Nem vagyok oligarcha – Zsemberi János pénzről, hatalomról és a szerb futballról

A tevekaravántól a TSC-ig: Zsemberi János üzletről, vagyonról, politikáról és a Vajdaságról

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Nem szereti, ha oligarchának nevezik, gazdag embernek tartja magát, de nem elsősorban a pénze miatt, és a szerb futball egyik vezetőjeként sem állítja egyértelműen, hogy a bajnokságban minden a pályán dől el. Zsemberi János, a SAT-Trakt tulajdonosa, a TSC elnöke és a Szerb Labdarúgó-szövetség alelnöke a BALK-nak adott nagyinterjúban üzletről, politikáról, Prosperitati-támogatásról és futballról is beszélt.

Arról, hogyan jutott el a bajsai földműves családból és a konyhakertészi tervektől odáig, hogy ma mintegy kétszázmillió euróra becsüli vállalkozásainak értékét; miért tartja jogosnak a cégeinek jutatott magyarországi gazdaságfejlesztési támogatást. Azt is elárulta, mit jelent számára gazdagnak lenni, és miért akar továbbra is Topolyán maradni.

A TSC Akadémián beszélgettünk arról, hogyan jutott el onnan, hogy konyhakertész szeretett volna lenni, azon át, hogy tevéken szállított műholdvevőket a sivatagban, egészen addig, hogy Vajdaság egyik leggazdagabb embere legyen.

A tevekaravántól a hárommilliárdos vállalkozásig

Ki volt Zsemberi János 1993 előtt, mielőtt vállalkozó lett? Milyen volt a gyerekkora, honnan indult?

Itt születtem Topolyán, édesanyám topolyai, édesapám bajsai. Bajsán nevelkedtem. A szüleim földművesek voltak, édesapám szlovák, anyukám magyar. Otthon állandóan két nyelven beszéltünk. Magyar iskolába jártam, a szüleimnek pedig nagyon sokat segítettem gyermekkoromban.

Konyhakertész család voltunk, állandóan kint kellett lenni a szántóföldön. Paprika, káposzta, zöldség, karfiol, karalábé – minden volt. Ezt szerettem volna továbbvinni, konyhakertész szerettem volna lenni. Ezért is döntöttem úgy, hogy ezt tanulom tovább. Beiratkoztam Budapestre és a gödöllői Agrártudományi Egyetemre is. Gödöllőn kötöttem ki, ott diplomáztam 1994-ben.

Zsemberi Jánossal a TSC Akadémián beszélgettünk, nagyinterjú pénzről, üzletről, futballról, sikerekről és arról, hogy mit ér a vagyon, ha az ember közben elfelejti, honnan indult (Fotó: Kiss Árpád)

Voltam Erasmusszal Németországban, jártam vadgazdálkodási karra is. De haza akartam jönni, és vállalkozni kezdtem. Akkor olyan korszak volt, amikor telekommunikációs eszközökből nagy hiány volt. Hogy hogyan keveredtem ebbe, nem tudom. A mezőgazdaságot viszont sosem hanyagoltam el: ha volt egy kis felesleges pénzem, besegítettem édesapámnak, vettem a földjeihez hozzá, és most is van valamennyi földem. Nem adtam ki a földeket, épp az előbb szaladtam ki megnézni a traktorokat. Ez most a hobbim.

Harminchárom éve indította a Sat-Traktot. Mi volt az a döntés, amely nélkül ma nem lenne közel hárommilliárd dináros éves bevételű a vállalkozás?

Az ország egyik legnagyobb telekommunikációs cégét fejlesztettük ki. Először csak eszközökkel kereskedtünk, majd a Motorolának voltunk a képviselői, egy finn cégnek a mai napig a képviselői vagyunk. Gyártottunk eszközöket, több helyen is, Kínában, Indiában, később elkezdtünk szolgáltatni is Szerbiában.

A kulcs azt hiszem az, hogy sosem hoztam elhamarkodott döntéseket. Mindig türelmesnek kellett lenni. Nagyon sok barátom akart többet egy adott pillanatban annál, mint amit akkor el lehetett volna érni. Gyorsabban akart célba érni, mint ahogy az lehetséges lett volna. Én nem mertem soha nagy hiteleket felvenni.

Ez a szívós, kitartó, egy kicsit konzervatív hozzáállás hozta meg az eredményt. Mindig hosszú távon gondolkodtam. Meg jó időben voltam jó helyen. Mi voltunk az a generáció, amelynek megadatott a lehetőség, a mai fiataloknak ez nem adatik meg. De nekik van más: az AI-ban tudnak nagyot alkotni. A mi generációnknak nagy lehetősége adódott, ellentétben az előző generációkkal.

Mikor keresett életében először annyi pénzt, hogy azt gondolta: ebből komoly vállalkozás lehet?

Amikor feloldották az embargót 1995-ben és először be tudtam hozni egy kamion műholdvevő antennát, akkor azzal annyi pénzt kerestem, hogy azt hittem, nagyon gazdag vagyok. Tízezer márkáról beszéltünk akkor, de nekem az akkor többet jelentett, mint ma egymillió euró talán.

Sokszor voltak érdekes vállalkozásaim. Gödöllőn az egyetemen megismerkedtem líbiai egyetemistákkal, akik szintén műholdvevőket szállítottak Líbiába. Egy amerikai cégnek voltunk a képviselői, a sivatagon keresztül a szomszédos országból tevékkel vittük be más területekre az antennákat. Amikor már tényleg sok pénzt kerestünk, akkor már ránk szóltak, hogy nem vagyunk arra a területre képviselők. De akkor már megkerestem az első milliót.

Aztán amikor megindult Szerbiában a kábeltévé építés, és mi láttuk el őket eszközökkel, azon tudtunk egy nagyot haladni. Később amikor kihúztuk az optikai kábelt Belgrádtól a magyar határig, nagy lépés volt, ezt eladtuk a Yettelnek. De mi húztuk ki a független optikát Szarajevótól Budapestig. Ezek milliós üzletek voltak, magasabb szintre dobtak bennünket. Be kellett vállalni, és mindig a törvényesség határán mozogtunk, soha nem léptük át.

Volt olyan pillanat, amikor a Sat-Trakt vagy a TSC miatt ténylegesen attól félt, hogy elveszítheti mindazt, amit addig felépített?

Voltak nehéz pillanataim. Olyan talán nem volt, hogy mindent elveszíthetek. Volt összeszorult torok, le kellett pár dolgot nyelni. Nem könnyű, hisz óriási a konkurencia. És mindenkinek a saját baja a legnagyobb. Ma ezer alkalmazottunk van.

Ha egy-egy alkalmazott elárulja az embert, az nagy csalódás, mert én az egész vállalkozásomat, minden alkalmazottat úgy élek meg, mint családtagot. Egy nagy család vagyunk, és én az egész vállalkozást tulajdonképpen miattuk tartom még, mert nekem már megvan a betevőm. Amikor küzdök a vállalatomért, valójában az ő munkahelyükért is küzdök.

A következő generáció már készül a Sat-Trakt átvételére

Ma már Magyarországon is van Sat Trakt. Miért volt szükség ennek a cégnek a létrehozására? A magyar Sat-Traktban Zsemberi Anna és Zsemberi Péter is vezető tisztséget tölt be. Családi vállalkozássá válik a Sat-Trakt? Ki fogja egyszer átvenni Öntől?

Szeretném a családomnak átadni. Négy gyermekem van. A fiam, miután befejezte a mestertanulmányait az Imperial Londonon, hazajött, és három éve velem dolgozik. A lányom a Corvinus után a Business Schoolon végezte a mesterképzését. Ő most is Londonban van, az Európai Fejlesztési Banknál dolgozik. Őt is szeretném hazacsábítani. Nem könnyű, mert ő is szeretne bizonyítani, de nem adom fel.

Fontos ez, mert az együtt gondolkodás egyben tartja a családot. Ellenkező esetben mindenki megy a maga dolga után, elmennek a családtagok egymás mellett. Én reménykedem benne, hogy a kisebb lányaim is látnak majd ebben fantáziát, és őket is itt tudom tartani Topolyán.

Szeretnék tisztázni egy régi történetet. Miért került a Sat-Trakt döntő tulajdonrésze annak idején a ciprusi STSE Investment Limitedhez? Ki volt a konstrukció végső kedvezményezettje, és miért vásárolta vissza 2016-ban a cég 81 százalékát? Miért maradt az STSE-nek ma is 10 százaléka?

Ezek üzleti döntések. Cipruson már nincsenek offshore cégek, ezeket is rendesen el kell könyvelni. Nem vagyok benne biztos, hogy mi használtuk-e egyáltalán offshore cégként. Annak idején Szerbiában érdekes világ volt. Igazából nem akartam, hogy tudják, pontosan ki áll e komoly vállalkozás mögött.

Talán ez volt a legjobb: így azt gondolhattak, amit akartak arról, hogy ki áll mögötte. Egy üzleti döntés volt, semmi más. Azt a céget azóta is könyveljük. Főleg amikor az ember később már pályázni akar, akkor a saját tulajdonában kell lennie a cégnek. Ez a valóság a történet mögött.

Ma tizennyolc másik vállalkozás tulajdonosa is. Telekommunikációból indult, de ma az agráriumtól az informatikán és ingatlanokon át a vendéglátásig terjednek az érdekeltségei. Tudatosan épít holdingjellegű vállalatcsoportot?

Igen, szeretnék több lábon állni, mert nem tudni, hogy egy adott pillanatban valamely cég hol bicsaklik meg. A telekommunikációs a legértékesebb cégem. De ha maholnap ennek van egy maximális értéke, és kínálnak érte egy összeget… Ki tudja. Vagy ott vannak a földek, a szárazság miatt nagyon nehéz dolgozni velük.

Aztán ott az Usluga nevű vállalat, amit régebben vásároltam meg, és temetkezési eszközöket gyártunk. Sose tudni, hol adódik probléma. Minél nagyobb a rendszer, annál racionálisabb. Nem örülök én ennek, hogy ez így van, de sajnos bizonyos ágazatokban nem tudunk már tovább fejlődni. Néha adódik egy jó piaci lehetőség, hogy valamit meg lehet venni. Akkor megvesszük. És akkor megpróbáljuk működtetni, vagy ha nem, akkor később túladunk rajta. Én eddig mindig abban a fázisban voltam, hogy mindig mindent megvettem, de nem adtam el semmit sem. De előbb-utóbb látom, hogy kénytelen leszek, mert azért nehéz ezt így felügyelni.

Mindegyik vállalat sikeres ezek szerint?

Voltak nekünk is üzleti bukásaink. De mondhatjuk úgy, hogy tízből kilenc sikerült, eggyel pedig mellényúltunk. Ez az arány.

„És miért ne járna ez nekem?” – a Prosperitati milliói

A Sat-Trakt is részt vett a Diplomatic Logistic Center (DLC) létrehozásában. A társaságot 2021-ben tizenkét vajdasági vállalkozás, illetve magánszemély alapította. A Sat-Trakt egyike volt a 8,33 százalékos alapítóknak. Mi a Sat-Trakt üzleti érdeke a Diplomatic Logistic Centerben? Miért állt össze ez a tizenkét vajdasági vállalkozó egy közös ingatlanos vállalkozásba?

Pont amiatt, mert szerintem jól néz ki ez a dolog, hogy tizenkét ember össze tud állni, és közösen valamit meg tud valósítani. Tizenkét vajdasági vállalkozó, van egy vállalkozás, ami összetartja őket, ahol együtt gondolkoznak, próbálnak valamit igazgatni együttesen. De ez különben nagyon nehezen megy. Ha tudtam volna, hogy ilyen nehezen megy, akkor nem is tudom, hogy beléptem volna-e. Mert pont azt vártam tőle, hogy ez ilyen közösség, meg vállalkozókat erősítő szervezet lesz. Hát így is van, de azért mindenkinek megvan a saját véleménye, mindenki másik ágazatban dolgozik. Mindenkinek mindenkihez alkalmazkodnia kell.

A sajtó összesítése szerint a közvetlen érdekeltségen keresztül kapcsolódó Usluga, Agriacoop és Alarm-system összesen 776 millió dinárt, azaz akkori értéken mintegy 6,6 millió eurót nyert a Prosperitati Alapítvány pályázatain. Ezekből pontosan milyen beruházások valósultak meg, és mit hoztak a közösségnek?

Egyet tudok, ez a támogatás jó helyre került. Nem is én kaptam a legtöbb támogatást, de meg vagyok győződve, hogy a közösségemnek biztos, hogy egyike vagyok, aki a legtöbbet adta. Például csak magára a labdarúgásra 20 millió eurónál többet költöttem.

Ez csak saját pénz?

Csak saját pénz. És nemcsak most adtam a közösségemnek pénzt. Amennyit kaptam a Prosperitatitól, annyi pénzt már az alapítványi támogatás előtt adományoztam a közösségnek. Sokat gondolkodtam egyébként, hogy ne fogadjam el a Prosperitati Alapítvány támogatását, épp azért, hogy ilyen kérdéseket nekem ne lehessen feltenni.

Zsemberi János a BALK-nak elmondta, hogy sokáig mérlegelte, elfogadja-e a Prosperitati Alapítvány támogatását, mert számított arra, hogy emiatt később kérdések merülhetnek fel. Végül úgy döntött, igénybe veszi a támogatást, amelyet – mint hangsúlyozta – nem saját céljaira, hanem vállalatcsoportja fejlesztésére és a munkahelyek megőrzésére fordított (Fotó: Kiss Árpád)

De aztán arra gondoltam, amit nagyapám mondott: a második világháború után nem fogadott el földeket, mert szegény ember volt. Azt mondta: nekem más földje nem kell. Aki pedig elfogadta, az utána mind könnyebben nevelte a családját. És miért ne járna ez nekem, amikor én emellé legalább kétszer annyit tettem? Végső soron pedig a pénz a vállalatcsoportomat erősíti, erősíti az ott levő embereket, az ezer alkalmazottat. Vagyis erősíti a közösséget, mert ezt nem magamnak vettem fel.

S ha nem kapom a támogatást, lehet, hogy már el kellett volna, hogy adjam a Sat traktot, mert nem tudtam volna lépést tartani a Telekommal, amelyik állami cég, vagy a Yetellel, amelyiknek a tulajdonosai arabok, vagy az A1-el, amelynek a világ leggazdagabb embere a tulajdonosa. A megvalósított beruházásból egyébként 35 százalék támogatás volt, és mellé kellett tenni 65 százalékot.

Én végül nem 65 százalékot tettem mellé, hanem 80-at, mert a projekt végül 8, 7 millió euróba került. Kicsit elszámoltuk magunkat. De megcsináltuk, azért, hogy meg tudjunk állni a piacon, és meg tudjuk őrizni az itt levő, elsősorban a magyar embereknek a munkahelyét.

„Engem az a szó, hogy oligarcha idegesít”

Mit mond azoknak, akik szerint a vajdasági magyar gazdaságfejlesztési pénzekből egy szűk, a VMSZ-hez közel álló vállalkozói kör, az oligarchák, különösen sok támogatáshoz jutottak?

Először is engem az a szó, hogy oligarcha idegesít. Mert én nem vagyok oligarcha. Én egyszerű földműves szülőknek a gyereke vagyok, aki ugyanúgy megküzd a mindennapjaiért, meg megküzdött, meg a nulláról kezdte, és úgy valósította meg, amit megvalósított. Én nem vagyok a 100 leggazdagabb szerbiai között. Talán az ezerben igen, de ha benne is lennék, akkor is normális emberként próbálok élni, és normális emberként viselkedni.

Itt élek Topolyán, és nem Budapesten vagy Belgrádban. Úgyhogy az oligarcha kifejezést elutasítanám. Egyébként úgy gondolom, hogy azoknak lehet nagy támogatást adni, akik abból meg tudnak valósítani valamit, akik utána ezt a közösségnek vissza tudják adni, és még hozzá tudnak tenni. Nekem ahhoz a támogatáshoz, akár mekkora pénzekről is beszélünk, még sokkal többet hozzá kellett tenni, hogy valami megvalósuljon, és hogy a vállalkozásom nőni tudjon, hogy az embereknek munkát tudjon adni.

Politika párttagság nélkül: „Mindig az aktuális hatalommal kell jóban lenni”

2014 és 2018 között tagja volt a topolyai községi tanácsnak. A 2016-os választáson a VMSZ–Pásztor István lista második helyén szerepelt, majd a községi tanácsban mezőgazdasági területért felelt. 2018-ban távozott. Miért ment be annak idején a politikába, és miért szállt ki belőle?

Először is megmondom, hogy miért léptem be. Azért léptem be, mert itt a városvezetésben eluralkodott az apátia. Nagyon mezőváros voltunk, ahol semmi se történt, ahol mindenki meg volt elégedve azzal, ami van. Úgy láttam, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége, a magyar önkormányzat meg fog csúszni. Úgy gondoltam, hogy a vállalkozói mentalitásomból kifolyólag, megpróbálok valamit változtatni, beviszek egy vállalkozói felfogást, hogy ezt a kereket megfordítsuk, és a városért tegyünk valamit.

A gazdaságot is, a mezőgazdaságot is, a sportot is vittem, és úgy álltam bele, hogy segítsek a városnak. Nem voltam a Vajdasági Magyar Szövetség tagja, és a mai napig sem vagyok. Soha nem is voltam egy pártnak se tagja, ezt még annak idején édesapámnak megígértem, hogy sose lépek be egyetlen pártba sem, és ehhez tartom is magam. Vállalkozóként mindig az aktuális hatalommal kell jóban lenni, és nem azért, mert most én egy hintapolitikus vagyok.

Én vállalkozó vagyok, aki alkotni akar. Így aki hatalomra kerül, vagyis a nép bizalmat szavaz neki, azt mindig elismerem. Az ötleteimet akarom megvalósítani, és valami tenni akarok a városért. Együtt kell működni, és minél szélesebb körben együttműködünk, annál nagyobb dolgokra vagyunk képesek.

Sikerült Topolyán behozni fiatal embereket, szintén hasonlóan gondolkozó embereket. Nekünk van talán az egyik legfiatalabb polgármesterünk. Sikerült egy jó csapatot felépíteni, és utána én ebből az egészből is kivonultam, miután úgy gondoltam, hogy ez a szemlélet valahol megvalósult, és a projektek beindultak. Szerintem jó városvezetésünk van.

Milyen ma a kapcsolata a Vajdasági Magyar Szövetséggel?

Korrekt. Nekem mindenkivel korrekt a kapcsolatom.

Segítette a Sat-Trakt vagy ön személyesen valaha pénzzel a VMSZ-t vagy annak a kampányát?

Anyagilag nem, erre nem is volt szükség. Amúgy, mint a vajdasági magyarság legnagyobb képviselőit, igen. Fogadtam őket, korrekt viszony van köztünk.

A TSC: a bajsai gyerekcsapattól az akadémiáig

2005-ben vette át a súlyos pénzügyi gondokkal küszködő, megszűnés szélén álló topolyai labdarúgó klubot. Miért? Korábban azt nyilatkozta, hogy ez egy futballklub, de úgy vezeti, mint egy vállalatot. Mit jelent ez pontosan?

Voltak itt kötődések. Valamikor itt játszott a bátyám, én is. A klub pedig egy olyan helyzetbe került, amit rossz volt nézni, mert az első csapat megszűnt. A klub nem szűnt meg, de voltak adósságok. Nekem meg volt egy jó kis csapatom Bajsán. A gyerekeket végül áthoztam ide.

Zsemberi János 2005-ben vette át a nehéz helyzetbe került topolyai futballklubot. Mint mondja, nem az volt a célja, hogy nagy klubot építsen, hanem hogy legyen egy hely, ahol a környék gyerekei focizhatnak. Egy szabályhoz azóta is ragaszkodik: a gyerekeknek nem kell fizetniük az edzésekért, mert szerinte „a labdarúgás a szegény gyerekek sportja” (Fotó: Kiss Árpád)

Bajsa újra a vajdasági ligában van azóta, Topolyát pedig elkezdtük lassan építeni. De nem voltak ilyen ambícióink, hogy feljebb kerüljünk, de nagyon komoly lábakra helyeztük a klub működését. Rendberaktuk az infrastruktúrát: székeket raktunk ki, az öltözőket felújítottuk. Felépítettünk egy egészséges klubot. A cél ugyanaz volt: közösségépítő legyen. Azért, hogy a gyerekeknek legyen hol edzeni.

Rögtön megszüntettem azt, hogy pénzt kelljen adni az edzésekért, mert én úgy gondolom, hogy a labdarúgás az a szegény gyerekek sportja. Mert manapság már mindenért fizetni kell. Rendben is van ez, mert ebből tartják fenn a klubot. Én viszont a közösségépítő ereje miatt támogattam. Szeretetből.

Ma is ingyen fociznak itt a gyerekek?

Igen.

Hány gyerek? Sok magyar gyerek van?

Itt az akadémián körülbelül a városnak az összetétele tükröződik vissza. 14 éves korig úgy 60 százalékban magyar gyerekek vannak. 14 éves kortól már az egész országból hozzuk őket, professzionalizáljuk. A kollégiumban körülbelül a gyerekeknek a kétharmada már szerb, egyharmada magyar.

A minap voltam Kollai István államtitkár helyettes úrnál, adatokkal mentem és összeszámoltuk, hogy több mint 30 gyerek került innen Magyarországra valamilyen klubhoz. Ez 8-9 év alatt azért nem kevés. Egy-két srácnak már nagyon jó karrierje is van. Vannak nagyon komoly eredményeink.

Arról nem beszélve, hogy van 21 alközpontunk: Magyarcsernye, Muzslya, Ittabé, Temerin, Kishegyes, Óbecse, Ada, Péterréve, Hajdújárás, Magyarkanizsa, Tóthfalu, mind kapnak támogatást. Kishegyes, Bácskossuthfalva, Pacsér. Az edzőket mi fizetjük. Vagyis a rendszerben több mint kétezer gyermek van.

Mi lenne a TSC-vel a magyar állam pénze nélkül?

Ha már említi, hogy tárgyaltak államtitkár helyettes úrral: ha holnaptól megszűnne a magyar állami finanszírozás, a TSC jelenlegi rendszere önfenntartó lenne?

Őszintén megmondom, valamennyit tartalékoltunk, de hosszú távon nem tudunk megállni a saját lábunkon. Igaz, hogy van nekem vállalkozásom, de nem az én dolgom nemzetpolitikát folytatni. Nem az én dolgom, hogy a vállalkozásaimat tönkretegyem a foci miatt. Én tudok adni egy-két milliót, eddig is adtam huszonvalahány milliót – euróban a tíz év alatt. Évente továbbra is tudok adni 1-2-3 millió eurót, de nincs is lehetőségem többre.

Létrehoztunk egy gyönyörű akadémiát, stadiont, és lehet arról vitatkozni, hogy erre szükség volt-e vagy sem. Szerintem ez jó dolog. De ezt már létrehoztuk, már van. Csak fenn kell tartani. Ezt közösen kellene felvállalnunk szerintem: részemről, a klub részéről és a magyar állam részéről. Nem lenne jó, ha külföldi tőkét kellene ebbe behozni, és külföldiek mozgatnák azt, amit mi, magyarok építettünk.

Mi a válasza annak a magyarországi adófizetőnek, aki azt kérdezi: miért kell neki egy topolyai futballakadémiát finanszíroznia?

Egy klub sem működik a világon pozitívan. Amikor mi Európában játszottunk, elvittem az edzőket az akadémiákra. Mindenütt vagy a város vagy a szövetség fizeti az akadémiát. Az egy mínusz, az egy vállalás, főleg ilyen szerteágazó rendszerrel, mint a miénk. Elfogadom, hogy az első csapatot nem segítik. Elfogadom, mert az a jóhírünket viszi. Az országimidzs. Erre én nem is kérek. De hogy ezeknek a gyerekeknek, megszüntessük a támogatást, és levegyük hatszor kevesebbre – mert erről beszélgetünk most – így nagyon nehéz lesz.

Ön szerint magáénak érzi a helyi lakosság, akár Vajdaság a TSC-t?

Szerintem igen. A közösségnek a legnagyobb része a magáénak érzi. Persze biztosan vannak ellenhangok. A legjobb magyar edzőket és kollégákat szedtük össze Vajdaságból. Szurkolóink is több helyről jönnek. Amikor van egy nagy meccs, rengetegen jönnek Vajdaság minden részéből. Együtt lélegzünk, ezt csak az érzi, aki itt van.

A szerb futball kulisszái mögött

Ön a Szerb Labdarúgó-szövetség alelnöke, mégis azt mondta 2024-ben: többet tenne, ha többször megkérdeznék. Mit jelent ez? Egy alelnöknek nincs akkora befolyása a szövetség működésére, mint kívülről gondolnánk?

Nekem már van egy tapasztalatom, főleg infrastrukturális tapasztalatok. Egy magyarországi cég építette a pályáinkat, akik Közép-Kelet-Európában a legjobbak. Ez a magyarországi cég részben egy temerini származású srácé. A Crvena Zvezda, a Vojvodina elfogadta a tanácsomat, sokan mások ezt nem fogadták meg, és építettek olyan pályákat, amik nem állják meg a helyüket. Ahhoz, hogy mindig mindenkivel jóban legyen az ember, ahhoz nagyon sokat kell nyelni.

Ön a szerbiai Mol felügyelő-bizottságának elnöke is, intenzív időszakban vannak benne. Mi az, amit el lehet mondani, hol tartanak a tárgyalások a Szerbiai Kőolajipari Társasággal?

Néha a dolgok megakadnak, hol itt, hol az orosz, hol az amerikai oldalon. Most már oda jutottunk, hogy én sem vagyok okos. Én a felügyelő-bizottság elnöke vagyok, az a dolgom, hogy odafigyeljek ne legyenek visszaélések.

Mi volt üzleti pályájának legnagyobb kockázata – és legnagyobb tévedése?

A kockázat mindig benne van. Amikor valaki optikát épít, nem tudja, hogy el tudja-e azt majd adni. Egy vendéglátóipari tevékenységbe beszálltam negyedik csendestársként. Ez nagyon nehéz szakma, nagyon nullában dolgozik és elég sok pénzt beletettem. Jobban örülnék, ha nem lennék a része.

Gazdag embernek érzi magát?

Nem a pénztől függ, hogy valaki gazdag-e. Sokszor a szegényebb ember gazdagabb, és jobban érzi magát. Gazdag embernek tartom magam a gyerekeim miatt. Gazdag vagyok azért, mert leülhetek Önnel is és bárki mással beszélgetni. Kikérik a véleményemet. És bárkinek a szemébe nézhetek, senki nem mondhatja rám, hogy becsaptam.

Ha ma eladná minden üzleti érdekeltségét, mennyit érne a Zsemberi-cégcsoport?

Nem tudom… Kétszázmillió euró környéke talán? Ennyire nincs egy embernek szüksége.

Kétszázmillió euró után is Topolya

A Szerbiai Labdarúgó Szövetség alelnökeként állíthatja-e, hogy a szerb bajnokság eredményei a pályán dőlnek el?

Korábban mondtam egy interjúban: jobb becsületesen kiesni, mint nem becsületesen bennmaradni. Ehhez ma is tartom magam és nem is fűznék hozzá semmi többet.

Ha egyszer kiszáll a Sat-Traktból és a TSC-ből, mit szeretne, mit mondjanak Zsemberi Jánosról Topolyán húsz évvel később?

Ezen nem gondolkoztam. Ez az emberek dolga, hogyan élnek meg. Biztos, hogy itt akarok maradni, nem akarok zsebretenni egy rakás pénzt és elköltözni melegebb égtájakra. Ennek a közösségnek a tagja szeretnék lenni. A jövedelmem egy részét biztos, hogy továbbra is a közösségemre szánom.

Egy telekommunikációs vállalat tulajdonosaként miért éppen ott érzi jól magát, ahol nincs térerő?

Egyszer vidéken voltam, és összetört a telefonom. Úgy éreztem magam, hogy jobb lett volna talán, ha a kezem tört volna el. Az első nap rossz volt, furcsa volt, másnap, harmadnap viszont már nagyon jó volt. Amikor az ember elmegy vadászni – bár ez manapság már nem trendi –, vagy csak természetet járni…

Voltam Kanadában két hetet úgy, hogy nem lőttem semmit. Élveztem a természetet, lovagoltam, és nem volt nálam telefon. Itthon van, hogy még éjfélkor is telefonálok, de reggel hétkor már megint a kezemben van a telefon. A természetben az embernek van ideje magára. Gondolkodni. Megnyugodni, együtt élni a természettel. Ezek a kikapcsolódások fontosak.

Egy évben ez hányszor adatik meg?

Nincs ez meg évente. Háromévente kétszer mondjuk.

Mi az, amit ma már másképp csinálna, ha újra harmincéves lenne?

Nem mondom, hogy mindent tökéletesen csináltam. Biztos, hogy valamit másképp kellett volna. Nem tudom.

Önnek ma már van pénze, vállalatcsoportja, stadionja – pontosabban egy klub, amelynek stadionja van –, futballakadémiája, és ott ül a szerb futball vezetésében. Mi az, amit még mindig nem sikerült elérnie?

Ambíció mindig kell. Szeretném, ha ez az Akadémia zökkenőmentesen tudna működni, mert ezt nehéz megvalósítani. Egészséget kívánok magamnak és másoknak is. Őszinte leszek: én megértést kívánok az embereknek. Azt, hogy elfogadóak legyenek egymással. Ezt kívánom.