Őrületes cselekedet Putyin ellen. Marina Ovszjannyikova neve akkor várt ismertté, amikor 2022. március 14-én a Pervij Kanal oroszországi állami tévécsatorna esti hírműsorában egy transzparenssel jelent meg a bemondó mögött. A nagy papírlapon oroszul és angolul az volt olvasható, hogy „Ne legyen háború. Állítsátok meg a háborút, ne higgyetek a propagandának, itt hazudnak nektek. Oroszok a háború ellen”. Az adást leállították, Ovszjannyikovát a rendőrség őrizetbe vette. Több éves börtönt szabhattak volna ki rá, de a Riporterek Határok Nélkül Franciaországba mentette, ahol interjút adott a Charlie Hebdo szatirikus hetilapnak, nem éppen szatirikus, hanem inkább kritikus hangnemben. Ezt az interjút ismertetjük a BALK hasábjain.

Néha azon tűnődünk, hogy miből ered a bátorság; egy napon figyelmeztetés nélkül tör ránk, és anélkül, hogy teret engedne a habozásnak, erőre kap. Vajon milyen áron?

Őrületes cselekedet

Még mielőtt belekezdenénk, azt mindenképpen előre kell bocsátanunk, hogy Ovszjannyikova anyja orosz, apja ukrán nemzetiségű, volt férje a Russia Today orosz állami tévénél dolgozik, ő pedig az orosz propagandatelevízió, a Pervij Kanal újságírója volt, és „No War” jellegű transzparenst bontott ki három héttel az Ukrajna elleni orosz invázió kezdete után.

Ovszjannyikova nemrégiben a Charlie Hebdo francia szatirikus hetilapnak tárta fel „őrületes cselekedetének” körülményeit.

OVSZJANNYIKOVA, A MAGÁNYOS DISSZIDENS: Putyin minden elkövetkező orosz nemzedéket bemocskolt

Charlie Hebdo: Mi vitt rá erre az akcióra? Előre megtervezett gesztus volt, vagy csak egy elmezavarodott pillanat szüleménye?

Marina Ovszjannyikova: Mindkettő. Az első nap, amikor az oroszok bevonultak Ukrajnába, éreztem, hogy valami megváltozott bennem. Először fel akartam mondani. De ez nem volt elég, cselekednem kellett. A háború első óráiban le akartam menni az utcára tüntetni, még akkor is, hogy a rendőrség akkor már megkezdte a tüntetők letartóztatását.. De a fiam elvette az autóm kulcsát, és azzal vádolt meg, hogy tönkre akarom tenni az életünket, a családunkat.

Ezért úgy döntöttem, hogy senkivel sem beszélek, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit tehetnék. Vasárnap egész nap ez forgott a fejemben, és amikor hétfőn elindultam dolgozni, a kabátom alá rejtettem a transzparenst. Megrészegültem az érzelmektől, a lázadás érzésétől, és teljesen eltökélt voltam: úgy éreztem, hogy cselekednem kell, még aznap. Ha várok, sosem lesz bátorságom megtenni, ha bárkinek elmondom, megpróbálnak lebeszélni.

Charlie Hebdo: Tudtad, hogy mekkora kockázatot vállalsz?

Marina Ovszjannyikova: Úgy gondoltam, hogy készen állok a börtönre. Ugyanakkor kicsit naivan azt hittem, hogy még akkor is, ha letartóztatnak és bebörtönöznek, a háború nem tart tovább egy-két hétnél, és szabadon engednek. Az érzelmeim közepette azonban nem nagyon járt ezen az eszem. Az őrületes, 14 órás kihallgatás után, megpróbáltam elmagyarázni a cselekedetem okait a gyerekeimnek, különösen a fiamnak, aki azzal vádolt meg, hogy tönkretettem a családunkat, azt mondtam: „Néha irracionálisnak kell lenni ahhoz, hogy a dolgok beinduljanak”.

A diktatúra természetrajza

Charlie Hebdo: Milyen volt a hangulat a Pervij Kanal szerkesztőségében a konfliktus kezdetén?

Marina Ovszjannyikova: Mindenki sokkos állapotban volt. A újságírók elveszettek voltak, összezavarodtak és féltek. A hírek alatt a műsorvezetőknek remegett a kezük és a hangjuk. Talán a szerkesztőség 20% -a támogatja a rendszert. A többiek nagyon jól értik a helyzetet, de nem olyan könnyű fellázadni. Putyin ellenőrzése alatt áll minden orosz médium. Az újságíróknak nincs választásuk: vagy a propagandamédiáknál dolgoznak, vagy elhagyják az országot. Ez nagyon fájdalmas döntés: az embereknek van családjuk, idős szüleik vannak, és nem feltétlenül rendelkeznek vízummal… Az életük feldúlása sok bátorságot igényel.

Néha irracionálisnak kell lenni ahhoz, hogy a dolgok beinduljanak (Forrás: Facebook)

Charlie Hebdo: Húsz évig dolgoztál egy propagandacsatornának. Hogyan élted meg ezt?

Marina Ovszjannyikova: Amikor beléptem a Pervij Kanalhoz, a 2000-es években, a televízió szabad volt. De az orosz média aranykora a végéhez közeledett. Lassan megváltozott a csatorna politikája, és összehangolódott a rendszerrel, ami nagyon fokozatosan történt. Egyre inkább előnyben kellett részesíteni azokat az információkat, amelyek negatívak voltak a Nyugatról, és el kellett ítélni az ukránokat, mint nacionalistákat, nácikat… Végül a César-díjátadót sem közvetítették már. A csatorna az évek során a Kreml propagandájának a szószólója lett, és ma is az.

Ami engem illet, akárcsak a többi kollégám, én is azt gondoltam, hogy ez mindenekelőtt egy munka. Reggel érkezel, elvégzed a feladataidat, anélkül, hogy erkölcsi kérdéseket tennél fel magadnak. Azt is gondoltam, hogy a propaganda a Kreml védelmét szolgálja, de az emberek nem igazán hisznek benne. Február 24-én megdöbbentett, hogy az orosz lakosság mennyire támogatja a háborút: rájöttem, hogy évek óta titkolom ezt a valóságot magam elől.. Szemet hunytam a propaganda előtt: a családomnál és a barátaimnál kerestem menedéket… De a háború után feltámadt a bűntudatom, és nem lehetett már többé hallgatni.

Különös érintettség

Charlie Hebdo: Ez a háború különösen érintett téged, miért?

Marina Ovszjannyikova: Talán azért, mert az apám ukrán volt. Odesszában születtem, bár Oroszországban nőttem fel. De gyerekkoromban átéltem azt, amit ma az ukrán menekültek élnek át. Groznijban éltünk az első csecsen háború idején, és a lakásunk elpusztult, elvesztettük az összes vagyonunkat…

Sok üzenetet kaptam a külföldi barátaimtól a háborúval kapcsolatban, nagyon szégyelltem magam, el akartam tűnni. Ez az érzés most visszatért: ma is bűnösnek érzem magam az ukránokkal szemben. Habozom, hogy megváltoztassam-e a nevemet, az ex férjem nevét, és visszavegyem-e az ukrán nevemet, a Tkatcsukot. Nagyon nagy keserűség lakik bennem. Putyin mindörökre megalázta az oroszokat. A gyerekeim soha nem tudnak idegenek szemébe nézni, és azt mondani, hogy „orosz vagyok”. Ez szégyen.

Charlie Hebdo: De nem minden orosz felelős Putyin tetteiért…

Marina Ovszjannyikova: Nem, de az orosz társadalom nagyon passzív kollektív értelemben. Ha a becslésekre hagyatkozunk, akkor egy, másfél millió orosz hagyta el az országot: az igazi ellenzék külföldre ment. Az átlagemberek esetében azt mondanám, hogy csak 10% támogatja igazán Putyint, és csak 10% utasítja el. A többiek „többségi vacillálásban” vannak, egy könyörtelen propaganda gépezetnek kitéve. A Kreml párhuzamos valóságot hoz létre, és évek óta döngöli az emberekbe a világnézetét. A barátaim, akik még egy évvel ezelőtt is ellene voltak a háborúnak, most azt mondják: „Nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, az Egyesült Államok provokálni kezdte Oroszországot…”

Ha egy hónapot Oroszországban töltesz, és csak az orosz média híreit hallgatod, akkor te is elkezdesz kételkedni. Azok, akik máshonnan tájékozódnak, inkább megpróbálják kimenteni a családjukat, és ezt meg lehet érteni. Összefoglalva, nem valószínű, hogy valaha is lesz alulról induló tiltakozás.

Charlie Hebdo: Gondolod, hogy a tetted bármit is megváltoztathat?

Marina Ovszjannyikova:Ez főként a külföldnek és az elitnek küldött jelzés volt. Azért írtam a transzparensre francia(?) és angol nyelven. Szerettem volna megmutatni, hogy Oroszországban sokan kiállnak a háború ellen, még az állami televízió által ellenőrzött csatornán belül is. Meg akartam mutatni a háború ellenzőinek, hogy nincsenek egyedül.

Megtorpant a Donyeck megyében kezdett orosz offenzíva, úgy tűnik, az ukránok Bahmutnál tovább lassították, vagy talán meg is állították a támadókat. A háború megnyeréséhez azonban többre lenne szükség, arra, hogy sikeres legyen az ukránok által tervezett, és részben már be is harangozott tavaszi hadjárat, amelynek célja a 2014 óta orosz kézre került ukrajnai területek teljes felszabadítása. A háború kimenetele azonban megjósolhatatlan, az oroszok ugyanis az utóbbi hónapokban komoly erődítési munkálatokat végeztek a térségben, és egyre felkészültebbnek tűnnek az ukrán támadás visszaverésre.

Tűzszünet vagy béke

Sordöntő időszakot él meg Ukrajna, a keleti frontokon zajló eseményektől függ, hogy az egykori szovjet tagköztársaságnak sikerül-e tartósan megőrizni 1991-ben megszerzett függetlenségét.

Ha az oroszok elfoglalják Donyeck megye még ukrán kézen lévő területeit, és mélyebben behatolnak a Donyec-medencével szomszédos másik két megyébe, Herszonba és Zaporizzsjába is, akkor Kijevnek alighanem bele kell nyugodnia az ország jelentős részének elvesztésébe.

Akkor sem győz Ukrajna, ha ugyan az orosz előretörés megáll, ám elakad a talán májusra tervezett ukrán ellentámadás is.

Ebben az esetben ugyanis minden bizonnyal megmerevednek az aktuális harci helyzet által kialakított frontvonalak, s ez csak annyit jelentene, hogy Oroszország elkezdhet felkészülni az orosz-ukrán összecsapás újabb fordulójára.

Megmerevedhetnek az aktuális harci helyzet során kialakított frontvonalak (Forrás: YouTube)

A háború nem tavaly februárban kezdődött, hanem 2014-ben, amikor Oroszország – gyakorlatilag puskalövés nélkül – elfoglalta az Ukrajnához tartozó Krímet, majd komoly katonai segítséget nyújtott az Ukrajna keleti megyéiben fegyvert ragadott szakadár erőknek.

És a háború újabb szakaszában Moszkva nem csak Ukrajna ellen támadna, hanem még inkább megpróbálná megosztani azt az Európát, amely most a várakozásoknál is jóval nagyobb egységben állt ki Ukrajna mellett.

Közben Ukrajnában megmaradna a teljes bizonytalanság: béke hiányában, az új orosz támadásra várva aligha térne haza az a több mint nyolcmillió ukrán állampolgár, aki a több mint egy éve tartó konfliktus kezdete óta hagyta el a hazáját.

Sőt, tovább nőne a távozók száma, hiszen – a hadiállapot esetleges eltörlése esetén – az Ukrajnában ragadt férfiak nagy része alighanem csatlakozni a külföldön élő családtagokhoz.

A győzelem hatása

Ukrajna csak akkor maradhat meg működőképes és valóban szuverén országként, ha komoly győzelemmel ér véget az ellentámadás: ez azt jelentené, hogy az ukránok a Donyec-medence teljes területéről kiszorítják az oroszokat.

Ennek minden bizonnyal komoly következményei lennének Oroszországra nézve is: a Vlagyimir Putyin által fémjelzett orosz vezetés aligha élne túl hosszabb távon egy ekkora kudarcot.

Az oroszok – akiknek nagy része jelenleg is teljes mellszélességgel kiáll az invázió mellett – egyfajta nem hivatalos alkut kötöttek a hatalommal: lemondtak szabadságuk nagy részéről, cserébe arra számítottak, hogy Oroszország újra legyőzhetetlen birodalommá változik.

Egy esetleges ukrán katonai siker viszont bebizonyítaná, hogy a rettenthetetlennek hitt orosz haderő olyan agyaglábú óriás, amelynek valódi erejét a hagyományos háborúban aligha használható atomütőerő adja.

Jelenleg megjósolhatatlan, miként alakul az ukrajnai válság.

A donyec-medencei Bahmutnál – ahol az oroszok már tavaly augusztus óta ostromolják a várost – a jelek szerint elakadt az orosz offenzíva, miközben egyre több dolog utal arra, hogy mélyülnek az ellentétek a hivatalos orosz hadsereg és a Jevgenyij Prigozsin által alapított magánhadsereg, a Wagner Csoport között.

És sorra érkeznek a nyugati fegyverek Ukrajnába: legutóbb arról számolt be a Der Spiegel című német hetilap, hogy megérkezett a harcterekre a Berlin által ígért 18 darab Leopard 2A nehézharckocsi.

Nyugati tankok Ukrajnában

Lengyelország és Szlovákia MiG-29-es harci gépeket juttat Kijevnek, és számolatlanul érkeznek a leginkább hiánycikknek számító tüzérségi lőszerek is.

Ukrán források szerint annak ellenére is több tízezer – már alaposan kiképzett – ukrán katona vár az ellentámadás megindítására, hogy valóban megnehezült az ukrán haderő új katonákkal történő felöltése.

Az önkéntesek elfogytak, és számos olyan videó került fel a világhálóra, amelyeken az látszik, hogy az utcákról vagy bárokból szedik össze a hadköteles korú ukrajnai férfiakat.

A morál lehet a döntő

Bár a korszerű nyugati fegyvereknek és a több hónapos kiképzésen átesett ukrán katonáknak köszönhetően alighanem ütőképesebbé válik az ukrán haderő, azt senki sem garantálhatja, hogy egy esetleges ellentámadás során – amikor a védők vesztesége általában kisebb, mint a rohamozóké – sikerül teljes győzelmet elérni.

Az oroszok az utóbbi hónapokban komoly erődítési munkálatokat végeztek a térségben, és egyre felkészültebbnek tűnnek a támadás visszaverésre.

A legfontosabb kérdés azonban az, hogy milyen lesz a védők morálja. A háború hónapjai során ugyanis az derült ki, hogy az orosz katonák többsége nem harcol „oroszlánként”: a támadók nem érzik magukének a háborút, és sokan inkább rablóhadjáratként, mintsem felszabadító hadműveletként tekintenek ukrajnai jelenlétükre.

Az ukránok ezzel szemben honvédő háborúnak tartják a küzdelmüket, és azt hangsúlyozzák, ha elvesztik a harcot, akkor nem csak az ország önállósága kerül veszélybe, hanem a nemzet túlélése is.

Ugyanakkor az is kérdéses, hogy amennyiben sikerül visszafoglalni az orosz, illetve szakadár kézen lévő keleti területeket – amelyek egy tavalyi „álnépszavazáson” csatlakoztak Oroszországhoz – miképpen sikerülhet reintegrálni azokat a térségeket, ahol olyan polgárok élnek, akik már közel egy évtizede más sem hallanak, mint hogy Ukrajnát nácik uralják, és Oroszország az, amely megmenti az ottélőket a „népirtástól”.