Öt hónapig tartó választási folyamat és a Veliki Trnovac (többségében albánok lakta) faluban tartott sokszori szavazási forduló után Szerbia új parlamentet kapott. Az új összetételű országgyűlés megalakulása önmagában is több napig tartott, végül azonban csak sikerült megválasztani a szkupstina új elnökének a kormányzó Szerb Haladó Párt képviselőjét, Vladimir Orlićot. A hosszan tartó, és személyeskedésektől sem mentes vitát követően Orlićra, a néhány nappal ezelőtt közzétett Vučićot marasztaló videó férfi főszereplőjére, a jelenlévő 230 képviselő közül 154 mondott igent, és 76 nemet, tartózkodó nem volt.

Vučić „huszárja”

A parlamenti elnök megválasztása a folyamat központi része volt, legalábbis erre lehet következtetni a médiavisszhangokból, a házelnök és a Szerb Haladó Párt frakcióvezetőjének személye ugyanis iránytű lehet annak tekintetében, hogy a többség miként fog viselkedni a többi parlamenti csoporttal szemben, különösen az ellenzék esetében, amelynek két teljes éven át nem volt képviselője a parlamentben.

Az utóbbi két év „arra volt jó”, hogy a belgrádi rezsim pártjai gyakorlóterepévé alakítsák a szkupstinát, ahonnan heves támadásokat intéztek a parlamenten kívüli ellenzék ellen: a Szerb Haladó Párt képviselői egyszerűen versengtek abban, hogy melyikük tudja hevesebben támadni az ellenzéki vezetőket, akiket lopással, korrupcióval, bűnözéssel, hazaárulással és nepotizmussal vádoltak. Az ellenzéki pártok és pártvezetők nem vettek részt a „parlamenti munkában”, így nem tudták megvédeni magukat, és az olyannyira kívánatos „építő jellegű kritika” is elmaradt.

A sárdobálás során a legtöbbet Dragan Đilas, a Szabadság és Igazságosság Pártjának vezetője kapta, akit a gyakori támadások a közvélemény, illetve a rezsim hívei és az ellenzéki szimpatizánsok szemében is egyaránt az ellenzék vezetőjévé emeltek, tehát ő éppen a sárdobálásnak köszönheti a „nagyságát”.

Ugyanakkor az új parlamenti elnök, Vladimir Orlić a kormányzó párt egyik legkegyetlenebb „huszárjaként” szerzett magának hírnevet. Nemcsak a parlamentben, hanem a médiában is egy vad, a párthoz és a vezérhez hű katona szerepét játszotta, aki nem rest átlépni a jó ízlés határát a párt és a pártpolitika védelmében.

Kinevezését egyesek úgy értelmezik, hogy Orlićot a „huszárságtól” áthelyezték a „nehéztüzérséghez”, és most alig várja, hogy össztűz alá vehesse az ellenzéket a „verbális légicsapások” viszonzásaként.

Hogy ilyen tendenciák valóban léteznek, arra Dr. Vladeta Janković (Egységes Szerbia, korábban Szerbiai Demokrata Párt), a parlament rangidős elnöke, az egyik ellenzéki lista volt főpolgármester-jelöltje mutatott rá, aki az új házelnök megválasztásáig legidősebb képviselőként irányította a parlament munkáját.

Janković az alakuló ülésen elmondott beszédét a rezsim, a kormánypárt és a köztársasági elnök, Aleksandar Vučić éles bírálatával fejezte be, akit alkotmánysértéssel, autokráciával, valamint a szólásszabadság és a demokratikus elvek megsértésével vádolt meg.

– jelentette ki Janković, akinek a beszédet követően az ellenzék lelkes tapsban tört ki, miközben a kormánypárti képviselők csendben és zavartan figyelték, hogy mik vannak? Nyilvánvaló, hogy nem számítottak ilyen nyílt beszédre, nem ehhez volt szokva a fülük.

Az ülés után Milenko Jovanov (Janković egykori párttársa), aki most a Szerb Haladó Párt parlamenti csoportjának a vezetője, és a nem sokkal később házelnökké választott Vladimir Orlić a parlament munkájának akadályozásával és provokációval vádolta meg az ellenzéket.

Még csak szárítják a puskaport

Nagyobb konfliktusok azonban nem voltak, így folytatódott a parlament alakuló ülése. Az biztos, hogy frakcióvezetőként az előbb említett Milenko Jovanov lesz a haladók „parancsnoka” a parlamentben.

– mondta egy alkalommal a nagykikindai születésű, és vajdasági kádernek számító Jovanov, aki a Szerbiai Demokrata Pártból igazolt át a haladókhoz, majd „Bánát hangjaként” éltette Vučićot a kormánypárti nagygyűléseken, miközben előző pártjában még arról beszélt, hogy a nép segítségével szeretnék megbuktatni a nem sokkal később általa felmagasztalt szerb elnököt.

A frakcióvezető személyénél azonban fontosabb, hogy ki irányítja a parlamenti munkát, és ezt a tisztséget a fent már említett Vladimir Orlić tölti be, aki már át is vette a megbízatást Ivica Dačić, szocialista vezetőtől.

Orlićról azt is elmondtuk, hogy a huszárságtól a nehéztüzérséghez avanzsált. Az egyik legismertebb szerbiai politikai elemző, Dušan Janjić szerint Orlić ugyan „harcos”, de nem mindig és nem mindenkivel szemben viselkedik ennek megfelelően.

Janjić nem zárta ki, hogy az új házelnök a párbeszéd fenntartásának és a munka koordinálásának irányába mozdul el minden parlamenti képviselőcsoport esetében, beleértve ebbe az ellenzéket is.

De hogy milyen lesz ez a kommunikáció, az egyelőre kiszámíthatatlan, főleg miután a választásokat követően Dragan Đilas ellenzéki vezető (akit a sárdobálás tett naggyá), kétszer is közvetlenül tárgyalt Vučićtyal, ami eléggé nehezen dekódolható fejlemény.

Orlić kinevezése az Országgyűlés elnöki posztjára egyben azt is jelenti, hogy Ivica Dačićnak más pozíciót kell betöltenie, és minden bizonnyal a kormányban csinálnak neki helyet. Dačić ugyan azt állítja, hogy nem tárgyalt az új funkciójáról az államfővel, ennek ellenére szinte egészen biztos, hogy az oroszbarát Szerbiai Szocialista Párt a kormány része lesz, főleg miután Szerbia nem vezetett be szankciókat Oroszország ellen.

Most azt sem lehet megmondani, hogy Dačić mennyire komoly és magas pozícióhoz jut, mert a szerb elnöknek még van ideje a kalkulálgatásra, miután a szerbiai törvények szerint még három hónap áll rendelkezésére a kormányalakítással megbízott személy megnevezésére.

Az „Aleksandar Vučić – Együtt mindent megtehetünk” elnevezésű listának, amelynek fő ereje a Szerb Haldó Párt, 120 képviselője van a parlamentben, 38 mandátummal rendelkezik a Marinika Tepić vezette „Együtt Szerbia győzelméért” lista, őket követi a Szerb Szocialista Párt és az Egységes Baloldal koalíciója 31 képviselői hellyel.

A NADA koalíció 15, a Moramo lista 13, a Dveri és a Zavetnica pedig 10 mandátumot mondhat magáénak. A nemzeti kisebbségek (magyarok, bosnyákok és albánok) képviselői összesen 13 parlamenti parlamenti hellyel rendelkeznek.

A szocialistákkal együtt Vučićnak sima többsége van, a jobboldali pártok egy részének (NADA, Dveri és Zavetnici) és a nemzeti kisebbségnek a támogatásával (értsd: Vajdasági Magyar Szövetség) pedig akár kétharmados többsége is lehet, ami elég lenne az alkotmány módosításához.

A nagy tarkaság láttán arra lehet számítani, hogy az új kabinet megalakításáról szóló tárgyalások még egy ideig váratnak magukra, ha nem is folytatódnak egészen a jogilag rendelkezésre álló határidő végéig.

---

---

Macedónia vagy Észak-Macedónia? Ez a kérdés még mindig nem került le napirendről, és még kevésbé kerül le, ha a jobboldali ellenzék ragadja magához a hatalmat a balkáni országban. Az újabb névháború tovább bonyolítaná az amúgy sem egyszerű balkáni helyzetet, és még inkább valószínűtlenné tenné a közérthetőség kedvéért gyakran csak Szkopjenak nevezett ország további közeledését az Európai Unióhoz, nem mintha ennek eddig sok értelme lett volna. Közben Észak-Macedónia külügyminisztere, aki egyébként nem macedón, hanem albán, a jövő hétre ígérte, hogy létrejön a kormánytöbbség, megnyilvánulása azonban nem hatott túlzottan meggyőzőnek.

Diagnózis

Bujar Osmani külügyminiszter csütörtökön látta vendégül Michael Linhartot, az Osztrák Köztársaság európai és nemzetközi ügyekért felelős szövetségi miniszterét. Ez önmagában egy mínuszos hír, bár annak van „némi bukéja”, hogy az albán származású politikus sosincs egyedül, amikor külföldi vendégeket fogad, mert mindig ott van vele Teréz anya szelleme.

A támogatásra szükség is van, mert nem állnak jól az észak-macedóniai kormánykoalíció dolgai, és a bizalmatlansági szavazást csak úgy sikerült elkerülni a minap, hogy állítólag elraboltak egy ellenzéki/nem ellenzéki, de mindenképpen albán származású képviselőt, amivel 60:60, vagyis egál lett az arány a szkopjei parlamentben, így nem volt meg a kormánybuktatáshoz szükséges többség.

Ugyanakkor kormánytöbbség sincs, márpedig nem lehet mindig „ellopni” néhány képviselőt, ha a kabinet valamit fontos törvényt szeretne elfogadtatni a parlamentben, mert az biztosan sok pénzbe kerülne, vagy az emberrablókat kellene megfizetni, vagy a „szenvedő alanynak” kiszemelt politikusokat.

Michael Linhart úgy pottyan ebbe a történetbe, mint Pilátus a hiszekegybe, mivelhogy az ő látogatását követően jelentette be Osmani, hogy a macedón kormány a jövő hétre „csinál kormánytöbbséget”.

– mondta Osmani arra a kérdésre válaszolva, hogy mikor válik hivatalossá, illetve láthatóvá a kormánytöbbség.

Régi igazság azonban, hogy hosszú kormányválságnak, előrehozott választás a vége, aminek estleges elvesztése kormányzati és más szempontból sem kecsegtet túl sok jóval (Észak-)Macedónia számára, mert újabb, vagyis – jobban szólva – régi problémák merülhetnek fel.

A jövő és a múlt viszonya

A macedón ellenzék győzelme a helyhatósági választásokon és az előrehozott parlamenti választások követelése máris vitákat váltott ki a preszpai megállapodás jövőjéről, mivel több újonnan megválasztott polgármester visszatért az állam régi elnevezéséhez, ami úgy hangzik, hogy „Macedón Köztársaság”, vagyis elhagyta az „észak” szót.

A preszpai megállapodást 2018. június 17-én kötötték meg, és ezzel a „Macedónia” elnevezés egyik pillanatról „Észak-Macedóniára” változott. Macedónia és Görögország így megoldotta a csaknem 30 éve tartó vitát, és ez megnyitotta az utat az immár Észak-Macedóniának nevezett ország belépéshez a NATO-ba és más nemzetközi szervezetek felé.

Cserében Szkopje, illetve a most lemondott, vagy éppen nem lemondott Zoran Zaev elismerte, hogy a jelenlegi macedónoknak nincs közül az ókori makedónokhoz (a kettő között a magyar nyelv eleve különbséget tesz), és nincs területi igényük a Macedónia nevet viselő észak-görögországi terület iránt.

A politikai skizofréniára utal, hogy Zaev szerint sincsenek észak-macedónok, mint olyanok, az országot ugyan Észak-Macedóniának nevezik, de azt macedónok lakják. No, meg albánok, de az egy másik történet.

A preszpai megállapodást a jobboldali Belső Macedón Forradalmi Szervezet – Macedón Nemzeti Egység Demokratikus Pártjának (VMRO-DPMNE) macedón ellenzéki párt soha nem fogadta el, és elkötelezte magát hatályon kívül helyezésére, ha hatalomra kerül.

A VMRO-DPMNE vezetője, Hrisztijan Mickoszki szerint ugyanis az „új elnevezés egy olyan szomorú valóság, amit az állam erőltetett a macedón népre”. Mickoszki hangsúlyozta ugyan, hogy ennek az elnevezésnek a be nem tartása következményekkel járhat, de ismételten megígérte: azon fog dolgozni, hogy – mint fogalmazott – a „degradáló megállapodáson javítson”.

Preszpa, vagy nem Preszpa?

– nyilatkozta Mickoszki, ami kiváltotta az észak-macedóniai külügyminisztérium, vagyis az albán származású Bujar Osmani reakcióját is.

– áll a külügyminisztérium által közzétett állásfoglalásban.

A fejleményekre az Észak-Macedóniát egyre határozottabban támogató Athén hivatalos is reagált.

– idézte Miltiádisz Varviciótisz görög külügyminiszter-helyettest a média. A görög politikus aggodalmának adott hangot az országban, mármint Észak-Macedóniában zajló fejlemények miatt, és hangsúlyozta, hogy a preszpai megállapodás megfelelő végrehajtása az egyik előfeltétele annak, hogy Szkopje az EU-val tárgyaljon.

Az észak-macedóniai fejleményekre Brüsszel is reagált, sürgette az Európai Unióval kapcsolatos reformok végrehajtását és minden nemzetközi megállapodás betartását.

Az nehezen megjósolható, hogy győzelme esetén a VMRO-DPMNE bevállalná-e preszpai megállapodás felmondását, vagy elfogadná-e a „nemszeretem szerződés” után kialakult helyzetet, ami a jobboldali politikusok esetében idézhet elő politikai skizofréniára utaló tüneteket.

Lehet tehát, hogy Michael Linhart találkozója Bujar Osmanival, Észak-Macedónia külügyminiszterével önmagában nem volt sorsdöntő fontosságú esemény, a kormánytöbbség megőrzése viszont ideig-óráig fontosnak tűnhet, még ha igencsak elítélendő módon történt is.

Arról nem is beszélve, hogy az Európai Uniónak valószínűleg „lila ibolyája” sincs azzal kapcsolatban, hogy miként lehetne megőrizni legalább a jelenlegi helyzetet, ha netalán a VMRO-DPMNE kerül hatalomra, ami előbb, vagy utóbb bekövetkezik.

---

---

Rendeződni látszik a román belpolitikai válság. Minekután a jobbközép kormánykoalíciót felrobbantó Mentsétek meg Romániát (Uniunea Salvați România – USR) elnöke, Dacian Cioloș kormányalakítási kísérlete kudarcba fulladt, az államfő ismét saját pártját, a Nemzeti Liberális Pártot (Partidul Național Liberal – PNL) kérte fel kormányalakításra. Miniszterelnök-jelöltje egy hivatásos katona, a védelmi tárcát vezető Nicolae Ciucă, nyugalmazott tábornok – aki az RMDSZ-szel együtt- vagy a koalícióból kilépett USR vagy pedig a legnagyobb ellenzéki párt, a román szociáldemokraták (Partidul Social Democrat – PSD) parlamenti támogatásával alakítana új, kisebbségi kormányt.

Jól járhat, aki rosszul járt

Bár úgy tűnt, hogy az új generációs és első mandátumos USR kiszorulásával a végrehajtói hatalomból a 2021-es választásokat követően felállt jobbközép parlamenti- és kormánykoalíciónak kicsengettek, ám ahogy a román belpolitikában általában minden, úgy ez sem biztos, hiszen a felbomlott koalíció gerincét alkotó román pártok, a PNL és az USR sem zárkóztak el (még a jelenlegi parlamenti ciklusban sem) egy jövőbéli együttműködés lehetőségétől, legyen szó akár törvényhozási munkáról, politikai támogatásról, de akár egy újabb, majdani koalíciós kormányzati kísérletről. Ez mindkét párt érdeke: a konstruktív ellenzéki szerep mellett, elviekben az USR számára nyitva maradt a hatalomba vezető út; a nemzeti-liberálisok pedig bebiztosítva érezhetik magukat a szociáldemokrata párttal szemben, amellyel a viszonyuk a 2024-es választások közeledtével borítékolható módon csak romlani fog.

De nem mintha idegen és példa nélküli lenne a román pártrendszer e két nagy és konszolidált váltópártja között a politikai együttműködés. A 2012-es országgyűlési választásokon a néhai elnökkel, Băsescuval és Demokrata Pártjával (Partidul Democrat, később Partidul Democrat-Liberal – PD/PDL) szemben Szociálliberális Unió (Uniunea Social-Liberală – USL) néven választási szövetséget kötöttek, majd az abszolút többség birtokában kormányt alakítottak és működtettek, végeredményben pedig sikeresen ellehetetlenítették az államfő politikai ambícióit, akinek a politikai csoportosulását végül lenyelte a liberális párt. Egy történelmi analógiával a sajtó által csak „szörnyűséges koalíciónak” nevezett stratégiai együttműködést, lám, még mindig életre hívhatja a két nagypárt, amennyiben kihívás éri pozícióikat, a már bejáratott politikai és parlamenti váltógazdaságot. Ezen forgatókönyv szerint komoly megpróbáltatás előtt állhatna a jobbközépről kiszorított és az ellenzéki pártok között elszigetelődött USR.

A koalíció újraszerkesztése

A szász nemzetiségű államfő, Klaus Johannis vezette nemzeti-liberális politikusok egyelőre ugyan mindkét lehetséges partnerrel tárgyalásokat folytatnak a parlamenti támogatásért cserébe, időközben fontos gesztust tettek korábbi koalíciós partnerük irányába. Azzal, hogy nem a megbuktatott kormányfőt, Florin Cîțu pártelnököt jelölték ismét miniszterelnöknek, gyakorlatilag elhárult a politikai akadály a koalíció újraszerkesztése elől: az USR ugyanis ezt az egy feltételt támasztotta a közös kormányzással szemben.

Időközben pedig a szociáldemokraták egyértelművé tették, hogy ha támogatnák is a kisebbségi kormányt, azt csak a következő parlamenti ülésszak kezdetéig tennék, februárig, mikoris elhárul az alkotmányos akadály egy újabb, a kormány ellen benyújtható bizalmatlansági indítvány elől. Tehát ha lesz is együttműködés liberálisok és szociáldemokraták között, az rövid és határozott időre szólna, a jelek szerint hosszú távon egyik fél sem számol ezzel a lehetőséggel.

Vagyis inkább úgy tűnik, hogy a kormányoldalon, a jobbközépen játszó politikai elit körében kirobbant válság okai és gyökerei nem olyan mélyek, és nem bírnak akkora téttel, hogy a demokratikus intézményvilágot uraló két nagypárt ismét komolyan számolna, és időszerűnek tekintené a „szörnyűséges koalíció” forgatókönyvét. Főleg, hogy az időközben felerősödött politikai polarizáció miatt a liberálisok a párt szűkebb klientúrája előtt még igen, de szavazótáboruk előtt ezt a járványra hivatkozva sem tudnák komolyabb presztízsveszteség nélkül elfogadtatni (könnyebben menne viszont – az államfő és pártjának autokratikus vezetésére hivatkozva – az USR-nek összeállnia az ellenzékkel, ahogy azt Cîțu megbuktatásakor is láthattuk).

Újabb csatába indulna?

De a parlamenti többség körüli pártharcoknál nagyobb feltűnést, és mérsékelt felháborodást váltott ki a romániai nyilvánosságban az a tény, hogy az államfő egy nyugalmazott tábornokot, Irakban csatát nyert, magas rangú viselt katonát jelölt a miniszterelnöki pozícióba. Ezen a ponton találkozott a két korábbi koalíciós partner, Kelemen Hunor RMDSZ elnök és Dacian Cioloș, az USR elnök véleménye, mindkét pártpolitikus fenntartásának adva hangot.

Egyes elemzők ugyan az államfő választását inkább a súlyos járványhelyzettel és a jelölt pártpolitikától mentes, fegyelmet sugárzó technokrata imázsával magyarázzák, jogvédő civil szervezetek nyílt levélben tiltakoznak, a közvélemény pedig a mélyállam (statul paralel – párhuzamos állam) hipotézisét látja beigazolódni, a fogalmat még a szociáldemokraták vezették be, illusztrálandó az állam- és nemzetbiztonsági struktúrák hegemóniáját a köztársaság demokratikus intézményrendje, a politika civil világa felett.

A sors fintora, hogy tapasztalt pártpolitikusok – politikai hovatartozástól függetlenül – hasonló szellemben nyilatkoznak a román politikai valóságról: az államfő jelöltjével szemben a nemzeti-liberális párt belső megmérettetésén időközben alul maradt Ludovic Orban, volt pártelnök, és néhai politikai ellenfele, a börtönből nemrég szabadult egykori szociáldemokrata pártvezér, Liviu Dragnea is. És még sokan mások.

Tény: a szövevényes belpolitikai patthelyzet és a járványügyi válság végkimenetele mégiscsak az lett, hogy a jobbközép vagy szörnyűséges koalícióval, az USR-vel vagy nélkülük – vagy a szociáldemokraták támogatásával, de a civakodó pártok fölött végül a fegyveres erők legfőbb parancsnokának, az államfő akarata látszik győzedelmeskedni. És 81 évvel Ion Antonescu miniszterelnökké avanzsálását követően ismét egy magas rangú katonatisztet fognak kinevezni Románia miniszterelnökévé. Legalábbis a tavaszi ülésszak kezdetéig – 2022 februárjáig – a jelek szerint bizonyosan.

---

---