Csatát vesztettek, de háborút nem, üzenik a szerbiai tanárok

Több középiskolában, és az összes általános iskolában indult, vagy indul újra folyamatosan a tanítás Szerbiában. A minisztérium – még az előző miniszter idején, olyan szigorú intézkedéseket foganatosított, ami sok iskola és tanár számára tarthatatlanná vált.

Az iskoláktól a támogatást vonnák meg, a tanárok pedig fizetésből élnek, mint mindannyian. S miközben ők áldozatokat hoztak, a közszféra, a vállalatok alkalmazottai passzívak maradtak.

A tanárok, akik a többség akarata miatt visszatértek a rendes munkarendhez, úgy érezték magukat, mint az egyetemi hallgatók, akik azt mondták: az utcákon sétálva mintha csak nekik lenne rendkívüli a helyzet, mindenki éli a normális mindennapjait, és közben néha vállon veregetik őket, tapsolnak, tülkölnek nekik a kocsijukból, elmennek egy-egy nagyobb tüntetésre, majd továbbállnak, és élik az életüket.

A komfortzónájukat viszont nem hajlandók átlépni és nagyobb áldozatot sem szeretnének hozni.

Szabadkai helyzetkép

Az észak-bácskai városban több középiskolában is voltak tanárok, akik vállalták a teljes munkabeszüntetést, sőt, egy-két általános iskola is volt, ahol megpróbálkoztak ilyennel. Ma ott tartunk, hogy az általános iskolák közül mindegyikben rendesen zajlik az oktatás, a középiskolák közül pedig csak a Svetozar Marković Gimnázium tanári karának többsége tart ki.

Itt 55 tanár továbbra sem tart órákat, a diákok közül alig jár be valaki azokra az órákra, amiket mégis megtartanak. A Közgazdasági Középiskolában is volt munkabeszüntető tanár, de ma már itt is rendesen folyik az oktatás.

Nem csak diáktüntetés volt, de a kormány a „kiéheztetésre” játszott, és vélhetően nyert (Forrás: X platform)

Itt a végzős diákok „könyörögtek” a tanároknak, hogy folytassák a sztrájkot, mert együtt tudnak elérni eredményeket, de nem sokra jutottak. Úgy tűnik, hogy a fizikai blokád alatt lévő Egészségügyi Középiskolában is indul a tanítás május 5-e után, legalábbis a tanárok erről értesítették a közvéleményt.

Hogy a diákok erről mit gondolnak, egyelőre nem tudni. A tanároknak egyébként az átlagfizetése 80-90 ezer dinár (körülbelül 300 ezer forint) körül mozog. Aki nem tartott órát, volt, hogy semmit sem, vagy csupán pár ezer dinárt kapott az elmúlt két hónapban.

Az IT-szektor kezdeményezésére több mint egymillió eurónyi adomány gyűlt össze, de ezt is egyenlőtlenül kapták meg a tanárok. Vannak olyanok, akik január 20-a óta nem dolgoznak, vannak olyan házaspárok, akik mindketten vállalták, hogy munkabeszüntetéssel tiltakoznak. Abban bíztak valószínűleg, hogy előbb lesz változás. Nem lett, az életet pedig élni kell, azt meg csak pénzből lehet.

Csak idő kérdése volt

Bakos Rebeka, az ELTE szociológia doktori iskolájának hallgatója szerint érdekes helyzetben vannak a tanárok, mert egyrészt biztonságot adott számukra az, hogy tanárhiány van, másrészt, hogy mennyire kevés pályakezdő hajlandó az oktatás évek óta tartó rossz hanyatlása közepette a pedagógusi hivatást választani.

– Harmadrészt, nyilván amennyiben sokan összefognak, tudták, hogy épp az előbbiek miatt nem fogják kirúgni őket, mert mégis állami oktatásról van szó, aminek működnie kell.

Viszont, pont a tanárok azok, akik mindenkor a havi fizetésből éltek, a fizetésüket tekintve feltehetően keveseknek vannak jelentősebb tartalékaik, így idő kérdése volt, hogy ebben a kényszerhelyzetben, amikor megvonták tőlük a fizetést, meddig tartanak ki a munkafelfüggesztés mellett.

– Nem lehet őket okolni, remek, hogy egyáltalán egy közösség ekkora összefogást tudott mutatni. Még több szakmán belül lenne szükség hasonló összefogásra, lehetőleg egyidejűleg

– mondta Bakos, aki szerint nincs az a hatalom, amely az alapintézmények és az állam legnagyobb alrendszereinek nem működése esetén ne kezdene el pánikolni”.

Megvalósíthatatlan általános sztrájk

Ami az általános sztrájkot illeti, Bakos szerint volt több olyan pillanat, amikor ez tűnt a következő logikus lépésnek, azonban, ennek lehetőségét a jelenlegi szerbiai kormánypárt az államapparátushoz tartozó intézmények kádereinek tudatos pozícionálásával minimálisra csökkentette.

– Az évek alatt gondoskodtak róla, hogy a felsővezetőktől a legapróbb falvak legkisebb hatáskörrel rendelkező ügyintéző embereiig szinte mindenki párttag legyen, a munkahely megtartásának feltétele pedig a felülről jövő utasítások maradéktalan teljesítése

– magyarázza Bakos, aki hozzátette, hogy az állami szektorban a legnagyobb számú munkaerő szintén olyan fizetésért dolgozik, ami csupán hónapról hónapra való megélhetést biztosít, és az évek alatt olyan erőteljesen kiterjesztette a hatalom a csápjait az intézmények legapróbb döntési szintjeiig is, hogy aki ebben dolgozik, az könnyen gondolhatja azt, hogy valóban nincs más lehetőség, mint fejet hajtani.

– Sokak esetében nevezhetjük ezt a komfortzónából való kilépés hiányának, de azt gondolom, legtöbbször tényleg kényszerről beszélünk. Óriási embertömegek, sőt ha megnézzük a mediánbért, az alapján a lakosság több mint fele van ilyen és hasonló, leginkább anyagi kényszerhelyzetben, de amíg egy részük önként, a pillanatnyi szerbiai helyzet súlyosságát megfontolva nem dönt úgy, hogy csatlakozik a tüntetésekhez, addig nehéz változást elérni.

Március 15-i remények – Úgysem változik már soha semmi?

A március 15-i belgrádi tüntetést a változást támogatók különféle lehetséges kimeneteleket remélő elképzelésekkel várták a szociológus szerint is. Sokan abban bíztak, a többszázezres tüntetés nem múlhat el változás nélkül. Még az állítólag hangágyú bevetése sem okozott olyan válaszlépést a tömeg és nép részéről, ami forradalmat váltott volna ki.

Bakos szerint a kitartóan békés tüntetések egy új tiltakozási forma Szerbiában, ami egyrészt meglepő, és pozitív fejlemény az új generációt illetően, őket korábban a társadalmi és egyéb ügyek iránt passzívnak gondolta a közvélemény, másrészt az idősebb generációkban, akik már több évtizede tűrik azt, ahogyan a mindenkori hatalom lezülleszti, kiárusítja, kihasználja az országot, türelmetlenséget szülhet az, hogy így elhúzódnak a tüntetések, és hogy lassan jönnek az változásra utaló eredmények.

– Mindkét oldal szempontja érthető, de túl sok vér folyt már Szerbiában eddig is. Sok helyről hallottam, hogy ebben az országban semmi sem fog változni, amíg újabb vérontásra nem kerül sor

– jelentette ki a szociológus, aki szerint a cél pont az, hogy ezt elkerüljék, és a változást ne az erőszakra, hanem a humán értékekre, erkölcsre, jogszabályokra, emberi méltóságra és tiszteletre alapozva érjék el, ez pedig csakis lassan és kitartóan lehetséges.