Grlić Radman: Horvátország bánja, hogy aláírta a daytoni egyezményt

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

A horvát külügyminiszter a boszniai horvátok televíziójának, az RTV Herceg-Bosnának nyilatkozva jelentette ki, hogy Horvátország megbánta a daytoni egyezmény aláírását. Gordan Grlić Radman megfogalmazása szerint, ha tudták volna, hogy a boszniai horvátok jogfosztott helyzetbe kerülnek, sosem írják alá a boszniai háborút lezáró megállapodást.

Kész átverés

Gordan Grlić Radman, Horvátország külügyminisztere, a boszniai RTV Herceg-Bosna számára adott interjúban kijelentette, Horvátország megbánta az 1995-ös daytoni békeszerződés aláírását, mivel az utólagos politikai fejlemények fényében a horvát nép Bosznia-Hercegovinában hátrányos helyzetbe került, és nem tudja érvényesíteni jogait a szerződés szellemében.

Balról jobbra haladva Slobodan Milošević, Alija Izetbegović és Franjo Tuđman a Daytoni Békemegállapodás előzetes aláírásán a daytoni Wright-Patterson légitámaszponton 1995. november 21-én

A külügyminiszter azt állította, hogy ha a horvát fél akkor tudta volna, milyen irányt vesz a boszniai politikai rendszer, és hogy a horvát közösség nem lesz képes megválasztani saját legitim politikai képviselőit, „Horvátország soha nem írta volna alá a megállapodást”.

Grlić Radman úgy fogalmazott, hogy a daytoni egyezmény alapelve éppen az volt, hogy a három konstitutív, vagyis államalkotó nép – a bosnyák, a szerb és a horvát – konszenzusos és egyenjogú berendezkedés szerint működteti Bosznia-Hercegovinát.

Szerinte a jelenlegi helyzet ezzel szemben az, különösen a boszniai elnökségi választások gyakorlata, hogy az egyensúly megbomlott.

Mi a probléma lényege?

A horvát kifogások lényege az, hogy az elvben a horvátokat képviselő Željko Komšićot nem a boszniai horvát közösség választotta meg, hanem a bosnyák szavazók támogatásával került be az államelnökségbe, és ennek megfelelően nem a horvát, hanem a bosnyák álláspontot képviseli.

Kapcsolódó cikk

Horvátország az Egyesült Államok közbenjárását kéri Bosznia-Hercegovinában

Ez úgy fordulhatott elő, hogy a földrajzilag dominánsan bosnyák kantonokban is szavazhatnak a „Föderáció” entitás keretén belül a horvát elnökségi tagra, a bosnyák szavazók döntő többsége pedig Komšićot támogatta – szemben a horvát pártok által preferált jelöltekkel, például Dragan Čovićcsal (HDZ BiH).

Az más kérdés, hogy a boszniai horvát közösség mit nyert volna Čović esetleges beválasztásával az elnökségbe, az viszont biztos, hogy erősödött volna a zágrábi politikai befolyás, miután Čović a horvát kormánypárt boszniai fiókszervezetének a vezetője.

A feszültséget tovább fokozza, hogy a daytoni egyezmény nem korlátozza az államelnökségi mandátumok számát, így Komšić immár negyedik alkalommal tölti be a tisztséget a bosnyák szavazatoknak köszönhetően, ami a horvátok arcátlan átverése a bosnyák politikai elit részéről.

Komšić első ciklusát 2006–2010 között töltötte be, amikor a Szociáldemokrata Párt (SDP BiH) jelöltjeként nyerte el a horvát elnökségi tag pozícióját. Már ekkor is felmerült, hogy döntő részben bosnyák szavazatokkal került be az elnökségbe.

Željko Komšić az Obamák társaságában 2009-ben New Yorkban (Forrás: Wikipédia)

Második ciklusa 2010–2014-ig tartott, amikor ugyanannak a pártnak a színeiben választották újra. A választási rendszer problémáit ez a ciklus tovább élezte.

Egy ciklus kihagyását követően Komšić 2018-ban került vissza a boszniai elnökségbe, de már a Demokratikus Front (DF) színeiben. Újraválasztása 2022-ben megerősítette pozícióját, de ezzel párhuzamosan a horvát politikai közösség tiltakozása is fokozódott.

Horvátország szerint mindez megsérti a daytoni egyezmény szellemiségét, amely a három konstitutív nép egyenjogúságán alapul.

Politikai igazságtalanság

Grlić Radman kifogásolta, hogy egyes nemzetközi döntéshozók – név szerint ugyan nem említette meg őket – olyan határozatokat hoztak, amelyekkel következetesen megkárosították a horvát népcsoportot. Meggyőződése szerint ezek a döntések a daytoni egyezmény szellemével is ellentétesek, és politikai igazságtalanságot eredményeztek.

A miniszter hangsúlyozta: Horvátország nemcsak katonai, hanem morális szerepet is vállalt a boszniai háború idején. Kiemelte, hogy a horvát hadsereg – különösen Bihać megmentésével a szerb támadásoktól és a krajina területén folytatott hadműveletek során – „Európa becsületét is megmentette”, amikor a nemzetközi közösség tehetetlennek bizonyult a humanitárius katasztrófa elkerülésében.

A képen a kék színnel jelölt terület jelentené a harmadik, horvát többségű entitást. A zöld szín a bosnyák entitás lenne, míg a narancsszínű a ma is külön entitást alkotó boszniai Szerb Köztársaságot jelöli. A zöld és kék színnel jelölt területek együttesen képezik ma a „bosnyák-horvát föderációt” egy entitásként

Grlić Radman szerint a horvát katonai akciók, így a Vihar (Oluja) hadművelet, nem kizárólag horvát nemzeti érdekeket szolgáltak, hanem regionális stabilitást is eredményeztek.

Emlékeztetett, hogy az 1995 nyarán elindított „Ljeto ’95” nevű közös hadművelet – amelyet a horvát hadsereg és a boszniai kormányhadsereg együtt hajtott végre – stratégiailag kulcsszerepet játszott abban, hogy megtörték a boszniai szerb erők védelmi vonalait. Ennek eredményeként nemcsak a szerb ellenállás omlott össze, hanem Fikret Abdić autonóm törekvései is végleg kudarcba fulladtak, de ez egy másik történet.

A horvát diplomácia vezetője szerint a boszniai horvátok politikai frusztrációja mára olyan szintet ért el, amely indokolja a daytoni keretek újragondolását. Úgy véli, a horvát politikai elit egyre határozottabban lép fel annak érdekében, hogy módosuljon a boszniai választási törvény, különösen az elnökségi tagok megválasztásának mechanizmusa.

Hol van ilyenkor Christian Schmidt?

Különösen furcsa, hogy ennek az igencsak szembetűnő igazságtalanságnak az orvoslására Christian Schmidt nem él a bonni felhatalmazásokkal, miközben a boszniai szerbeket erőteljesen aprítja, a bonni felhatalmazás a jelek szerint olyan tőr a kezében, amelyet csak ott használ, ahol nem kell attól tartani, hogy a saját kezét is megvágja.

A boszniai Szerb Köztársaság vezetőivel szemben Schmidt rendre drasztikus intézkedéseket alkalmazott, mert megítélése szerint azok nyíltan fenyegették Bosznia-Hercegovina integritását, ami a nyugati megbízók szemében nemzetközi jogi értelemben is könnyebben igazolható beavatkozás.

Ellenben a horvát kérdés egy etnikai legitimációs dilemma, amely ugyan politikai igazságtalanság, de jogilag „homályos zónában” húzódik meg: a választási törvény lehetővé teszi a bosnyák túlsúlyú területeken is a horvát jelölt megválasztását az államelnökségbe. Ez nem jogellenes, ugyanakkor azonban ellentétes a daytoni egyezmény szellemiségével.

Schmidt a jelek szerint ebben az esetben nem akar vagy nem mer „etnikai alapon” korrigálni, talán attól tart, hogy bosnyákellenességgel vádolnák meg. A nemzetközi közösségben – különösen az Európai Unióban és Németországban – erős az egyre inkább működésképtelen multietnikus, polgári alapú állammodellt támogató lobbi.

Schmidt, lévén német diplomata, óvakodik attól, hogy olyan intézkedést hozzon, amelyet a (bosnyák) közvélemény „etnikai preferenciának” értelmezhet – még ha azzal éppenséggel a jelenlegi status quo igazságtalanságát orvosolná.

Kapcsolódó cikk

BOSZNIAI SOROS-TERV: A kör háromszögesítése, avagy a polgári társadalom megteremtése, a la Amerika

Megítélése szerint a horvát közösség „nem eléggé veszélyes” ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmet, miközben az uniós tagság miatt Horvátország mozgástere is korlátozott. Ebből a korlátozott térből lépett ki mostani nyilatkozatával a horvát külügyminiszter.

A horvát politikai elitek – különösen a HDZ BiH – ugyan protestálnak, de nem robbantanak. Nincs szeparatista retorika, nincs intézményi bojkott, nincs erőszakos nyomásgyakorlás – mint amivel a szerbek unos-untalan élnek. Ezért Schmidt és a nemzetközi közösség szemében a horvát panaszok „kezelhető zajnak” számítanak – nem tűzveszélyes válságnak.

Komšić újraválasztása minden alkalommal kisebb szívinfarktust okoz Zágrábban és a boszniai horvát közösségben, de ez nem sodorja válságba (még) az államot. Dodik szeparatista manőverei viszont igen. Schmidt inkább a nagyobb veszélyek kezelésére tartalékolja a politikai tőkéjét, még ha ezzel csendben konzervál is egy etnikai alapú igazságtalanságot.

A boszniai főmegbízott tehát nem azért nem tesz semmit, mert nem tudna – hanem mert nem akar politikai árat fizetni egy olyan igazságtalanság orvoslásáért, amely jogilag kockázatos, politikailag kényes, és stratégiailag nem elég sürgető – immár húsz éve!