Mi kötötte össze Magyarországot és Szerbiát, és mi várható?

Stefano Bottoni: Orbán bukása után Szerbiának is el kell döntenie, valóban Európához akar-e tartozni

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Orbán Viktor rendszerének választási veresége nemcsak Magyarország belpolitikáját rendezheti át, hanem a Budapest és Belgrád között az elmúlt évtizedben kialakult szövetséget is. Stefano Bottoni történész szerint az új magyar vezetésnek egyszerre kell felszámolnia a Fidesz által hátrahagyott hatalmi struktúrákat, elkerülnie a demokratikus kiábrándulást, és újragondolnia a határon túli magyar politikát.

Szerbia számára közben az a legfontosabb kérdés, hogy valóban az euroatlanti integrációt választja-e – akkor is, ha ezért Koszovóval, Bosznia-Hercegovinával és saját közelmúltjával kapcsolatban is fájdalmas döntéseket kell hoznia.

Orbán Viktor választási vereségét Szerbiában a szokásosnál is nagyobb figyelem kísérte. Ennek oka nem csak az, hogy Magyarország szomszédos állam, hanem az a különösen szoros politikai, gazdasági és személyes kapcsolat, amely az elmúlt években Orbán és Aleksandar Vučić rendszere között létrejött.

Budapest és Belgrád együttműködése jóval túlmutatott a hagyományos államközi kapcsolatokon. A két vezetés hasonló politikai nyelvet beszélt a szuverenitásról, a Nyugattal szembeni ellenállásról, a migrációról és a nemzeti érdek elsőbbségéről. Eközben Magyarország a szerbiai gazdaság, energetika, média és kisebbségpolitika egyre több területén jelent meg.

A Vreme ennek a kapcsolatnak a jövőjéről kérdezte Stefano Bottoni történészt, Orbán rendszerének egyik legismertebb kutatóját. Bottoni szerint a magyarországi változás lehetőséget teremt egy demokratikus fordulatra, de önmagában egy választási vereség még nem számolja fel azt a politikai, gazdasági és intézményi hálózatot, amelyet a Fidesz hosszú idő alatt épített ki.

Orbán veresége még nem jelenti az Orbán-rendszer végét

Bottoni értelmezésében a magyarországi hatalomváltás egyik legfontosabb tanulsága, hogy egy autoriter rendszer választási veresége és tényleges lebontása két különböző folyamat.

A kormány ugyan távozhat, de a régi rendszer emberei továbbra is ott maradhatnak az ügyészségen, az államigazgatásban, a gazdasági intézményekben, a médiában és az állami vállalatok élén. Ezeket a struktúrákat nem lehet egyik napról a másikra eltávolítani anélkül, hogy az állam működése ne kerüljön veszélybe.

Ez különösen nehéz akkor, ha a rendszer saját embereket ültetett azokba az intézményekbe, amelyeknek a korábbi hatalom visszaéléseit kellene kivizsgálniuk. Amíg például az ügyészi szervezet kulcspozícióiban olyan tisztségviselők maradnak, akiket éppen a politikailag érzékeny ügyek eltussolására választottak ki, addig a korrupciós ügyek feltárása is rendkívül lassú és nehézkes marad.

Bottoni ezért arra figyelmeztet, hogy a demokratikus fordulatot nem lehet csupán személycserére korlátozni. Ha a rendszer politikai vezetője távozik, de az alatta kialakult klienshálózat és intézményi függőség érintetlen marad, akkor a demokratikus átalakulás könnyen félbemaradhat.

A Tisza ereje egyben a gyengesége is

A történész szerint a Fideszt legyőző Tisza Párt rendkívül széles választói koalíciót hozott létre. A pártra a baloldal különböző csoportjai, liberálisok, mérsékelt konzervatívok, korábbi fideszesek és olyan polgárok is szavaztak, akik elsősorban Orbán rendszerének leváltását akarták.

Ez a sokszínűség a választási győzelem egyik feltétele volt, a kormányzás során azonban komoly kockázattá válhat.

Hadd fogalmazzak egészen nyersen: az új budapesti hatalom rendkívül dühös a szomszédos országok magyar kisebbségi politikai elitjeire. A Pásztor Bálintnak (az eredti szövegben tévesen Pásztor István szerepel) és Kelemen Hunornak szóló üzenet egyértelmű volt: „Mostantól hallgatni fogtok, és azt teszitek, amit mondunk. Nem lesz kellemes. Lényegesen kevesebb pénzt kaptok, ráadásul sokkal szigorúbb feltételek mellett, mert az első perctől kezdve Orbán, és ki tudja, még hány helyi diktátor lelkes, hűséges cinkosai voltatok a térségben. Most eljött az ideje, hogy ennek megfizessétek az árát.”

A Tisza mögött álló tábor ugyanis nem egységes politikai közösség, hanem egymástól jelentősen eltérő elvárásokat megfogalmazó csoportok alkalmi szövetsége. Egyesek gyors elszámoltatást és radikális rendszerbontást várnak, mások mérsékeltebb átmenetet, gazdasági stabilitást és társadalmi békét szeretnének.

Mivel ezek az igények egyszerre aligha teljesíthetők, Bottoni szerint hamar megjelenhet a csalódottság. A választók egy része azt várhatja, hogy a hatalomváltással azonnal megváltozik az igazságszolgáltatás, a gazdaság, a média és az állam működése. Amikor ez nem történik meg, könnyen elterjedhet az a vélekedés, hogy az új vezetés sem különbözik lényegesen az előzőtől.

A történész nem elsősorban a Fidesz gyors visszatérésétől tart. Nagyobb veszélynek tekinti a demokratikus kiábrándulást: azt a helyzetet, amikor a társadalom ugyan megszabadul egy autoriter vezetéstől, de rövid időn belül elveszíti a hitét az új rendszerben is.

Magyar Péternek államférfivá kell válnia

A Tisza jövője Bottoni szerint nagymértékben függ Magyar Pétertől. A pártvezető személyes karizmája és politikai energiája nélkül aligha jöhetett volna létre a Fideszt legyőző széles társadalmi koalíció, ugyanakkor éppen ez a túlzott személyi függőség jelentheti az új rendszer egyik legnagyobb kockázatát.

A történész úgy látja, hogy Magyar Péternek meg kell tanulnia különbséget tenni az ellenzéki mozgalom vezetése és az állam irányítása között. Az ellenzéki politikus építhet a spontaneitásra, a közvetlenségre és az establishmenttel szembeni lázadásra, egy miniszterelnök azonban már nem viselkedhet úgy, mintha minden helyzetben elegendő lenne a személyes lendület és az ösztönös politikai döntés.

Bottoni példaként említi, hogy Magyar rövid beszélgetést követően Polgár Juditot, a világhírű sakkozót javasolta volna köztársasági elnöknek. A kezdeményezés látványos volt, de több alapvető kérdésre sem adott választ: Polgár soha nem töltött be politikai tisztséget, közéleti nézetei kevéssé ismertek, és végül maga is határozottan elutasította a felkérést.

A történész szerint ez azt mutatja, hogy Magyar Péternek a politikai improvizációt intézményes gondolkodással kell felváltania. A demokrácia ugyanis nem épülhet tartósan egyetlen népszerű vezető személyére.

Ha a magyar rendszer csupán annyiban változik meg, hogy Orbán helyét egy kulturáltabb, Európa-barátabb és kevésbé autoriter vezető foglalja el, miközben a személyi kultusz és a vezérközpontú politikai gondolkodás megmarad, akkor a hatalomváltás nem hoz valódi rendszerváltást.

Magyarországon a köztársaságot is újra kell tanulni

Bottoni szerint Magyarország egyik történelmi problémája, hogy nincs mélyen gyökerező republikánus hagyománya. A magyar társadalom jelentős része továbbra is úgy tekint a hatalomra, mint egyfajta király nélküli monarchiára: olyan rendszerre, amelynek élén egy erős vezető áll, aki megtestesíti az államot és kijelöli a helyes politikai irányt.

Ez a politikai kultúra nem kizárólag Orbán Viktor uralmának következménye, de a Fidesz rendszere tovább erősítette. Az intézmények jelentősége háttérbe szorult, miközben a közhatalom egyetlen személy köré szerveződött.

A demokratikus újjáépítéshez ezért nem elég új miniszterelnököt és új kormányt választani. Újra kell értelmezni a köztársaság fogalmát, meg kell erősíteni az államfői intézményt, az igazságszolgáltatást, a parlamentet és mindazokat a szervezeteket, amelyek korlátozzák a végrehajtó hatalmat.

Bottoni Olaszországot hozza fel példaként, ahol a politikai rendszert hosszú ideje súlyos válságok és korrupciós botrányok terhelik, a köztársasági elnök intézménye azonban továbbra is széles társadalmi tekintéllyel rendelkezik. Magyarországon ezzel szemben még azt is újra meg kell határozni, milyen szerepet töltsön be az államfő, és mit jelent a pártpolitika fölött álló köztársasági intézmény.

A demokratikus csalódás nagyobb veszély, mint a Fidesz visszatérése

A történész az olasz tapasztalatokra hivatkozva arra figyelmeztet, hogy egy korrupt politikai rendszer összeomlása után nem feltétlenül következik egészséges demokratikus megújulás.

Olaszországban az 1990-es évek eleji korrupcióellenes vizsgálatok elsöpörték a korábbi pártrendszer jelentős részét, de az így keletkező politikai vákuum végül egy új populista korszakhoz vezetett. A társadalom csalódottsága és a régi pártok eltűnése nem erősítette meg automatikusan az intézményeket.

Magyarországon hasonló veszély alakulhat ki, ha az új vezetés képtelen gyorsan és érzékelhetően javítani az állam működésén. A gazdaság ugyanis kliensi hálózatokra épül, számos ágazatot a politikai függőség és a monopolhelyzetek jellemeznek, miközben a beruházások visszaestek és az állam jelentős pénzügyi nehézségekkel küzd.

A rendszer átalakítását ezért úgy kell végrehajtani, hogy közben ne omoljon össze a közigazgatás, ne bénuljanak meg a közszolgáltatások, és ne veszítsék el tömegek a megélhetésüket. Az új vezetésnek egyszerre kellene radikálisnak és óvatosnak lennie, ami politikailag csaknem feloldhatatlan ellentmondás.

Orbán számára nem a jogállamiság, hanem az uniós pénz volt a döntő

Bottoni szerint Orbán Viktor rendszerének egyik legfontosabb sajátossága az volt, hogy miközben politikailag folyamatosan bírálta az Európai Uniót, gazdaságilag rendkívüli mértékben függött az uniós támogatásoktól.

A jogállamisági viták önmagukban kevéssé zavarták a magyar vezetést. Az igazi törést az okozta, amikor Brüsszel ténylegesen visszatartotta az uniós forrásokat. A rendszer gazdasági hálózata ugyanis jelentős részben az európai pénzek újraelosztására épült.

Ez Bottoni szerint lényeges különbség Orbán és Vučić helyzete között. Magyarország uniós tagállamként közvetlenül hozzáfért azokhoz a forrásokhoz, amelyek táplálták a politikai-gazdasági rendszert. Szerbia ezzel szemben nem tagja az Uniónak, ezért a belgrádi hatalom mozgástere és függőségi rendszere másképpen alakult ki.

Vučić geopolitikai politikája ráadásul hosszú ideig elfogadható volt az európai szereplők jelentős része számára. A szerb elnök egyszerre ígért stabilitást, együttműködést és európai integrációt, miközben jó kapcsolatokat tartott fenn Oroszországgal és Kínával is. Emiatt Brüsszel sokáig inkább partnerként, mint felszámolandó autoriter problémaként kezelte.

Szerbiának el kell döntenie, mit jelent számára Európa

Bottoni szerint Szerbia előtt nem kizárólag technikai vagy gazdasági, hanem identitásbeli döntés áll. A kérdés az, hogy az ország valóban csatlakozni akar-e az euroatlanti politikai térhez, és hajlandó-e elfogadni ennek következményeit.

Az Európai Unió ma már nem kínál olyan bőkezű gazdasági és politikai csomagot, amilyet Magyarország, Lengyelország vagy Csehország kapott két évtizeddel ezelőtt. A tagság perspektívája kevésbé látványos, a feltételek szigorúbbak, a társadalmi támogatottság pedig gyengébb lehet.

Ettől azonban a stratégiai döntés még nem válik kevésbé fontossá.

A történész szerint az európai irány elfogadása Szerbia számára azt is jelentené, hogy tudomásul kell vennie Koszovó államiságát, Bosznia-Hercegovina önállóságát és azt, hogy Belgrád nem rendelkezhet tartós politikai ellenőrzéssel a környező államok szerb közösségei felett.

Szerbiának – Bottoni megfogalmazásának értelmében – el kell fogadnia, hogy egyszerűen Szerbia. Nem egy elveszített birodalmi vagy jugoszláv tér központja, nem a határokon túli szerbek politikai irányítója, hanem egy önálló állam a jelenlegi határai között.

A szerb, a magyar és az orosz múlt közös terhe

Bottoni három európai nemzetet emel ki, amelyek szerinte máig nem rendezték viszonyukat saját birodalmi vagy birodalmi jellegű múltjukhoz: az oroszt, a szerbet és a magyart.

A magyar politikai képzeletet továbbra is Trianon és a történelmi Magyarország elvesztése határozza meg. A szerb identitást a jugoszláv állam szétesése, a délszláv háborúk és a Milošević-korszak öröksége terheli. Oroszország pedig a Szovjetunió megszűnését és a korábbi nagyhatalmi tér elvesztését nem tudta feldolgozni.

A három történelmi tapasztalat természetesen nem azonos, de Bottoni szerint közös bennük a veszteségből táplálkozó politikai nosztalgia. Ez a nosztalgia megakadályozza annak elfogadását, hogy a múlt területi és hatalmi viszonyai nem állíthatók helyre.

Magyarországon Orbán politikája ezt az érzést használta fel a nemzeti szuverenitás és a határon túli magyarok védelmének jelszavával. Szerbiában Vučić hasonló módon egyensúlyoz a jugoszláv örökség, Koszovó, a boszniai Szerb Köztársaság és az európai integráció között.

Bottoni szerint valódi demokratikus és európai fordulat egyik országban sem lehetséges addig, amíg ezeket a történelmi kérdéseket nem választják el a napi hatalmi politikától.

A határon túli magyar elit elveszítheti kiváltságos helyzetét

Az interjú egyik legérzékenyebb része a magyar kisebbségi politika jövőjével foglalkozik.

Bottoni szerint az új budapesti vezetés várhatóan alapvetően másként viszonyul majd a szomszédos országok magyar politikai elitjéhez. A Fidesz az elmúlt másfél évtizedben jelentős pénzügyi és politikai támogatást nyújtott ezeknek a szervezeteknek, amelyek cserében többnyire feltétlen lojalitást tanúsítottak Orbán Viktor iránt.

Szerbiában ezt a rendszert mindenekelőtt a Vajdasági Magyar Szövetség testesítette meg, amely egyszerre vált Budapest és Belgrád szövetségesévé. A párt vezetése szoros kapcsolatot ápolt a Fidesszel, miközben Vučić rendszerének stabil parlamenti és helyi partnere lett.

Bottoni arra számít, hogy az új magyar kormány jelentősen csökkentheti a határon túli politikai elitek támogatását, és az eddiginél szigorúbb feltételekhez kötheti a pénzek felhasználását. Nem azért, mert lemondana a külhoni magyar közösségekről, hanem azért, mert különbséget kíván tenni a közösségek támogatása és a helyi pártelitek finanszírozása között.

Az új budapesti vezetés szemében ezek az elitek nem pusztán Orbán szövetségesei voltak, hanem több esetben a helyi autoriter rendszerek partnereivé is váltak. A magyarországi hatalomváltás így nemcsak pénzügyi, hanem politikai elszámoltatást is hozhat számukra.

Nem Budapestnek kell uralkodnia a külhoni magyarok felett

Bottoni szerint a határon túli magyar politika átalakulásának egyik alapelve az lehet, hogy Budapest többé nem kívánja politikailag irányítani a szomszédos országok magyar közösségeit.

Ez szakítást jelentene azzal az elképzeléssel, amely szerint a magyar kormány a teljes Kárpát-medencei magyarság politikai központja, és joga van meghatározni, mely pártok és vezetők képviseljék a külhoni közösségeket.

Az új modellben a magyar állampolgárság, az oktatási és kulturális támogatások, valamint a schengeni térhez kötődő előnyök megmaradhatnak, de ezek nem jelentenének automatikus politikai felhatalmazást a helyi elitek számára.

A történész értelmezésében a külhoni magyarság többé nem élhetne vissza azzal a gondolattal, hogy Trianon örökös áldozataként feltétel nélkül jogosult Budapest támogatására. A történelmi trauma elismerése nem jelentheti azt, hogy bizonyos pártok és vezetők évtizedeken át ellenőrzés nélkül használhatják fel a magyarországi közpénzeket.

A berlini magyarok szava többet érhet, mint a szabadkaié

Bottoni ennél is tovább megy. Szerinte a 21. századi magyar nemzetfogalom már nem épülhet kizárólag a Kárpát-medence történelmi térképére.

Ma már jelentős magyar közösségek élnek Berlinben, Stuttgartban, Londonban és más nyugat-európai városokban. Ezeknek az embereknek a politikai és társadalmi tapasztalata legalább annyira része a modern magyar identitásnak, mint a vajdasági, erdélyi vagy felvidéki magyar közösségeké.

Ez nem politikai bosszú, hanem elvi üzenet: „Nem fogunk benneteket feltétel nélkül finanszírozni pusztán azért, mert Trianon áldozatai vagytok. Régóta nem erről van szó, a körülmények megváltoztak. Igen, magyar nemzetiségűek vagytok, mindannyian rendelkeztek magyar állampolgársággal, schengeni útlevelet kaptatok, és számos kedvezményben részesültetek. Ezeket a kedvezményeket továbbra is élvezhetitek, de ne gondoljátok, hogy örökké beleszólhattok Magyarország belpolitikai életének alakításába.”

Ebben az új keretben a berlini magyar diaszpóra politikai véleménye akár nagyobb súlyt is kaphat Budapesten, mint a szabadkai magyar pártelité. Ez természetesen érzékeny kérdés, mert megtöri azt a több évtizedes gyakorlatot, amely a határon túli, őshonos magyar közösségeket különleges politikai szereppel ruházta fel.

Bottoni azonban éppen ebben látja a korszerű nemzetpolitika lehetőségét. A magyar identitás nem területi revízióra, történelmi sérelmekre és politikai függőségre épülne, hanem az állampolgárok és közösségek szabad, többközpontú kapcsolataira.

Orbán és Vučić szövetsége után

A magyarországi hatalomváltás Szerbiában is átrendezheti az erőviszonyokat.

Vučić elveszített egy olyan uniós szövetségest, aki rendszeresen védelmébe vette Belgrádot, támogatta Szerbia gyorsított csatlakozását, és politikai legitimációt biztosított a szerb vezetésnek. Ezzel egyidejűleg a Vajdasági Magyar Szövetség is nehéz helyzetbe kerülhet, mert egyszerre függött a budapesti támogatástól és a belgrádi hatalmi együttműködéstől.

Bottoni értelmezése szerint azonban a változás nem egyszerűen arról szól, hogy az egyik politikai tábor támogatása megszűnik, és egy másik veszi át a helyét. Sokkal mélyebb fordulat következhet be: Budapest lemondhat arról az igényéről, hogy a határon túli magyar közösségeket politikailag felügyelje, és ezzel megszakadhat az a rendszer is, amelyben a kisebbségi elitek a magyar kormány támogatásáért cserébe helyi autoriter vezetéseket szolgáltak ki.

Ez Szerbiában különösen érzékeny kérdés. A vajdasági magyar politikai elit az elmúlt években nemcsak Orbán, hanem Vučić rendszerének is szerves részévé vált. Egy budapesti irányváltás ezért a szerbiai magyar politikában is olyan vákuumot teremthet, amely új szereplők és új képviseleti formák megjelenéséhez vezethet.

A kérdés most már nem az, hogy mi kötötte össze őket

Orbán Viktor és Aleksandar Vučić rendszerét sokáig a közös politikai érdek, a szuverenista retorika, a gazdasági együttműködés és az egymásnak nyújtott nemzetközi támogatás kapcsolta össze.

Bottoni szerint azonban a magyarországi fordulat után már nem ez a legfontosabb kérdés.

Kapcsolódó cikk

MÉLYÁLLAM / STATUL PARALEL: Hatalomra kerülhet-e hadsereg Romániában, avagy a tartalom nélküli formák világa

Sokkal lényegesebb, hogy Magyarország képes-e valódi köztársaságot építeni az Orbán-rendszer romjain, és hogy Szerbia hajlandó-e végre egyértelmű geopolitikai döntéseket hozni.

Az egyik országnak a vezérközpontú politikai kultúrát kell meghaladnia. A másiknak el kell döntenie, hogy valóban Európához akar-e tartozni, vagy továbbra is az egymást kizáró keleti és nyugati ígéretek között próbál egyensúlyozni.

Mindkét esetben ugyanaz a tét: képesek-e a társadalmak elszakadni attól a múlttól, amelyet politikai vezetőik évtizedeken át nem feldolgozni, hanem felhasználni akartak.