Martonyi 1999-ben közölte, hogy Magyarország nem vesz részt egy Jugoszlávia elleni szárazföldi akcióban

Ismét felmerült a kérdés, hogy vajon készült-e a NATO szárazföldi akcióra a Kis-Jugoszlávia ellen 1999-ben Magyarország felől. Egy korábbi cikkünkben már írtunk arról, hogy ezt Bill Clinton akkori amerikai elnök kezdetben ellenezte, de később némileg megingott.

A clintoni visszaemlékezések szerint a szárazföldi csapatok bevetését Tony Blair brit miniszterelnök szorgalmazta, az Egyesült Államok azonban nemigen hajlott erre a megoldásra, bár a volt amerikai elnök önéletrajzi kötetéből kiderül, hogy „csöndben elkezdtek annak lehetőségéről tárgyalni, hogy katonákat küldenek a Kis-Jugoszláviába, ha a légicsapások nem járnak eredménnyel”.

A szárazföldi akció a kezdetektől fogva téma lehetett, Magyarország már 1999 áprilisának legelején – tehát körülbelül tíz nappal a légicsapások kezdete után elutasította – hogy saját csapatokkal részt vegyen egy esetleges Jugoszlávia elleni szárazföldi offenzívában, ugyanakkor a NATO nem kérte a magyar hadsereg bekapcsolódását még a légicsapásokba se, bár magyar részről némi túlbuzgóság volt tapasztalható ezen a téren.

Magyarország viszonyulása a szárazföldi akciókhoz

A Washington Post régi cikkei között lapozgatva szépen kirajzolódik, hogy mi volt a helyzet a Kis-Jugoszlávia elleni légicsapásokat illetően. Az egyik cikkből az olvasható ki, hogy a légicsapások előtt néhány héttel Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság a NATO-ba történt felvételét ünnepelte, mert abban bízott, hogy kikerült az orosz befolyás alól, és az elkövetkező időkben példátlan biztonságot élvezhet a NATO ölelésében.

Kapcsolódó cikk

PANNONIA-HADMŰVELET ÉS A JEDI LOVAGJAI: Öt féle elképzelés létezett Szerbia lerohanására?

Nem sokkal később azonban ezek az országok azon kapták magukat, hogy a NATO 50 éves történetében először támadást indított egy szuverén állam ellen. A légicsapások megrázkódtatást okoztak Varsóban, Prágában és Budapesten is, ahol a szövetségi tagságra úgy tekintettek, hogy azzal megelőzhetők, nem pedig behurcolhatók a katonai konfliktusok. Ebben a cikkben csak a magyar álláspontra koncentrálunk, bár egyszer érdekes lehetne azzal is foglalkozni, hogy a négy visegrádi ország, beleértve a NATO-tagságból akkor még kimaradt Szlovákiát is, egymástól mennyire eltérően reagált a fejleményekre.

Mint az egyetlen Jugoszláviával határos NATO-államnak, Magyarországnak lehetett a legsúlyosabb oka arra, hogy kételkedjen a légicsapások észszerűségében, főleg a Vajdaságban élő, akkor még közel 300 ezer magyar miatt, esetükben ugyanis joggal lehetett feltételezni, hogy ki lesznek téve a szerb megtorlásoknak. A vajdasági magyarok egy részét akkortájt besorozták a jugoszláv fegyveres erőkbe, és Koszovóba vezényelték őket; ahol a budapesti kormány tudomása szerint a március 24-én kezdődött légicsapásokat követően több magyar is életét vesztette.

A Washington Post egyik cikkében arról számolt be, hogy 1999 április elején a NATO főhadiszállásán járt Martonyi János magyar külügyminiszter, és arra emlékeztette a szövetségeseket, hogy Magyarország abba a „gyötrelmes helyzetbe került”, hogy háborút kell indítani magyar nemzettársai ellen. Martonyi ezért elképzelhetetlennek tartotta, hogy Magyarország csapatokat küldjön egy esetleges szárazföldi NATO-offenzívába, ha az szükségesnek bizonyulna.

Kapcsolódó cikk

VUČIĆ FÉLREVEZETI A KÖZVÉLEMÉNYT: Bill Clinton nem akart szárazföldi erőket küldeni Szerbiába 1999-ben

Az amerikai lap szerint Magyarország sürgette a NATO-t, hogy a bombázások során kímélje meg a Vajdaságot, ám a katonai szövetség ennek ellenére hidakat és üzemanyagraktárakat bombázott a tartomány fővárosának számító Újvidéknél. A szövetséges parancsnokok ragaszkodtak ahhoz, hogy a célpontok a szerb erők kulcsfontosságú utánpótlási és kommunikációs állásai voltak, a Koszovótól való távolságuk ugyanakkor arról győzött meg jónéhány megfigyelőt, hogy a NATO valódi célja az volt, hogy meghiúsítsa a Magyarország elleni szerb támadás lehetőségét.

A közvélemény-kutatások szerint a magyarok mintegy 45 százaléka ellenezte a NATO légicsapásait. Ennek ellenére Magyarország megnyitotta a légterét a szövetséges harci gépek előtt, és szabad hozzáférést biztosított a katonai létesítményekhez, köztük a taszári bázishoz, amelyet a Németországból érkező amerikai csapatok és a balkáni térségbe tartó küldemények tranzitállomásaként használtak, vagyis – ami ebből következik – Magyarország bizonyos értelemben részt vett, vagyis – pontosabban fogalmazva – inkább hozzájárult a Kis-Jugoszlávia, illetve a szerbek elleni háborúhoz.

Magyar hozzájárulás a légicsapásokhoz

A hozzájárulás először csak azáltal zajlott, hogy Magyarország átengedte légterét a döntően amerikai gépeknek – mint Bimbó József a Hadtudomány folyóiratban írta – a NATO E-3-as AWACS gépei rendszeresen járőröztek a magyar légtérben, majd a taszári bázisról pilóta nélküli repülőgépek indultak, miközben az olaszországi Avianóból és az Angliából felszállt harci gépek részben Magyarország légterén repültek át a Kis-Jugoszlávia felé tartva.

Az igazi fordulat május 10-én történt, amikor a NATO huszonnégy F/A-18D Hornet vadászbombázót és néhány A-10-es gépet telepített Taszárra, ahova a Hornetek Dél-Karolinából érkeztek. Harci bevetésüket május 26-ától kezdték meg, és a háború végéig összesen 210 repülőgép-bevetést hajtottak végre. Bimbó megállapítása szerint „ez minőségi változást jelentett Magyarországra nézve”, a NATO gépek addig csak használták a magyar légteret, azt követően már Magyarország területéről is támadták a szomszédos Jugoszláviát, tehát lényegében Szerbiát.

A Grdelica-szorosban 1999. április 12-én találat ért egy személyvonatot. A hivatalos adatok szerint legalább 15 utas halt meg, köztük egy hatéves kisfiú (Forrás: RTS)

A bevetésekre a NATO két magyar repülőteret, Taszárt és Ferihegyet használta, tartalék-repülőtérnek pedig Kecskemét és Pápa volt kijelölve. Ferihegyet az oda telepített, az át- és visszarepülő harci gépeket kiszolgáló KC-135 légi utántöltő repülőgépek használták.

Bimbó ugyanakkor megjegyezte, hogy a harci cselekményekben való magyar részvételt a NATO semmilyen formában sem igényelte, és ilyenekre nem is került sor. Voltak azonban arra utaló jelek, hogy a magyar kormányzat nemcsak teljesíti, amit a NATO-parancsnokságok kértek, hanem megkísérelték azokat túlteljesíteni is.

Némely körök részéről ugyanis kérés nélkül is hajlandóság mutatkozott a harci cselekményekben való esetleges magyar részvételre (egyes sajtóhírek szerint ilyen tapogatózás történt, de azt a NATO-parancsnokság nem fogadta el), továbbá egy bizonyos időszakban Kecskemétről a magyar MIG-29-es vadászgépek őrjáratozást is folytattak a jugoszláv határ mentén, ami zavarólag hatott, MIG-29-es vadászgépekkel ugyanis a jugoszláv légierő is rendelkezett, ezért a magyar járőrözést a súlyos következmények elkerülése végett – NATO-kérésre – le is állították.