Őrületes cselekedet Putyin ellen. Marina Ovszjannyikova neve akkor várt ismertté, amikor 2022. március 14-én a Pervij Kanal oroszországi állami tévécsatorna esti hírműsorában egy transzparenssel jelent meg a bemondó mögött. A nagy papírlapon oroszul és angolul az volt olvasható, hogy „Ne legyen háború. Állítsátok meg a háborút, ne higgyetek a propagandának, itt hazudnak nektek. Oroszok a háború ellen”. Az adást leállították, Ovszjannyikovát a rendőrség őrizetbe vette. Több éves börtönt szabhattak volna ki rá, de a Riporterek Határok Nélkül Franciaországba mentette, ahol interjút adott a Charlie Hebdo szatirikus hetilapnak, nem éppen szatirikus, hanem inkább kritikus hangnemben. Ezt az interjút ismertetjük a BALK hasábjain.

Néha azon tűnődünk, hogy miből ered a bátorság; egy napon figyelmeztetés nélkül tör ránk, és anélkül, hogy teret engedne a habozásnak, erőre kap. Vajon milyen áron?

Őrületes cselekedet

Még mielőtt belekezdenénk, azt mindenképpen előre kell bocsátanunk, hogy Ovszjannyikova anyja orosz, apja ukrán nemzetiségű, volt férje a Russia Today orosz állami tévénél dolgozik, ő pedig az orosz propagandatelevízió, a Pervij Kanal újságírója volt, és „No War” jellegű transzparenst bontott ki három héttel az Ukrajna elleni orosz invázió kezdete után.

Ovszjannyikova nemrégiben a Charlie Hebdo francia szatirikus hetilapnak tárta fel „őrületes cselekedetének” körülményeit.

OVSZJANNYIKOVA, A MAGÁNYOS DISSZIDENS: Putyin minden elkövetkező orosz nemzedéket bemocskolt

Charlie Hebdo: Mi vitt rá erre az akcióra? Előre megtervezett gesztus volt, vagy csak egy elmezavarodott pillanat szüleménye?

Marina Ovszjannyikova: Mindkettő. Az első nap, amikor az oroszok bevonultak Ukrajnába, éreztem, hogy valami megváltozott bennem. Először fel akartam mondani. De ez nem volt elég, cselekednem kellett. A háború első óráiban le akartam menni az utcára tüntetni, még akkor is, hogy a rendőrség akkor már megkezdte a tüntetők letartóztatását.. De a fiam elvette az autóm kulcsát, és azzal vádolt meg, hogy tönkre akarom tenni az életünket, a családunkat.

Ezért úgy döntöttem, hogy senkivel sem beszélek, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit tehetnék. Vasárnap egész nap ez forgott a fejemben, és amikor hétfőn elindultam dolgozni, a kabátom alá rejtettem a transzparenst. Megrészegültem az érzelmektől, a lázadás érzésétől, és teljesen eltökélt voltam: úgy éreztem, hogy cselekednem kell, még aznap. Ha várok, sosem lesz bátorságom megtenni, ha bárkinek elmondom, megpróbálnak lebeszélni.

Charlie Hebdo: Tudtad, hogy mekkora kockázatot vállalsz?

Marina Ovszjannyikova: Úgy gondoltam, hogy készen állok a börtönre. Ugyanakkor kicsit naivan azt hittem, hogy még akkor is, ha letartóztatnak és bebörtönöznek, a háború nem tart tovább egy-két hétnél, és szabadon engednek. Az érzelmeim közepette azonban nem nagyon járt ezen az eszem. Az őrületes, 14 órás kihallgatás után, megpróbáltam elmagyarázni a cselekedetem okait a gyerekeimnek, különösen a fiamnak, aki azzal vádolt meg, hogy tönkretettem a családunkat, azt mondtam: „Néha irracionálisnak kell lenni ahhoz, hogy a dolgok beinduljanak”.

A diktatúra természetrajza

Charlie Hebdo: Milyen volt a hangulat a Pervij Kanal szerkesztőségében a konfliktus kezdetén?

Marina Ovszjannyikova: Mindenki sokkos állapotban volt. A újságírók elveszettek voltak, összezavarodtak és féltek. A hírek alatt a műsorvezetőknek remegett a kezük és a hangjuk. Talán a szerkesztőség 20% -a támogatja a rendszert. A többiek nagyon jól értik a helyzetet, de nem olyan könnyű fellázadni. Putyin ellenőrzése alatt áll minden orosz médium. Az újságíróknak nincs választásuk: vagy a propagandamédiáknál dolgoznak, vagy elhagyják az országot. Ez nagyon fájdalmas döntés: az embereknek van családjuk, idős szüleik vannak, és nem feltétlenül rendelkeznek vízummal… Az életük feldúlása sok bátorságot igényel.

Néha irracionálisnak kell lenni ahhoz, hogy a dolgok beinduljanak (Forrás: Facebook)

Charlie Hebdo: Húsz évig dolgoztál egy propagandacsatornának. Hogyan élted meg ezt?

Marina Ovszjannyikova: Amikor beléptem a Pervij Kanalhoz, a 2000-es években, a televízió szabad volt. De az orosz média aranykora a végéhez közeledett. Lassan megváltozott a csatorna politikája, és összehangolódott a rendszerrel, ami nagyon fokozatosan történt. Egyre inkább előnyben kellett részesíteni azokat az információkat, amelyek negatívak voltak a Nyugatról, és el kellett ítélni az ukránokat, mint nacionalistákat, nácikat… Végül a César-díjátadót sem közvetítették már. A csatorna az évek során a Kreml propagandájának a szószólója lett, és ma is az.

Ami engem illet, akárcsak a többi kollégám, én is azt gondoltam, hogy ez mindenekelőtt egy munka. Reggel érkezel, elvégzed a feladataidat, anélkül, hogy erkölcsi kérdéseket tennél fel magadnak. Azt is gondoltam, hogy a propaganda a Kreml védelmét szolgálja, de az emberek nem igazán hisznek benne. Február 24-én megdöbbentett, hogy az orosz lakosság mennyire támogatja a háborút: rájöttem, hogy évek óta titkolom ezt a valóságot magam elől.. Szemet hunytam a propaganda előtt: a családomnál és a barátaimnál kerestem menedéket… De a háború után feltámadt a bűntudatom, és nem lehetett már többé hallgatni.

Különös érintettség

Charlie Hebdo: Ez a háború különösen érintett téged, miért?

Marina Ovszjannyikova: Talán azért, mert az apám ukrán volt. Odesszában születtem, bár Oroszországban nőttem fel. De gyerekkoromban átéltem azt, amit ma az ukrán menekültek élnek át. Groznijban éltünk az első csecsen háború idején, és a lakásunk elpusztult, elvesztettük az összes vagyonunkat…

Sok üzenetet kaptam a külföldi barátaimtól a háborúval kapcsolatban, nagyon szégyelltem magam, el akartam tűnni. Ez az érzés most visszatért: ma is bűnösnek érzem magam az ukránokkal szemben. Habozom, hogy megváltoztassam-e a nevemet, az ex férjem nevét, és visszavegyem-e az ukrán nevemet, a Tkatcsukot. Nagyon nagy keserűség lakik bennem. Putyin mindörökre megalázta az oroszokat. A gyerekeim soha nem tudnak idegenek szemébe nézni, és azt mondani, hogy „orosz vagyok”. Ez szégyen.

Charlie Hebdo: De nem minden orosz felelős Putyin tetteiért…

Marina Ovszjannyikova: Nem, de a orosz társadalom nagyon passzív kollektív értelemben. Ha a becslésekre hagyatkozunk, akkor egy, másfél millió orosz hagyta el az országot: az igazi ellenzék külföldre ment. Az átlagemberek esetében azt mondanám, hogy csak 10% támogatja igazán Putyint, és csak 10% utasítja el. A többiek „többségi vacillálásban” vannak, egy könyörtelen propaganda gépezetnek kitéve. A Kreml párhuzamos valóságot hoz létre, és évek óta döngöli az emberekbe a világnézetét. A barátaim, akik még egy évvel ezelőtt is ellene voltak a háborúnak, most azt mondják: „Nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, az Egyesült Államok provokálni kezdte Oroszországot…”

Ha egy hónapot Oroszországban töltesz, és csak az orosz média híreit hallgatod, akkor te is elkezdesz kételkedni. Azok, akik máshonnan tájékozódnak, inkább megpróbálják kimenteni a családjukat, és ezt meg lehet érteni. Összefoglalva, nem valószínű, hogy valaha is lesz alulról induló tiltakozás.

Charlie Hebdo: Gondolod, hogy a tetted bármit is megváltoztathat?

Marina Ovszjannyikova:Ez főként a külföldnek és az elitnek küldött jelzés volt. Azért írtam a transzparensre francia(?) és angol nyelven. Szerettem volna megmutatni, hogy Oroszországban sokan kiállnak a háború ellen, még az állami televízió által ellenőrzött csatornán belül is. Meg akartam mutatni a háború ellenzőinek, hogy nincsenek egyedül.

Az utóbbi hetekben sikerült még jobban felkavarni az amúgy sem állónak mondható görög-török kapcsolatok vizét. Recep Tayyip Erdoğan török államfő múlt heti kijelentése, miszerint a török csapatok egy éjszaka alatt megjelenhetnek a görög szigeteken, ismét felborzolta a görögök, de a szoros európai szövetségeseik kedélyeit is.

Ki provokál?

Az ilyen kijelentések egyáltalán nem számítanak szokatlannak a török vezetőtől, s az egyre nehezebb gazdasági helyzetben lévő, ugyanakkor a jövő nyári választásokra készülő országban vélhetően elő is fogják húzni még a görög kártyát a politikusok a következő hónapokban.

Devlet Bahçeli, a kormánnyal szövetséges nemzeti radikális párt, a Nemzeti Mozgalom Pártjának vezetője a görög provokációkat (légtérsértéseket, területi vitákat, a sort még folytathatnánk) ítélte el, de közben nem volt rest megemlíteni, hogy semmiség lenne a törököknek elérni az Anatóliához közeli szigeteket.

A görögök persze, visszautasítják a török vádakat, és egyúttal provokációval gyanúsítják meg a törököket. Bár mindkét állam NATO-tagállam, ami a múltban már többször is megakadályozta, hogy fegyveres konfliktussá mélyüljön a két fél elmérgesedett viszonya, ez nem jelenti azt, hogy ne készüljenek egy lehetséges összetűzésre.

A görögök a közelmúltban lendületesen építették nemzetközi kapcsolataikat, s jó viszonyt alakítottak ki Franciaországgal, amely támogatta őket 2020-ban is, amikor igazán kiéleződött a görög-török viszony a piciny, Antalyától nem messze lévő görög sziget, Kastellorizzo közelében.

De talán legalább ennyire nagy nyereség az amerikaiakkal a védelmi együttműködés felújítása és több katonai bázis rendelkezésükre bocsátása, amit Ankarában kifejezetten nehezményeztek, de a török-amerikai viszony jelenlegi állapotában nem nagyon van ráhatásuk. S persze, az egyre jobbá váló görög-izraeli és görög-egyiptomi viszony mellett a görögöknek volt egyéb fricskára is erejük: augusztus elején a szaúdi koronaherceg Athénba látogatott; ez volt az első európai útja a Hasogdzsi-gyilkosság óta.

Ennek ügyét pár hónapja az illetékes török bíróság ejtette, ezzel lehetővé téve az Ankara és Rijád közötti békülést, ami Erdoğan látogatásához vezetett, de úgy tűnik, egyelőre elmaradt a nagy egymásra borulás és a még jobban óhajtott pénzeső.

Francia barát

Ha már szövetségeseknél tartunk: Kiriákosz Micotákisz görög miniszterelnök Franciaországba látogatott hétfőn, ahol a francia államfővel folytatott megbeszélésén Macron nem is késlekedett kiemelni, hogy országa kiáll Athén mellett, teljes mértékben támogatja Görögország szuverenitását, a két állam közötti stratégiai partnerség pedig hozzájárul a régió békéjéhez.

A találkozót bírálta a török honvédelmi miniszter, Hulusi Akar, aki szerint Görögország hamis képet fest a nemzetközi porondon Törökországról. Minden esetre a franciák eltökéltnek látszanak, s Macron szép szavainak komolyabb súlyt ad, hogy pár éve folyamatosan bővül a katonai együttműködés köztük: Athén 2021-ben 18 Rafale vadászgépet vásárolt Franciaországtól, s 2022-ben további hatot. A gépek egy része már meg is érkezett a görögökhöz, ezzel erősítve a légierőt, amelyet saját, az izraeliek támogatását élvező drónprogramjuk fog még ütőképesebbé tenni.

Persze, a törökök ezt sem nézik jó szemmel, s mivel a fegyvervásárlás könnyen (geo)politikai tőkévé változtatható, emiatt a nyáron Erdoğan már jelezte, hogy esetleg hajlandó lenne repülőgépeket vásárolni Franciaországtól – ha már az amerikaiak 2020-ban kitették a törökök szűrét az ötödik generációs F-35-ös vadászgép beszerzési programjából.

Mi több, a török cégek a nagypolitika bábáskodása mellett szívesen visszatérnének az olasz-francia rakétarendszer fejlesztési projektbe, amiből a rossz nyelvek szerint a franciák éppen a kelet-mediterráneumi akcióik miatt rakták ki az országot.

Tehát a feszültség nem csökken Görögország és Törökország között, provokációk vagy legalábbis annak kikiáltható akciók kölcsönösen tetten érhetők mindkét fél részéről. Mivel belföldön a görög miniszterelnök épp egy lehallgatási botránnyal kénytelen szembenézni, Erdoğan pedig komoly gazdasági nehézségekkel, emiatt a jövő évi választások előtt nem valószínű, hogy a két fél békén hagyná az állóvizet.