NÉGY BÓDULT NAP: Újraszületésem rövid története

A történet a kínai piacon kezdődött, gyakran lejárok, itt van tőlem ötszáz méterre. Általában a Peking utca felől közelítem meg, itt kisebb a nyüzsgés, bár igazán soha nem törekedtem arra, hogy feltérképezzem azt a hatalmas területet, ahol Csokis Máté szerint bármit lehet kapni, akár kalasnyikovot is. A politikus ezt egy március 15-i lakossági fórumon mondta a Kolónia lakótelepen, ahol a nyolcadik kerület egyetlen Petőfi-szobra található. A polgármester úr – akkor még az volt – le is akarta nyúlni a kerület javára. Szerencsére ez az elképzelése valami csoda folytán nem valósult meg.

A halál bekopogtat

A fodrászomhoz mentem – mondhatnám nagyképűen – a környék tele van arab és egyéb nemzetiségű figaróval. Én a vietnámiakhoz járok már régóta, hogy rendbe tegyék a maradék hajamat. Ez egy sufniszerű üzlet, három fodrászszékkel és egy hajmosó állvánnyal a hölgyek számára. Most is ott várakoztam, már én következtem volna, amikor belépett elém egy férfi, aki be akarta nyomni az édesanyját. Magyarországon a tolakodás nemcsak a kisebbségeknél megszokott dolog, hanem a többségi nemzetnél is. Némi vitatkozás után beleegyezett, hogy én üljek bele a borbélyok trónjába, és ne szélehossz édesanyja. Addig ő talált magának más elfoglaltságot.

A maga szintjén jól öltözött férfi trécselt a másik két borbélyfiúval, akik körülbelül annyit tudnak magyarul, mint a férfi vietnamiul, de egy nemzetközi szót ki lehetett érteni a társalgásból, az pedig a kokain volt. Aztán valami kis zacskók is gazdát cseréltek. Erről a drogról azt tartják, hogy a gazdagok kedvenc élvezeti szere, bár gazdagokat nemcsak a politikai és gazdasági elit soraiban kell keresni. Lehet, hogy több pénz van a kínai piacon, mint némelyik bankban, ezért telepített oda az OTP saját fiókot.

Nem láttam, hogy pontosan hány zacskócska cserélt gazdát; távol is voltak tőlük, meg azzal voltam elfoglalva, hogy a bal szemem előtt különböző alakzatok uszkáltak. A saját alakomat is alig tudtam kivenni a tükörben. A vietnami borbély ott kalamolt az ollójával a fejem körül, beszélgetésre közös nyelv hiányában nem adódott lehetőség. Amikor a bal szememmel már végképp nem láttam semmit, felálltam, és odamentem a hűtőszekrényhez, amelyből kivettem egy kisüveges ásványvizet, és egyetlen hajtásra felhúztam. Elvégre vízből vagyunk, ezért a víz biztosan segít.

Már ismét a székben ültem, amikor azt véltem felfedezni, hogy valamelyest javult a látásom, és mire a fodrászom befejezte a munkát, már jól éreztem magam. Szinte meg is feledkeztem az előbbi problémáról, amikor egy jó csevap reményében odaértem az Ankarából származó törökhöz, ahol néha enni szoktam. A török egy intézmény a kínai piacon, megfordul nála a fél török diaszpóra. Szép nagy autókkal jönnek, talán ezt hívja a művelt angol „eating pointnak”.

Régi kuncsaftként jó nagy adag csevapot kaptam, amit be is véstem, majd elindultam az egyik közeli boltba, hogy vegyek a szomszéd néninek két kiló krumplit, lisztet, élesztőt, cukrot, hogy süssön egy kis krumplis flutát, a kisnyugdíjasok karácsonyi eledelét. Egy csoki Mikulást is tettem oda neki. Ő különösen hátrányos helyzetben van, mert egy csaló az utóbbi években körülbelül négy millió forintot vasalt ki belőle, mire észhez tért, és fél évvel ezelőtt feljelentette a rendőrségen, de azóta sem történt semmi.

A pénztárhoz érve majdnem teljes vakság borult a bal szememre, és hirtelen elzsibbadt a jobb arcfelem. Amikor a pénztáros megkérdezte, hogy mivel fizetek, alig tudtam kimondani, hogy kártya. A pénztáros nem értette, hogy mit mondtam, ezért újabb kísérletet kellett tennem, de mire ezzel meglettem volna, már sikerült előbányászni és felmutatni a kártyát. Az autóhoz érve megpróbáltam a tükörnek beszélni, és azt láttam, hogy jobb felől nem mozog az arcom. Hasonló zsibbadás már korábban is jelentkezett, sőt az ujjaim is zsibbadtak mindkét kezemen, de nem volt ilyen erős a támadás, és nem fordultam vele orvoshoz.

Amit a beteg a kórházi ágyból lát

Subtotalis szűkület

Otthonról telefonáltam a háziorvosomnak, aki azt tanácsolta, hogy hívjam az 1830-at vagy a 112-t, az első számot azonban senki ne hívja sürgős esetben, mert hosszú hangüzenetet kell végighallgatni, annyi idő alatt akár ki is múlhat a delikvens.

A mentők negyed órán belül kint voltak, kérdezgettek, majd úgy döntöttek, hogy bevisznek a SOTE sürgősségire. A mentőorvos a rohamkocsiban megkérdezte, hogy megütöttem-e magam. Beismertem neki, hogy sokszor kerülök összetűzésbe önmagammal, de a dolgok addig még soha nem fajultak, hogy megüssem magam.

A SOTE vizsgálati procedúrája eléggé bonyolult. A beérkező páciens kap egy saját orvost, aki végignavigálja őt a vizsgálati folyamaton, ami általában több órát vesz igénybe, mert a háttérben egyeztetés folyik a felvevő orvos és a többi doktor között. Jött a neurológia, majd egy CT, majd egy kontrasztanyagos CT, aminek az oka felől érdeklődtem, mert a szakirodalom egy bizonyos gyógyszer szedésével párhuzamosan kimondottan veszélyesnek tartja. Erre azt a nem éppen megnyugtató választ kaptam, hogy a kockázat még nagyobb lett volna, mintha nem végzik el. Ebből megértettem, hogy a baj nagyobb, mint gondoltam.

Az orvosom nem sokkal később arról tájékoztatott, hogy átkísérnek a neurológiára, mert sürgősségi műtétre van szükség, aminek nem nagyon örültem. Évekkel ezelőtt egy szívműtétet már elblicceltem, így a beállítottságomat nemigen kell magyaráznom. Az orvos mondta, hogy természetesen dönthetek így is, de ő ezt nem tanácsolná, és a kezembe nyomott három tablettát, hogy azt vegyem be. Reggelig pedig eldönthetem, hogy vállalom-e a műtétet, mert a nyaki ütőereim annyira el vannak meszesedve, hogy bármikor bekövetkezhet a katasztrófa.

Hogy mekkora a baj, azt a neurológia klinika adjunktusa másnap ultrahangon megmutatta. A zárójelentés szerint „mindkét nyaki ütőeremben vegyes szerkezetű plakkrendszerek ábrázolódnak, jobb oldalon kb. 90 százalékos, bal oldalon subtotalis szűkületet okozva.” Az ultrahangon ez úgy nézett ki a három vérhígító után, hogy megszakításokkal ugyan, de folyamatosan eldugul az ütőér, aminek következtében kis vérörvények keletkeznek, amelyek átfeszítik a zárat, és a vér áramlani kezd, hogy a következő pillanatban ugyanez a folyamat megismétlődjön.

A professzor úr rám nézett, és csak annyit mondott, hogy „nincs mérlegelési lehetőségem”, átvisznek a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikára, és még aznap megműtenek. Ez így is történt. Egy nálam valamelyest idősebb férfi volt az útitársam, aki nemrég szívműtéten esett át. Az ő történetét nem mesélem el, mert túlszaladunk a kereteken.

A Városmajorban egy olyan orvost kaptam, aki a vajdasági Zentáról származik – megerősítette, hogy azonnali műtét következik, és le is rajzolta, hogy hogy fog kinézni. Egy csővel kiváltják és kitisztítják a kritikus érszakaszt, majd visszaállítják a véráramlást a saját erembe, amelyet ezt követően leragasztanak. Ez körülbelül egy másfél órás „rutinműtét”, a veszélyességi kockázat 2-3 százalék, és az az utolsó pillanat, amikor elállhatok, de miután „nem volt mérlegelési lehetőségem”, ezt nem tettem meg.

A műtétre az alagsori teremben került sor. Úgy éreztem magam, mint egy tudományos fantasztikus filmben: egy hosszú folyosón toltak be a folyosó végén világító műtőbe, amely szimbolikusan a megváltást vagy a fényesen világító új jövőt is jelentette. Bent átgurítottak a műtőasztalra, és megkezdték az előkészületeket az altatáshoz. Közben kiderült, hogy a Vajdaságból származom, amire a mögöttem álló férfi, akit nem láttam, beismerte, hogy ő is, sőt a doktor úr is, a gázt adagoló altatóorvos pedig rávágta, hogy ő pedig a Székelyföldről. Ekkor megszakadt a kép, és már a kórteremben találtam magam, amikor magamhoz tértem.

Egy nappal a műtét után

Utóirat

Helyszűke miatt a történetnek csak egy kis töredékét meséltem el, a legfontosabb szereplőkkel. Számos mellékszereplő van még, egy részük szintén a Vajdaságból, több mellékszereplő kapcsolódik Szerbiához, például autócsempészés révén, de egy regényben – amelyet valószínűleg nem írok meg – mást is fel lehetne tárni, például azt, hogy miként működik a kórházipar, mert ez egy sokszereplős iparág, vagy hogy milyen nézeteltérések vannak az orvosok között az éjszakai műtétek miatt.

Az én esetemben nagyon jól működött az egészségügy, – igaz két vezető kórházban ápoltak – egy nap alatt feltárta a problémát, kidolgozta a megmentési tervet, és elhárította a bajt. A megoldás másik fele két-három hónap múlva következik a jobboldali nyaki ér megtisztításával. Ha nem lett volna az esti (éjszakai) műtét, akkor már lehet, hogy nem lennék itt.

Ezennel mondok köszönetet azoknak az orvosoknak, nővéreknek és mindenkinek, akik részt vettek a megmentésemben, hozzásegítettek ahhoz, hogy visszakapjam a látásomat, az ujjaim mozgását, és megmaradjak még egy ideig a gyerekeimnek. És egyúttal lehetővé tették, hogy újjászülessek a 65. születésnapomon, és ezzel folytatódjon a BALK-projekt.