Egy „nem elegáns” pártelnök, aki nem hagyhatta cserben a közösséget

Pásztor Bálint nem akarta, mégis vállalta: a VMSZ elnöke egyszerre érzi magát áldozatnak és megmentőnek

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Pásztor Bálint szerint a Vajdasági Magyar Szövetség nem akar mindenáron hatalmon maradni, de ha a kormányzati részvétellel eredményeket lehet elérni a vajdasági magyarok számára, akkor felelőtlenség lenne lemondani erről a lehetőségről. Hasonló logikával beszél saját pártelnöki pozíciójáról is: formálisan mondhatott volna nemet apja halála után, ám saját értékrendje szerint ezzel cserbenhagyta volna a közösséget.

A NIN-nek adott interjú és egy korábbi megszólalása együtt különös politikai önarcképet rajzol ki: Pásztor egyszerre jelenik meg a sikerek kovácsaként és olyan vezetőként, aki személyes áldozatot hoz azért, amit tulajdonképpen nem is akart. Ez az önértelmezés most különösen fontossá válik, mert nemcsak Szerbiában közeledhetnek újabb választások, hanem Budapesten is új korszak kezdődött, így a VMSZ-nek Orbán Viktor után Magyar Péterrel kell megtalálnia a közös hangot.

Nem akarta, de nem hagyhatta cserben a közösséget

Pásztor Bálint politikai helyzetének megértéséhez érdemes egy kicsit korábbra visszamenni, mert a NIN-nek adott mostani interjújában több olyan gondolat jelenik meg, amely egy korábbi beszélgetésében jóval személyesebb és nyersebb formában már elhangzott.

A VMSZ elnökét akkor arról kérdezték, felmerült-e valaha komolyan, hogy Pásztor István halála után ne a fia kerüljön a párt élére, hanem valaki más.

Pásztor válasza meglepően egyszerű volt: „Sajnos nem.”

Amikor pedig arra kérdeztek rá, miért mondja, hogy „sajnos”, azt felelte, hogy „minden nap megbánom”, mert szerinte „nem normális”, amivel egy ilyen tisztség jár.

A következő kérdés azonban már a politikai felelősség lényegét érintette: megtehette volna, hogy egyszerűen nem vállalja?

Pásztor szerint formálisan igen.

És itt következik az a gondolatmenet, amely nemcsak saját pártelnökségének magyarázatához, hanem a VMSZ egész jelenlegi politikájának a megértéséhez is kulcsot adhat.

Pásztor ugyanis úgy fogalmazott: mit kellett volna tennie? „Elfutni”? Erkölcsi fenntartásokra hivatkozni? A kényelmes életet választani, azt mondani, hogy csinálja valaki más, és ezzel „cserbenhagyni a közösséget”?

Vagyis Pásztor saját elbeszélésében ugyan formálisan létezett választási lehetőség, erkölcsileg azonban már alig.

A „nem elegáns” pártelnök

A történet azért különösen érdekes, mert Pásztor elmondása szerint erről Magyar Péterrel is beszélt.

Nem most, hanem hónapokkal ezelőtt, amikor a magyarországi kormányváltást követően Magyar a miniszterelnöki poszt várományosaként sorra fogadta a külhoni magyar politikai szervezetek vezetőit, és Pásztor Bálint is Budapesten járt nála – nem magánbeszélgetésen, mint ahogy az az interjúban elhangzik!

Kapcsolódó cikk

Magyar: a támogatás marad, de a médiának változnia kell

A BALK akkor részletesen foglalkozott a találkozóval, amelyen már jól látszott, hogy a VMSZ vezetőjének egy merőben új budapesti politikai környezethez kell alkalmazkodnia, vagyis „kényszer ülésre kényszerül”.

Most azonban Pásztor egy olyan részletet is elárult a négyszemközti beszélgetésből, amely akkor nem került nyilvánosságra. Elmondása szerint Magyar Péter közölte vele: nem elegáns, hogy apja után ő lett a VMSZ elnöke.

Pásztor nem vitatkozott vele: „Péter, teljesen igazad van, nem elegáns.”

Ez politikailag figyelemre méltó védekezési technika. Pásztor nem próbálja meg letagadni vagy nevetségessé tenni az egyik legkézenfekvőbb kritikát, amely a VMSZ-ben lezajlott utódlással kapcsolatban megfogalmazható.

Ellenkezőleg: maga ismeri el, hogy „nem elegáns”. Majd azonnal át is helyezi a kérdést egy másik erkölcsi síkra.

Így nem az lesz a vita tárgya, hogy miért az előző pártelnök fia lett a következő pártelnök, hanem az, hogy mit tehetett volna Pásztor Bálint, amikor a közösségnek – saját értelmezése szerint – szüksége volt rá.

Így a dinasztikus utódlásra vonatkozó kellemetlen kérdésből pillanatok alatt személyes áldozatvállalás lesz.

Egyszerre áldozat és megmentő

Ebből rajzolódik ki Pásztor politikai önképének egyik legérdekesebb vonása. Állítólag nem vágyott a tisztségre, tehát nem hataloméhes. Sőt, „minden nap” megbánja, hogy elvállalta, vagyis személyesen komoly árat fizet érte.

Még azt is elismeri, hogy az apjától örökölt pártelnökség „nem elegáns”, viszont amikor dönteni kellett, nem választhatta a kényelmes életet, mert azzal cserbenhagyta volna a közösséget.

Kapcsolódó cikk

Pásztor és népe: tisztújítás volt, változás lesz-e?

A konstrukció eredményeként Pásztor egyszerre lesz áldozat és hős. Áldozat, mert vállalnia kellett egy életformát, amelyet saját szavai szerint sem tart normálisnak.

És hős, mert mégis vállalta!

Az érvelésből viszont szinte teljesen eltűnik az a lehetőség, hogy a VMSZ vezetésének átvétele egyszerűen politikai döntés volt, amelynek előnyei, kockázatai és következményei vannak, és amelyért ugyanúgy politikai felelősséget kell vállalni, mint bármely más döntésért.

Nem ragaszkodunk a hatalomhoz – csak nélküle nem menne

A NIN mostani interjújában ugyanez a gondolkodási séma már nem Pásztor személyére, hanem a VMSZ és Aleksandar Vučić rendszerének kapcsolatára alkalmazva jelenik meg.

A szerb elnök átvette a Pásztor István-díjat, az üvegablakokról Ferenc József és Mária Terézia „büszkén tekint le a nagy utódra” (Forrás: szerb elnöki Instagram)

A szerb hetilap arra kérdezett rá, hogy kisebbségi pártként mit nyert és mit veszített a VMSZ a Szerb Haladó Párttal kötött koalícióval.

Pásztor visszautasította azt a feltételezést, hogy a kisebbségi pártoknak természetes helyük lenne a mindenkori hatalom mellett. Mint mondta, a VMSZ nincs a hatalomban „mindenáron”, és korábban sem volt mindig része a kormányzó többségnek.

Kapcsolódó cikk

Vreme: A Pásztor-díj jutalom a demokrácia gyilkosainak

Csakhogy szerinte amennyiben a parlamenti többséghez történő csatlakozás révén konkrét eredményeket lehet elérni a képviselt közösség számára, akkor ez a felelősebb politikai választás.

Bizonyítékként a topolyai fürdő- és medencekomplexumot, a többnyelvű helységnévtáblák visszaállítását, valamint a Belgrád–Újvidék–Szabadka–Szeged vasúti infrastruktúra fejlesztését említette.

És elhangzik a kulcsmondat is: Pásztor meggyőződése szerint ezek jelentős része nem valósult volna meg, ha a VMSZ ellenzékben marad.

A közösség mint „politikai mentség”

A két történetet egymás mellé téve már feltűnő a hasonlóság. Pásztor nem akart pártelnök lenni, de a közösség érdekében vállalnia kellett.

A VMSZ-nek nem célja a hatalomban maradás, de a közösség érdekében együtt kell működnie a hatalommal.

Kapcsolódó cikk

Pásztor Bálint megint összefeküdt a fogatlan tengerimalaccal

A személyes és a pártpolitikai történetben ugyanaz a szerkezet működik: nem a hatalom megszerzése vagy megtartása a motiváció, hanem a közösség szolgálata, miközben az alternatíva rendre úgy jelenik meg, mint ami éppen ennek a közösségnek okozna kárt.

Ez rendkívül kényelmes politikai pozíció.

A sikerekért ugyanis jár a politikai kredit: elkészült a beruházás, visszakerült a magyar felirat, fejlődött a vasút, működnek az intézmények.

A hatalommal való együttműködés következményeiért viszont a felelősség könnyebben tompítható azzal, hogy másképpen nem lehetett volna eredményt elérni.

Pásztor tehát nem egyszerűen azt állítja, hogy jó politikai döntést hozott, hanem hajlamos úgy bemutatni a döntést, mintha az a közösség érdekében szinte elkerülhetetlen lett volna.

Pedig a kettő nem ugyanaz.

Vučić marad, miközben Budapest megváltozott

Ez a politikai önértelmezés most azért válik különösen fontossá, mert a VMSZ egyszerre két változó környezethez kénytelen alkalmazkodni.

Szerbiában Pásztor a NIN-nek egyértelművé tette, hogy pártja továbbra is önállóan indulna a választásokon, majd az eredmény függvényében tárgyalna a kormányzati együttműködésről.

Kapcsolódó cikk

Vučić szimulálja a demokráciát, még van, aki szóba áll vele

Nem miniszteri posztokat akar, mondja, hanem megfelelő koalíciós megállapodást. Ha van egyetértés az infrastruktúráról, gazdaságról, oktatásról és a kisebbségi jogokról, lehet együttműködés. Ha nincs, akkor nincs okuk a hatalomban maradni.

Ez elméletben nyitva hagyja a kaput.

A gyakorlatban azonban a VMSZ hosszú ideje szorosan együttműködik Vučić politikai rendszerével, és a NIN-interjúból sem látszik, hogy Pásztor ennek felülvizsgálatára készülne.

Budapesten viszont már megtörtént az, amire a VMSZ-nek reagálnia kellett.

Orbán Viktor tizenhat éves kormányzása véget ért, és Pásztornak azzal a Magyar Péterrel kell kapcsolatot építenie, aki korábban élesen bírálta a vajdasági levélszavazás rendszerét, kifogásolta a magyarországi pénzből támogatott vajdasági média politikai egyoldalúságát, és immár a támogatások tíz évre visszamenő ellenőrzését is kilátásba helyezte.

Orbán után Magyar Péter – de Pásztor szerint nincs ebben semmi különös

A NIN természetesen erre is rákérdezett. Pásztor szerint nincs mit „misztifikálni”.

Orbán Viktor kormánya tizenhat éven át a VMSZ és Szerbia stratégiai partnere volt, a magyar választók azonban másként döntöttek, ezt pedig tiszteletben kell tartani.

Kapcsolódó cikk

Pásztor Bálintot fogadta utolsóként Orbán Viktor a Karmelitában

A feladat most szerinte az, hogy jó kapcsolatot építsenek ki az új magyar kormánnyal.

Ez önmagában teljesen racionális kisebbségpolitikai álláspont. Egy vajdasági magyar párt aligha engedheti meg magának, hogy ne legyen beszélő viszonyban Magyarország mindenkori kormányával.

Csakhogy Pásztor helyzetét nehezíti, hogy a VMSZ nem pusztán korrekt intézményi kapcsolatot ápolt az Orbán-kormánnyal. A két politikai rendszer az elmúlt másfél évtizedben rendkívül szorosan összekapcsolódott.

Most pedig Pásztornak úgy kell átvezetnie a pártot az új korszakba, hogy lehetőleg ne kelljen megtagadnia a régit.

Ebben segít ugyanaz az érvelés: a VMSZ nem Orbánt szolgálta, hanem a vajdasági magyar közösséget; most pedig ugyanezt fogja tenni Magyar Péter kormánya esetében is.

A szereplők változnak, a küldetés változatlan.

Magyar Péter már belenézne a könyvekbe

A hónapokkal ezelőtti budapesti találkozó azonban megmutatta, hogy az átállás nem feltétlenül lesz súrlódásmentes.

Magyar akkor világossá tette, hogy nem kívánja csökkenteni a külhoni magyar közösségek támogatását, viszont nagyobb átláthatóságot és elszámoltathatóságot követel.

Kapcsolódó cikk

Az Agenda civil szervezet vagy politikai háttérintézmény?

Tíz évre visszamenő vizsgálatról beszélt, és a levélszavazások körül felmerült visszaéléseket is kivizsgálná.

Különösen érzékenyen érinti a VMSZ-t a vajdasági magyar média kérdése. Magyar korábban kifogásolta a Pannon RTV politikai elköteleződését, Pásztor viszont arra hivatkozott, hogy a vajdasági magyar intézményrendszer jelentős részének alapítója a közvetlenül választott Magyar Nemzeti Tanács.

Most a NIN-interjúból az is kiderül, hogy az új budapesti hatalom már ténylegesen vizsgálja a korábbi támogatások felhasználását. Pásztor ezt „teljesen legitimnek” nevezi.

Ez is figyelemre méltó hangsúlyváltás: ami néhány hónappal korábban még politikai ütközési pontnak látszott, azt most már az új kapcsolat természetes kezdeteként írja le.

Pásztor úgy változik, hogy közben változatlan marad

Tulajdonképpen ebben áll Pásztor politikai történetének paradoxona. Ő maga következetesen azt állítja, hogy nem változik: a körülmények változnak körülötte.

Apja halála után nem ő akarta a pártelnökséget, hanem a helyzet követelte meg tőle.

A VMSZ nem Vučić hatalmához ragaszkodik, hanem a vajdasági magyar közösség érdekében használja ki a kormányzati együttműködés lehetőségét.

Kapcsolódó cikk

Pásztor Bálint szerint az anarchista plénumosoknak „nincs emberi arcuk”

Orbán Viktorral nem azért működtek együtt, mert Orbán Viktor volt, hanem mert az akkori magyar kormánnyal lehetett eredményeket elérni. Most pedig Magyar Péterrel kell együttműködni, mert a magyar választók őt emelték hatalomra.

Pásztor ugyanakkor mindig ugyanott áll: a közösség oldalán, miközben a politikai partnerek jönnek és mennek körülötte.

Ez ügyes és részben érthető kisebbségpolitikai stratégia. Egy kisebbségi párt számára valóban létkérdés lehet, hogy több hatalmi központtal is működőképes kapcsolatot tartson fenn.

A probléma ott kezdődik, amikor ebből az következik, hogy a politikai alkalmazkodásnak vannak eredményei, de mintha nem lennének politikai következményei és felelősei.

Ki vállalja akkor a felelősséget?

Pásztor NIN-interjújának talán éppen az a legérdekesebb része, amit nem mond ki.

Ha a VMSZ a Vučić-rendszerrel való együttműködés eredményeit joggal írja saját politikai mérlegének pozitív oldalára, akkor felmerül a kérdés, hogy az együttműködés árnyoldalaiból mennyit hajlandó ugyanebben a mérlegben elkönyvelni.

Ha az Orbán-kormány támogatásával kiépített vajdasági magyar intézményrendszer sikerei a VMSZ politikájának eredménye, akkor mennyiben terheli a pártot felelősség azért, amit Magyar Péter most az átláthatóság, a médiaegyoldalúság vagy a levélszavazás kapcsán kifogásol?

Kapcsolódó cikk

Miért nem bíznak a vajdasági magyarok a változásban?

És végül ugyanez vonatkozik magára Pásztorra is.

Lehet, hogy valóban nem vágyott apja székére, lehet, hogy valóban súlyos személyes teherként éli meg a pártelnökséget. És az is lehet, hogy 2023 őszén a VMSZ-en belül valóban ő tűnt a legkézenfekvőbb embernek a párt átvételére.

De attól, hogy valaki kötelességként éli meg a hatalmat, az még hatalom marad. És attól, hogy valaki a közösség érdekében hoz meg egy politikai döntést, az még az ő politikai döntése marad.

Talán ez az a mondat, amely a NIN-interjú egészét összefoglalja: Pásztor Bálint nem akar mindenáron hatalmon lenni, nem akart mindenáron pártelnök lenni, és nem ragaszkodik mindenáron ugyanazokhoz a politikai partnerekhez sem!

Valahogy azonban mindig akad egy közösségi érdek, amelynek nevében végül mégis vállalnia kell a „piszkos munkát”.

És így Pásztor Bálint egyszerre lehet az, aki meghozza a döntéseket, és az, akinek – legalábbis saját elbeszélése szerint – nem nagyon volt más választása.

English Summary

Bálint Pásztor, president of the Alliance of Vojvodina Hungarians (VMSZ), presents a distinctive interpretation of his political role: he says he does not seek power for its own sake, but repeatedly finds himself compelled to assume responsibility in the interests of the Hungarian community in Serbia.

In an interview with the Serbian weekly NIN, Pásztor argued that the VMSZ does not participate in government “at any cost.” He defended the party’s long-standing cooperation with Aleksandar Vučić’s Serbian Progressive Party by pointing to tangible results, including infrastructure projects, multilingual signs and railway development. According to Pásztor, many of these achievements would probably not have been possible from opposition.

A similar argument emerges when Pásztor discusses his own succession to the VMSZ leadership after the death of his father, István Pásztor. He acknowledges that inheriting the position was “not elegant” and says Péter Magyar raised the same issue during their meeting months ago. Pásztor nevertheless argues that refusing the presidency would, according to his values, have amounted to choosing a comfortable life and abandoning his community.

Taken together, these statements create a political narrative in which Pásztor appears simultaneously as a reluctant leader and a necessary one: someone who claims not to desire power but accepts its burdens because the community supposedly leaves him little moral alternative.

This narrative is becoming increasingly important as the VMSZ adjusts to political changes on both sides of the Hungarian–Serbian border. While the party remains closely associated with Vučić’s governing system in Serbia, Pásztor is also building relations with Hungary’s new leadership under Péter Magyar after sixteen years of close cooperation with Viktor Orbán’s government.

The central question is therefore one of political responsibility. If Pásztor and the VMSZ claim credit for the achievements produced through their alliances with those in power, to what extent should they also accept responsibility for the political consequences of those alliances? Pásztor’s answer appears to be that circumstances repeatedly leave him with little choice. Yet political decisions remain political decisions even when they are presented as sacrifices made for the community.

English keywords

Bálint Pásztor, VMSZ, Péter Magyar, Vojvodina Hungarians, Serbia politics, VMSZ–Vučić coalition, Hungarian minority in Serbia, political responsibility