A szerb elnök a szkupstina pénteki ülésén arról is beszélt, hogy a magyarokkal és a japánokkal közösen akadályozta meg Koszovó felvételét az UNESCO-ba, de húzott még néhány váratlant, miközben tovább becsmérelte az ellenzéket. A szerbiai parlament egyébként két napos vita után elfogadta az elnöki jelentést, amely a Koszovóval folytatott tárgyalásokról szól. A beszámolóra 154 képviselő szavazott igennel, 23 nemmel, 8-an pedig tartózkodtak a jelenlévő 185 szerb honatya közül. A Vajdasági Magyar Szövetség már korábban jelezte, hogy megszavazza a jelentést, amit a szerb elnök illő módon meg is köszönt.

Nem ez a harc lesz a végső

A jelentés a “pristinai ideiglenes önkormányzati intézményekkel” folytatott tárgyalási folyamatról szólt a 2022. szeptember 1-e és 2023. január 15-e közötti időszakban, ami természetesen csak “munkacím”, mert a parlamenti ülésen a legnagyobb ökölrázás éppen a január 15-ét követő időszak eseményei miatt történt.

A balkáni ügyekben jártás olvasók tudják, hogy nem csak az oroszok, hanem a szerbek is imádnak “politikai mandarin nyelven beszélni”, így a koszovói kormányt “pristinai ideiglenes önkormányzati intézményeknek”, vagy röviden csak Pristinának nevezik.

Ez azért van, mert nem ismerik el Koszovó függetlenségét, illetve mert a jelenlegi helyzetet ideiglenesnek tekintik, amiből máris lazán levonható a magvas megállapítás, hogy a francia-német “non paper” nyomán kialakult parlamenti és egyéb “műbalhé” aligha hoz előrelépést szerb oldalon, jó esetben is csak “helybenjárásról” beszélhetünk.

A szerbiai parlament ülésének második napján a purparlé jóval nyugodtabban telt, mint egy nappal korábban, miután az ellenzéki hangadók nem vettek részt az ülésen.

Transzparens a szerb parlamentben: Nem a kapitulációra! (Forrás, Twitter, Boško Obradović)

Így minden simábban ment, mert a szerb államfőnek nem kellett minden kerülőre-fordulóra kiosztania a renitenseket, ami csütörtökön az “ökölharc közeli állapotot” idézte elől.

Persze, nem kell azt hinni, hogy Vučić pénteken visszafogta magát az ellenzék gyalázásban, ez a habitusának része, és rögtön önkéntelenül előjön belőle, amint megpillant egy kamerát, de a szerb elnök szellemi fejlődésének elemzésétől itt most eltekintünk.

A szerb elnök jelentésében egyébként a Belgrád és a szerbség “békés természetére” igyekezett rámutatni, azt hangoztatva, hogy a “szerb fél” nem riad vissza attól, hogy békepolitikája révén “a tárgyalási folyamatban való aktív részvétel által megakadályozza a pristinai (!) felet abban, hogy rosszindulatú (maliciózus) hozzáállása során bármilyen alapja legyen ahhoz, hogy Szerbiát hamisan, nem konstruktív és “bomlasztó tényezőként” mutassa be”.

Ez elég fifikás összegzése annak az inkább igazinak tekinthető célnak, hogy a csütörtöki és minden más zűrzavar keltésével olyan politikai összevisszaság keletkezzen, amelyet nem öt, hanem ötven nyugati közvetítő sem képes megoldani. Merthogy a szerb szándék egyértelmű: Koszovó nem lehet Albánország része, nem lehet, nem, soha!

Még néhány körmönfont megfogalmazás

Van még néhány “körmönfont és nyakatekert” mondat az elnöki jelentésben, mint például az a megállapítás, amely szerint “az EU közvetítői és más releváns nemzetközi tényezők az elmúlt időszakban Belgrádot minden válsághelyzetben konstruktív félként jellemezték”.

Vagy az a megközelítés, hogy Szerbia hozzáállása a “Koszovó és Metóhia” térségében élő valamennyi polgár békéjének megteremtésére irányuló kompromisszumkészségen alapul, és ez nagyban befolyásolja, hogy az összes szituáció megoldása a szerb fél érdekében álljon.

Stb, stb, stb. Ezt nem csak az nem érti, aki tegnap pottyant ide e Holdról, hanem a némileg edzett megfigyelők is szájtátva állapítják meg, hogy a balkáni irracionalitás milyen újabb csodákra képes, beleértve szerebeket, albánokat zusammen.

Nem, hanem nem az ultimátumra. (Forrás: Screenshot)

Persze, harc az lesz, amire a parlamenthez intézett zárszavában Vučić nem először tett ígéretet, szoktatni kell az embereket ahhoz, hogy súlyos áldozatokat kell hozniuk a koszovói Szerb Községek Közösségének (ZSO) létrehozásáért.

Ugyanakkor ígéretet tett arra, hogy “minden egyes döntést a lakossággal együttműködve fognak meghozni (királyi többesben), mert hogy “nem marad el a nyomás” azzal kapcsolatban, hogy szerb részről ne tartsák tiszteletben, ami eddig már aláírásra került.

Ez a megfogalmazás a “fordított megerősítés” kitűnő példája, a szerb elnök ugyanis verbális szinten nem azt mondta, hogy Szerbia követeli a 2013-ban aláírt Brüsszeli Szerződés, valamint a Szerb Községek Közösségének létrehozásával kapcsolatban 2015-ben szintén aláírt szerződés betartását, hanem azt helyezte kilátásba, hogy a szerbekre nyomás nehezedik majd, hogy az eddig már aláírt szerződéseket ne tartsák be, de természetesen ők ezt, mint “jog- és nemzetközi jogkövető” emberek, nem tehetik meg.

A magyarok és a japánok majd segítenek

A parlamenti ülésen Milica Đurđević Stamenkovskit, az erősen jobb oldali Zavetnici Szerb Párt (zavetnici, fordítsd: az eskü őrzői) vezetőjét egyebek között az is érdekelte, hogy Koszovó függetlenségének és ENSZ-tagságának elutasításán túl a szerb elnöknek mi az álláspontja Koszovó felvételéről az Interpolba és az Unescoba.

Vučić ezzel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy Abe Sinzóval és a magyarokkal folytatott személyes tárgyalásai révén annakidején megakadályozta, hogy az úgynevezett Koszovó csatlakozzon az UNESCO-hoz. A tavaly meggyilkolt japán miniszterelnök ezt nem tudja cáfolni, magyar részről pedig nevet nem említett, de egyébként sem könnyű értelmezni, hogy a szerb elnök valójában mire gondolt.

Koszovónak 2015 novemberében egy hajszál híján nem sikerült megszereznie az UNESCO-tagságot, mert a szükséges 94 támogató szavazat helyett csak 92 igent gyűjtött be, 50 ország nemmel szavazott, 20 pedig tartózkodott.

A döntést követően Szerbiában ünnepi hangulat uralkodott, Ivica Dačić szerb külügyminiszter – aki némi kihagyás után ma is ezt a posztot tölti be – akkor úgy nyilatkozott, hogy az UNESCO-ban született döntés azt a szándékot tükrözi, hogy Szerbia soha nem adja fel Koszovót.

Japán tartózkodott a Koszovó felvételéről szóló UNESCO-szavazáson (Forrás: Beta)

A szerbek számára jól jött ez a “kis győzelem”, miután Koszovó 2009-ben már felvételt nyert a Világbankba és a Nemzetközi Valutaalapba.

Visszalapozva az internetet, az UNESCO-tagsággal kapcsolatban azonban kiderült, hogy a 2015-ös szavazás idején Magyarország támogatta Koszovó tagságát az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetében, Japán pedig tartózkodott a szavazáskor.

A japán külügyminiszter 2019 augusztusában járt Belgrádban, az akkor is külügyminiszterkedő Ivica Dačić arra kérte Kóno Tarót, hogy Japán ismét tartózkodjon Koszovó felvételének megszavazásától az UNESCO-ba és az Interpolba, ha ez netalán ismét felmerülne.

Koszovó, az Interpol & UNESCO

A téma a mai napig nem ment ki a divatból, Ana Brnabić szerb miniszterelnök az Egyesült Arab Emírségekben tett év eleji látogatása során ugyanis találkozott Ahmed Nasszer al-Raiszi tábornokkal, az Interpol elnökével.

Brnabić, a szerb kormány kihelyezett stúdiójának számító Pink Televíziónak úgy nyilatkozott, hogy a Szerbiával különösen barátságos közel-keleti országból származó interpolos vezetőtől biztosítékokat kapott arra, hogy Koszovó tagságának kérdése az ő hivatali ideje alatt, vagyis 2025-ig nem merül fel.

Az igazi haladó politikusság idomult Brnabić szerint ez különösen fontos Szerbia számára, mert az ország az Interpolt és az UNESCO-t két kulcsintézménynek tekinti, és nem szeretné, ha Koszovó tagsági kérelme ismét napirendre kerülne.

A szerb miniszterelnök január 11-i nyilatkozata ugyanakkor bizonyíték arra, hogy Szerbia küzd Koszovó tagságának meghiúsításáról a nemzetközi szervezetekben, függetlenül attól, hogy mit tartalmaz a francia-német “non paper”, és ezáltal jogosak az ezzel kapcsolatos koszovói vádak, amelyeket az utóbbi napokban Albin Kurti miniszterelnök hozott fel.

“Az áruló ajtaja nyitva áll”

Boško Obradović nem az UNESO iránt érdeklődött, ő inkább a francia-német tervre kíváncsi

A két napos szerbiai parlamenti szomorújátéknak, talán szerencsésebb így nevezni, mint komédiának, mert ez egyáltalán nem vicces, az lett az eredménye, hogy valaki mégis csak láthatja a francia-német “non papert”, amely tervnek igencsak szegényes, legalábbis abból ítélve, ami eddig kiszivárgott belőle.

A jóságos arcát is felvillantó Vučić meghívta Boško Obradovićot, a Dveri elnökét, hogy hétfőn menjen be hozzá az elnöki hivatalba, és nézze meg a “megállapodást”, valamint az arra adott szerb választ.

– mondta a szerb elnök Obradovićnak arra a kijelentésére reagálva, hogy Koszovó ENSZ-tagságával kapcsolatban nem fordult levélben az orosz és a kínai elnökhöz, pedig korábban a parlentben ezt kérték tőle.

– jelentette ki elnöki nagyság kidomborítva Vučić, aki most azoknak az uniós tagállamok a vezetőinek írt, amelyek nem ismerték el Koszovó függetlenségét, és arra hívta fel a figyelmet, hogy Albin Kurti ezeknek a leveleknek a visszavonását követeli tőle.

A szerb elnök arra biztatta Obradovićot, hogy hétfőn szabadon vigyen magával másokat is, és további információk megosztását ígérte, ha azokat nem hozzák nyilvánosságra.

– mondta Vučić, aki “ad absurdum” barátkozós kedvében még azt is lehetővé tenné a Dveri vezetőjének, hogy átlépjen a Szerb Haladó Pártba, mint azt a Zavetnici öt tagja már nagy hírverés közepette pénteken (február 3-ám) megtette. Isten és Vučić szeszélye kiszámíthatatlan.

Hétvégi stresszoldó írásunk következik, miután Horvátországban lényegében semmi olyan nem történt a napokban, amiről érdemes lenne beszámolni, és nem írtuk volna már meg, ezért úgy határoztunk, hogy átkerülünk az élet napos oldalára, és Adria-parti nonszenszekről tudósítunk. De mielőtt még bárki berzenkedni kezdene, hogy de a horvát kormány és az INA-MOL: az ügyben nem történt semmi olyan, amiről már korában nem számoltunk volna be.

Jó, jó, közkívánatra “molozunk” egy kicsit!

A szóban forgó esemény, volt ugyanis egy találkozó, amelyen a horvát kormány és a horvát jogi karok szakértői folytattak eszmecserére, csupán belpolitikai manővernek tekinthető.

A horvát kormány, kvázi, az elhangzó szakértői vélemény alapján döntött úgy, hogy kifizeti a MOL-nak a kicsit több mint negyed milliárd dolláros kártérítést (bele kell ugyanis számolni a kamatokat is), amit a washingtoni Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központja (ICSID) ítélt oda a magyar vállalatnak.

Nyilván közeledett a határidő vége, fizetni kellett.

– mondta Davor Filipović horvát gazdasági miniszter a horvát közszolgálati televízió szerda esti híradójában. Tehát ez a szakértői vélemény-izé már csak arra volt jó, hogy a kormány jó pontokat szerezzen.

Illetve, hogy végérvényesen lezárja a pereskedést, ami nem hogy nem hozta meg a kívánt eredményt, vagyis a MOL-lal kötött szerződés felmondását, miközben jelentős költséggel járt.

Szóval, mi újság az Adrián?

Első helyen a dubrovniki Szt. Balázs-napot említeném, amit az idén 1051-edik alkalommal ültek meg az egykori városállamban.

A hívők Konavleból, Župából, Primorjéból, Pelješacról, a Neretva mentéről, a szigetekről érkeztek, és természetesen Horvátország számos részéből, valamint Gyönyörű Hazánk (Lijepa naša domovino) határain kívülről érkeztek.

A horvát kormányt Nina Obuljen Koržinek, kulturális miniszter és Davor Božinović belügyminiszter képviselték, míg az EU-t Dubravka Šuica az EB alelnöke, volt dubrovniki polgármester. (Sokkal jobban járt, mint a főnöke, Ursula von der Leyen, aki Kijevben támogatta az ukrán ügyet.)

Az ezer éves ünnep az idén is a hagyományok, a szokások és a történelem, a népviseletek gazdagsága és természetesen a körmenet jegyében játszódott.

Az idén Szent Balázs ereklyéje mellett Jézus pelenkájának ereklyéjét is körbehordozták, a Procter&Gamble nagy bosszúságára. Hogy Léphaft Pali is megértse: Jézuska pelusa, fix hogy nem volt Pampers.

Ingatlanügyek

A Hvar szigeti “Jelsa” szállodai társaság március 15-re hívta össze a részvényesek közgyűlését, többek között azzal a céllal hogy megvitassák a “Jadran” szálloda lehetséges értékesítését, amely a 650 négyzetméteresnél nagyobb földterületen található, gyakorlatilag Jelsa város kikötőjében.

A (társ)tulajdonosi gyűlés összehívására vonatkozó kérelmet egy kisebbségi részvényes, a budapesti “Bohemian Financing” társaság javasolta, amely a “Jelsa” alaptőkéjének 16,5 százalékát birtokolja, Jellinek Dániel magyar milliárdos támogatásával, akit a horvátországi nagyközönség az orosz Sberbank érdekeltségének (a részvények 44 százaléka) potenciális átvevőjeként ismert meg a “Fortenova Group”-ban, azaz az egykori “Agrokorban”.

Néhány évvel ezelőtt Jellinek jelentős szerepet játszott a “Primošten” szállodavállalat megvásárlásában is, amely mögött a több mint két évtizeddel ezelőtti privatizáció óta magyar tőke áll, nem minden helyi szintű kritika nélkül, amiért nem fektettek be eleget a turisztikai komplexumok átvételébe.

Stresszoldó Primosten (Forrás: Twitter)

Az ex-Vitézy vállalkozás így feltételesen magyar kezekben maradt, de ez talán nem is annyira lényeges.

Hogy azért Léphaft Pali nevét ne emlegessem hiába, a primošteni szállóval kapcsolatban egy régi sztori jutott az eszembe. Akkoriban még sokunkat lelkesített a gondolat, hogy a Kárpát-medencei magyar újságírók összefogásával valamilyen jeles dolgot lehetne csinálni, és évente össze is futottunk, valamilyen konferenciafélén.

Egy játékos ötletemnek köszönhetően, Kerekes László, a szálloda akkori igazgatója vállalta, hogy nemzeti alapon ingyen koszt-kvártélyra befogadja a csóró hírlapírókat. Így kerültünk Léphaftostul egy hétvégére az Adriára, ám sajnos a kárpátaljai kollégák nélkül, akiknek az utazás túl bonyolultnak és költségesnek bizonyult. Hja, régi szép idők…

“Stresszoldó” szívecskét vegyenek!

A nyalánkság a végén következik: a horvát Index apróhirdetései között megjelent egy, amelyben a Galešnjak sziget egy részét, más néven a “szerelem szigetét” bocsátják eladására. Horvátország szívecskéjét.

Az ár 10 millió euró, ami bagatell, mert: “egy szív alakú szigeten, amely körülbelül 142 000 m2-es, eladó egy több mint 30 000 m2-es rész, amely egy darabból áll, és több mint 500 méter hosszúságban tengerpart mellett terül el!

– olvasható a hirdetésben.

Amennyiben véletlenül magyar ember venné meg a sziget eme kis csücskét, remélhetőleg követi Kerekes László példáját, és elhívja vendégségbe a Kárpát-medence magyar újságíróit. Megérdemlik a szerencsétlenek.

– Világos, hogy a Krím sohasem lesz újra Ukrajna része. Ellenzem, hogy fegyvereket szállítsanak Ukrajnába, ez csak meghosszabbítja a háborút. Mi a cél, Oroszország szétverése, a moszkvai kormányzat leváltása? Ez őrület – fakadt ki a napokban az egyre inkább Moszkva-baráttá váló horvát államfő, Zoran Milanović. Andrej Plenković kormányfő – aki egyébként támogatja Kijev megsegítését – nemsokkal korábban – egészen pontosan Davosban – arról beszélt, hogy amíg Ukrajna mögött komoly nemzetközi szolidaritás áll, 30 évvel ezelőtt, amikor Horvátország harcolt a szerb agresszió ellen, a világ nem segített, sőt fegyverszállítási embargóval sújtotta a térség államait. Úgy tűnik, Zágrábban is rövid a politikusok emlékezete, Horvátország ugyanis nagyon komoly támogatást kapott a kilencvenes években, és ennek köszönhetően alakult ki néhány év alatt a horvát haderő.

Kváziembargó

Amikor 1995 nyarán – néhány nappal a szerb kézen lévő horvátországi területek ellen 1995. augusztus 4-én indított Vihar (Oluja) hadművelet kezdete előtt – Zágrábban díszszemlét tartott a horvát hadsereg, sokan meglepődtek: a fehér tábornoki egyenruhában feszítő államfő, Franjo Tudjman előtt egy komoly tűzerővel rendelkező hadsereg sorakozott fel.

A horvátországi harcok 1991-es kezdetekor még legfeljebb csak kézifegyverekkel, illetve néhány ágyúval felszerelt haderő 1995-re már jónéhány T-55-ös és T-72-es szovjet harckocsit, valamint harci gépeket és helikoptereket is beszerzett, s a hadsereg több száz, vállról indítható tankelhárító, illetve légvédelmi rakétát is begyűjtött.

A Vihar elindítása előtt húsz darab MiG-21-es vadászból, valamint 15 darab Mi-24-es helikopterből állt a horvát légierő.

Mindezt úgy sikerült elérnie, hogy hivatalosan az ENSZ fegyverszállítási embargót léptetett életbe a titói Jugoszláviát alkotó köztársaságok, így Horvátország ellen.

– nyilatkozta még 1995-ben Tim Ripley, a Jane’s Intelligence Review nevű katonai szaklap elemzője.

A külföldről – leginkább Magyarországon és Szlovénián keresztül – bejuttatott fegyverek mellett alkatrészek is tonnaszámra érkeztek, külföldi elemekből állították össze például Horvátországban a hadsereg 135 darab páncélozott harcjárművét.

Álvakság Nyugaton

S lehet, hogy Horvátország – ellentétben Ukrajnával- sokat fizetett a fegyverekért, de az egész ügylet nem jöhetett volna létre anélkül, hogy a szerbeket agresszornak tartó nyugati hatalmak ne hunyjanak szándékosan szemet a hatalmas mennyiségű katonai felszerelés Balkánra juttatása fölött.

A kézifegyverek jó részét – 36 ezer Kalasnyikov géppisztolyt – például Magyarország adta el a függetlenedő Horvátországnak.

Martin Špegelj, aki később védelmi miniszterként is szolgált, pár évvel ezelőtt elismerte, a több tízezer automata fegyver csak töredéke volt annak a fegyveráradatnak, amelyet egyes országok biztosítottak a horvátok számára.

A nagyobb katonai eszközöket – például a repülőket és a helikoptereket – szétszedve csempészték be Horvátországba, majd azokat ügyes kezek újra összeszerelték.

A fegyverek beszerzéséről is szól Martin Špegelj könyve

Elemzők szerint legalább 1,3 milliárd dollár értékű fegyver jutott be Horvátországba, s ez mai értéken legalább 3 milliárd dollárt jelentene.

Ez idő tájt látványosan megszaporodtak Horvátországban az amerikai szakértők, akiknek feladata minden bizonnyal az volt, hogy részt vegyyenek a fegyverembargó kijátszását jelentő ügyletek akadálymentes lebonyolításában.

A másik feladat pedig a horvát katonák kiképzése volt, Joseph Went tábornok, a városi hadviselésre, Robert Wood ezredes a harckocsik elleni védekezésre, James Lindsay tábornok pedig az alacsony intenzitású hadviselés elemeire oktatta hallgatóit.

A végeredmény az lett, hogy 1995-re Zágráb már egy 80-100 ezer fős, jól felszerelt hadsereggel láthatott neki a szerb megszállás alatt lévő területek visszafoglalásának.

A cél egyértelmű volt, a Nyugat mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy Szerbia „túlnyerje” magát: az 1991-1995-ös jugoszláviai polgárháború első szakaszában Slobodan Milošević szerb majd jugoszláv elnök hadserege ugyanis egyértelműen nyerésre állt, s jórészt a nyugati katonai segítségnek volt köszönhető, hogy “megfordult a hadiszerencse”.

Még jó, hogy akkortájt nem azok kerültek többségbe, akik úgy gondolták, a „fegyverszállítások csak meghosszabbítják a háborút, a szerb kézen lévő krajinai területek pedig sohasem kerülnek vissza Horvátországhoz”.