíthető gránátvetővel fejezzük be, amelynek segítségével akár 300 méterre is el lehetett juttatni a kézigránátot.

Ez Vukovár ostroma folyamán híresült el, amikor a szerb csapatok arról kezdtek mesélni, hogy a „bedrogozott usztasák 300 méterre dobálják a gránátokat”. A horvát patent 2011-ben átkerült Líbiába, ahol az ottani harcok folyamán hasznosították. Szóval, kedves olvasó, volt egyszer egy háború Horvátországban, reméljük soha nem ismétlődik meg.