Temerini csodák: a Losoncz-fénycsóva

Egyetlen pillanatra sem vette ki a csibukot a szájából

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

„Csak az a gondolkodás kecsegtet valamivel, amely hajlandó feltörni a jelen hatalmi vonatkozásainak pecsétjét, és a jelennel eltökélten polemizálva mutat fel eleddig bejáratlan utakat.” (Losoncz Alpár: A formakereső ellenállás)

– Alpárral még valamikor rég, a hetvenes években találkoztam első ízben. Ha jól emlékszem, vele is ott, a Katolikus portán, azon az Ifjúsági Tribünön, en face irányból nézve: az Újvidék központját impozáns méreteivel, architektúrájával magabiztosan uraló katedrális baloldali fertályától nem messze. Ott, ahol az egykori, működése alatt több kalamajkát átélő folyóirat, az Új Symposion virágzott. Tündökölt pazar vehemenciával a Forum kiadóházba való átköltözéséig, illetve ugyebár annak a hírhedt „formakereső” III. nemzedéknek a szétrobbantásáig, amelynek főszerkesztője legendás Sziveri Jánosunk volt. (Béke poraira…) – Így emlékszik vissza bizonyos B. A. azokra a régi, boldog vagy megboldogult évekre, amelyeket többek közt abban az asztalbeszakajtó remek művében:

A HATALOM
(NÉLKÜLISÉG)
HORIZONTJA
címűben,

Hommage à Új Symposion alcímmel Losoncz tanár úr oly méltó módon, oly emlékezetesen, oly fajsúlyosan örökített meg. (Immár 2018-as megjelenéssel az említett Forumnál!) Ladányi István kolléga vetette oda hátul a kötet fülére, miszerint a Symposion mozgalom a vajdasági magyar irodalom „nagy története”. A vajdasági magyar intézmények közül a Sympónak volt és van a legnagyobb ismertsége, kultusza, legendája a magyar kultúrkörben. Ez épült be úgy az egyetemes magyar kulturális köztudatba, hogy azok is tudnak róla, akik nem olvasták. (Nem egyedi jelenség…) Jelentőségét jelzi a megszűnése, megszüntetése, fölszívódása, szétágazása meg a többi utáni legendásodása. IS.

Megjegyeznénk még:

ha nem – is – ez a történet maga a neoavantgárd posztmodernizálódásnak legemlékezetesebb Nagy Elbeszélése, azonban sok köze van hozzá. Ahhoz az úthoz, amelyet a jobb sorsra érdemes lap – aknára futtatásáig – bejárt a történet itt éppen dicsért egyik fő alakítójával, ugyanakkor legfőbb kritikusával, képződő homogenitásának állandó kikezdőjével, a sztori folytonos újraírójával: Losoncz Alpárral.

– Kinek a pipája – emlékszik vissza valamelyik szerkesztőségi ülésre e sorok írója – úgy világított, hogy világítótornyunk volt a rossz irányba csalogató, pokolra csábító sötétben, amikor az egyik téli délután pl. hirtelen úgy elment ülésezés közben az áram, hogy azon aztán semmiféle fohász nem segíthetett.

Még a főszerkesztő cifra káromkodása sem.

A pipám javában égett – Dormán László fotója

Viszont Alpár pipája parázslott. Örökre emlékezetesen. Alpáré, aki úgy tudott focizni, sebesen elhúzni a szélen például a kanizsai szikesen, hogy egyetlen pillanatra sem vette ki a csibukot a szájából. Ettől a labdái még mind időben és pontban célba értek. Azok az erős, precíz, kissé csavart beadások (híres Losoncz-kiflik). Miután kitörtek a saját füstfelhőjükből, a legmegfelelőbb pályarészen landoltak. Kalapáti Feri tanyatulaj kolléga nagy barna, „adibandisan” lírai szemeket meresztő csodálatára.

– Éljen az Új Symposion! Éljen is! Ámen.

Éljünk mindannyian. Ne értelmetlenül röviden, ám ne is értelmetlenül sokáig. Legfeljebb még úgy ötszázig. – Rendben?

Rendben.

Ez a nyúlfarknyi, röpke, viszont mélyen szívből jövő visszaemlékezés abból a még hervadtnak aligha mondható kis novemberi hírcsokorból indult ki, amely szerint a Filozófia Világnapján LOSONCZ ALPÁR Budapesten ÁTVETTE a MAGYAR FILOZÓFIAI TÁRSASÁG ÉLETMŰDÍJÁT. Kérem szépen: GRATULA!!! (Erről is netán hosszabban, magasabb röptűen & mélyebben szántóan, esetleg hermeneutikusabban: majd máskor/máshol.)