Hétvégi stresszoldó írásunk következik, miután Horvátországban lényegében semmi olyan nem történt a napokban, amiről érdemes lenne beszámolni, és nem írtuk volna már meg, ezért úgy határoztunk, hogy átkerülünk az élet napos oldalára, és Adria-parti nonszenszekről tudósítunk. De mielőtt még bárki berzenkedni kezdene, hogy de a horvát kormány és az INA-MOL: az ügyben nem történt semmi olyan, amiről már korában nem számoltunk volna be.

Jó, jó, közkívánatra “molozunk” egy kicsit!

A szóban forgó esemény, volt ugyanis egy találkozó, amelyen a horvát kormány és a horvát jogi karok szakértői folytattak eszmecserére, csupán belpolitikai manővernek tekinthető.

A horvát kormány, kvázi, az elhangzó szakértői vélemény alapján döntött úgy, hogy kifizeti a MOL-nak a kicsit több mint negyed milliárd dolláros kártérítést (bele kell ugyanis számolni a kamatokat is), amit a washingtoni Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központja (ICSID) ítélt oda a magyar vállalatnak.

Nyilván közeledett a határidő vége, fizetni kellett.

– mondta Davor Filipović horvát gazdasági miniszter a horvát közszolgálati televízió szerda esti híradójában. Tehát ez a szakértői vélemény-izé már csak arra volt jó, hogy a kormány jó pontokat szerezzen.

Illetve, hogy végérvényesen lezárja a pereskedést, ami nem hogy nem hozta meg a kívánt eredményt, vagyis a MOL-lal kötött szerződés felmondását, miközben jelentős költséggel járt.

Szóval, mi újság az Adrián?

Első helyen a dubrovniki Szt. Balázs-napot említeném, amit az idén 1051-edik alkalommal ültek meg az egykori városállamban.

A hívők Konavleból, Župából, Primorjéból, Pelješacról, a Neretva mentéről, a szigetekről érkeztek, és természetesen Horvátország számos részéből, valamint Gyönyörű Hazánk (Lijepa naša domovino) határain kívülről érkeztek.

A horvát kormányt Nina Obuljen Koržinek, kulturális miniszter és Davor Božinović belügyminiszter képviselték, míg az EU-t Dubravka Šuica az EB alelnöke, volt dubrovniki polgármester. (Sokkal jobban járt, mint a főnöke, Ursula von der Leyen, aki Kijevben támogatta az ukrán ügyet.)

Az ezer éves ünnep az idén is a hagyományok, a szokások és a történelem, a népviseletek gazdagsága és természetesen a körmenet jegyében játszódott.

Az idén Szent Balázs ereklyéje mellett Jézus pelenkájának ereklyéjét is körbehordozták, a Procter&Gamble nagy bosszúságára. Hogy Léphaft Pali is megértse: Jézuska pelusa, fix hogy nem volt Pampers.

Ingatlanügyek

A Hvar szigeti “Jelsa” szállodai társaság március 15-re hívta össze a részvényesek közgyűlését, többek között azzal a céllal hogy megvitassák a “Jadran” szálloda lehetséges értékesítését, amely a 650 négyzetméteresnél nagyobb földterületen található, gyakorlatilag Jelsa város kikötőjében.

A (társ)tulajdonosi gyűlés összehívására vonatkozó kérelmet egy kisebbségi részvényes, a budapesti “Bohemian Financing” társaság javasolta, amely a “Jelsa” alaptőkéjének 16,5 százalékát birtokolja, Jellinek Dániel magyar milliárdos támogatásával, akit a horvátországi nagyközönség az orosz Sberbank érdekeltségének (a részvények 44 százaléka) potenciális átvevőjeként ismert meg a “Fortenova Group”-ban, azaz az egykori “Agrokorban”.

Néhány évvel ezelőtt Jellinek jelentős szerepet játszott a “Primošten” szállodavállalat megvásárlásában is, amely mögött a több mint két évtizeddel ezelőtti privatizáció óta magyar tőke áll, nem minden helyi szintű kritika nélkül, amiért nem fektettek be eleget a turisztikai komplexumok átvételébe.

Stresszoldó Primosten (Forrás: Twitter)

Az ex-Vitézy vállalkozás így feltételesen magyar kezekben maradt, de ez talán nem is annyira lényeges.

Hogy azért Léphaft Pali nevét ne emlegessem hiába, a primošteni szállóval kapcsolatban egy régi sztori jutott az eszembe. Akkoriban még sokunkat lelkesített a gondolat, hogy a Kárpát-medencei magyar újságírók összefogásával valamilyen jeles dolgot lehetne csinálni, és évente össze is futottunk, valamilyen konferenciafélén.

Egy játékos ötletemnek köszönhetően, Kerekes László, a szálloda akkori igazgatója vállalta, hogy nemzeti alapon ingyen koszt-kvártélyra befogadja a csóró hírlapírókat. Így kerültünk Léphaftostul egy hétvégére az Adriára, ám sajnos a kárpátaljai kollégák nélkül, akiknek az utazás túl bonyolultnak és költségesnek bizonyult. Hja, régi szép idők…

“Stresszoldó” szívecskét vegyenek!

A nyalánkság a végén következik: a horvát Index apróhirdetései között megjelent egy, amelyben a Galešnjak sziget egy részét, más néven a “szerelem szigetét” bocsátják eladására. Horvátország szívecskéjét.

Az ár 10 millió euró, ami bagatell, mert: “egy szív alakú szigeten, amely körülbelül 142 000 m2-es, eladó egy több mint 30 000 m2-es rész, amely egy darabból áll, és több mint 500 méter hosszúságban tengerpart mellett terül el!

– olvasható a hirdetésben.

Amennyiben véletlenül magyar ember venné meg a sziget eme kis csücskét, remélhetőleg követi Kerekes László példáját, és elhívja vendégségbe a Kárpát-medence magyar újságíróit. Megérdemlik a szerencsétlenek.

Zoran Milanović horvát elnök ma (szerdán, február 1-jén) Zágrábban találkozott Nataša Pirc Musar szlovén elnökkel, majd a találkozó után sajtótájékoztatót tartottak, amelyen egy cipészes mondás is előkerült. Az általunk gyakran a legendás brit nulla-nullás ügynökök legnevezetesebbikéhez hasonlított Milanović, a Dnevnik.hr-nek nyilatkozva azt mondta, hogy a beszélgetés kellemes volt, és hogy a nyitott kérdésekről volt szó köztük, például a választott bíróság határozatáról, de beszéltek a régióról is. Pirc Musar karácsony környékén történt beiktatásakor jelezte, hogy első külföldi útja a Balkánra fog vezetni, hogy folytassa elődje, Borut Pahor térségre összpontosító erőfeszítéseit a térségre összpontosító Brdo-Brijuni-folyamatban.

Jogászok egymás közt

A szlovén elnök nem feledkezett meg azidőtájt tett ígéretéről, és most megerősítette, hogy a Brdo-Brijuni folyamat esetében ott szeretné folytatni, ahol elődje abbahagyta.

– mondta Pirc Musar, aki még hozzátette, hogy tudni fogják, miként oldjuk meg a problémákat.

A szlovén elnök elárulta, hogy lényegében már a következő találkozón gondolkozik.

– jelentette ki a szlovén elnök, majd megjegyezte, hogy szeretne eltávolodni az ideológiai témáktól.

Ki a megtévesztett szerető?

Milanović nem volt hajlandó kommentálni a szomszédos országban zajló kémügyet, de ugyanakkor Ukrajnával kapcsolatosan is alaposan begombolkozott. Úgy nyilatkozott, hogy nem beszéltek Ukrajnáról.

– mondta Milanović. Persze, a visszafogottsággal kissé elkésett, miután a “szabad világ” kollektíve felhördült afelett ahogy Krím és Koszovó sorsáról értekezett. A Krím-ügyet meg sem kísérelte megmagyarázni, viszont Koszovóval kapcsolatban megosztott egy pár gondolatot az újságírókkal.

Arra a kérdésre, hogy beszélt-e a szerb elnökkel, Milanović azt mondta, hogy Vučić elnökkel utoljára 2015 őszén beszélt telefonon.

Abban az időben mindketten miniszterelnökök voltak. Emlékezetünk szerint Milanović az akkori “titkos beszélgetés során” arra kínált megoldást Vučićnak, hogy a magyarok háta mögött miként kezeljék az Európára zúduló migránsáradatot!

A horvát elnök most követendő példának nevezte Vučić hozzáállását, aki azt mondta, hogy mielőtt bármit mond Milanović Koszovóról tett kijelentéséről, tüzetesen át akarja tanulmányozni, hogy mit mondott a horvát elnök. (Vučić azért “nem volt képben”, mert az inkriminált horvát elnöki nyilatkozat idején búcsúlátogatáson látta vendégül Belgrádban “öreg barátját”, Miloš Zeman cseh elnököt.)

Ám Zoki Bond, ha már mikrofon közelében volt, sietve megállapította, hogy Szerbia nyugati csatlakozásához néhány dolognak meg kell változnia.

– mondta Milanović. Azt is hozzátette, hogy Szerbiának valahogy el kell ismernie Koszovót.

– viccelődött a horvát köztársasági elnök.

Milanović egyúttal röviden kitért a legújabb korrupciós botrányféleségre – napvilágra került ugyanis a korrupcióval vádolt Gabriela Žalac és a knini ex-polgármester Josipa Rimac levelezése a WhatsAppon – amire rádobott még néhány lapáttal a Nacional nevet viselő bulvárlap, nyilvánosságra hozva a Horvát Erdőgazdaság (Hrvatske šume) letartóztatott vezetőjének, Krunoslav Jakupčićnak a mobiltelefonjáról származó üzeneteket.

A botrány körülbelül arról szól, hogy a horvát vezetők egyike-másika hogyan szerzett munkát valamelyik ismerőse ismerősének.

Milanović véleménye szerint ez nagyon komoly dolog, szemben a kormányfővel, aki röviden “nemtémának” nyilvánította az egészet.

Visszatérve a kaptafához

A Horvát Köztársaság viselt dolgairól az átlagnál kissé jobban tájékozott hírlapíróként most én térnék vissza a kaptafához.

A kígyót-békát kiáltó kollégák, ellenzéki politikusok egy teljesen hétköznapi dologból szeretnének affért kreálni, Horvátország megalapítása óta, már több mint három évtizede, így működnek a dolgok. Ti., ha valakinek van valahol valakije a hatalmi struktúrákban, könnyen, vagy könnyebben jut jól fizető szinekúrához, mint az, aki ilyennel nem rendelkezik.

Persze, ez nem igazán horvát különlegesség – nagy a gyanúm, hogy már réges-régen is nagyobb eséllyel pályázhatott az ember a varázslói státusra, ha jóban volt a törzsfőnök feleségével – valahogy ez a legliberálisabb demokráciákat sem kerülte el. Sőt az autokráciákat, vagy az átkos kommunizmust sem.

Amióta világ a világ, az járt jól, aki megfelelő ismeretségekkel rendelkezett. Ez természetesen felháborító, de vajmi keveset tehetünk ellene.

A meritokrácia – ha ilyen valaha is létezett -, amelyben csak az ember tehetsége, tudása, rátermettsége számít, nem a Földnek nevezett bolygó “nevezetessége”, és ezért fordul elő, hogy a jól fizető állásokban rendre azokat az emberek találjuk, akik az égvilágon semmihez sem értenek, csak egyvalamihez: az érvényesüléshez.

– Világos, hogy a Krím sohasem lesz újra Ukrajna része. Ellenzem, hogy fegyvereket szállítsanak Ukrajnába, ez csak meghosszabbítja a háborút. Mi a cél, Oroszország szétverése, a moszkvai kormányzat leváltása? Ez őrület – fakadt ki a napokban az egyre inkább Moszkva-baráttá váló horvát államfő, Zoran Milanović. Andrej Plenković kormányfő – aki egyébként támogatja Kijev megsegítését – nemsokkal korábban – egészen pontosan Davosban – arról beszélt, hogy amíg Ukrajna mögött komoly nemzetközi szolidaritás áll, 30 évvel ezelőtt, amikor Horvátország harcolt a szerb agresszió ellen, a világ nem segített, sőt fegyverszállítási embargóval sújtotta a térség államait. Úgy tűnik, Zágrábban is rövid a politikusok emlékezete, Horvátország ugyanis nagyon komoly támogatást kapott a kilencvenes években, és ennek köszönhetően alakult ki néhány év alatt a horvát haderő.

Kváziembargó

Amikor 1995 nyarán – néhány nappal a szerb kézen lévő horvátországi területek ellen 1995. augusztus 4-én indított Vihar (Oluja) hadművelet kezdete előtt – Zágrábban díszszemlét tartott a horvát hadsereg, sokan meglepődtek: a fehér tábornoki egyenruhában feszítő államfő, Franjo Tudjman előtt egy komoly tűzerővel rendelkező hadsereg sorakozott fel.

A horvátországi harcok 1991-es kezdetekor még legfeljebb csak kézifegyverekkel, illetve néhány ágyúval felszerelt haderő 1995-re már jónéhány T-55-ös és T-72-es szovjet harckocsit, valamint harci gépeket és helikoptereket is beszerzett, s a hadsereg több száz, vállról indítható tankelhárító, illetve légvédelmi rakétát is begyűjtött.

A Vihar elindítása előtt húsz darab MiG-21-es vadászból, valamint 15 darab Mi-24-es helikopterből állt a horvát légierő.

Mindezt úgy sikerült elérnie, hogy hivatalosan az ENSZ fegyverszállítási embargót léptetett életbe a titói Jugoszláviát alkotó köztársaságok, így Horvátország ellen.

– nyilatkozta még 1995-ben Tim Ripley, a Jane’s Intelligence Review nevű katonai szaklap elemzője.

A külföldről – leginkább Magyarországon és Szlovénián keresztül – bejuttatott fegyverek mellett alkatrészek is tonnaszámra érkeztek, külföldi elemekből állították össze például Horvátországban a hadsereg 135 darab páncélozott harcjárművét.

Álvakság Nyugaton

S lehet, hogy Horvátország – ellentétben Ukrajnával- sokat fizetett a fegyverekért, de az egész ügylet nem jöhetett volna létre anélkül, hogy a szerbeket agresszornak tartó nyugati hatalmak ne hunyjanak szándékosan szemet a hatalmas mennyiségű katonai felszerelés Balkánra juttatása fölött.

A kézifegyverek jó részét – 36 ezer Kalasnyikov géppisztolyt – például Magyarország adta el a függetlenedő Horvátországnak.

Martin Špegelj, aki később védelmi miniszterként is szolgált, pár évvel ezelőtt elismerte, a több tízezer automata fegyver csak töredéke volt annak a fegyveráradatnak, amelyet egyes országok biztosítottak a horvátok számára.

A nagyobb katonai eszközöket – például a repülőket és a helikoptereket – szétszedve csempészték be Horvátországba, majd azokat ügyes kezek újra összeszerelték.

A fegyverek beszerzéséről is szól Martin Špegelj könyve

Elemzők szerint legalább 1,3 milliárd dollár értékű fegyver jutott be Horvátországba, s ez mai értéken legalább 3 milliárd dollárt jelentene.

Ez idő tájt látványosan megszaporodtak Horvátországban az amerikai szakértők, akiknek feladata minden bizonnyal az volt, hogy részt vegyyenek a fegyverembargó kijátszását jelentő ügyletek akadálymentes lebonyolításában.

A másik feladat pedig a horvát katonák kiképzése volt, Joseph Went tábornok, a városi hadviselésre, Robert Wood ezredes a harckocsik elleni védekezésre, James Lindsay tábornok pedig az alacsony intenzitású hadviselés elemeire oktatta hallgatóit.

A végeredmény az lett, hogy 1995-re Zágráb már egy 80-100 ezer fős, jól felszerelt hadsereggel láthatott neki a szerb megszállás alatt lévő területek visszafoglalásának.

A cél egyértelmű volt, a Nyugat mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy Szerbia „túlnyerje” magát: az 1991-1995-ös jugoszláviai polgárháború első szakaszában Slobodan Milošević szerb majd jugoszláv elnök hadserege ugyanis egyértelműen nyerésre állt, s jórészt a nyugati katonai segítségnek volt köszönhető, hogy “megfordult a hadiszerencse”.

Még jó, hogy akkortájt nem azok kerültek többségbe, akik úgy gondolták, a „fegyverszállítások csak meghosszabbítják a háborút, a szerb kézen lévő krajinai területek pedig sohasem kerülnek vissza Horvátországhoz”.