Néhány emlékdarab – Panićról és nyelvekről

Elment egy miniszterelnök, aki hitt abban, hogy mégis lehet békét teremteni – Várady Tibor személyes emlékei Milan Panićról

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Nagyon sok emlékem maradt Panićról. Nem könnyű sem válogatni, sem rendszerezni. A véletlent használom útmutatóként. Első találkozónk egy nyelvi élménnyel indult. Szerbül szólítottam meg, mert szerb ember volt, és azt vártuk, hogy egy szerb (pontosabban szerb és montenegrói) kormányt vezessen. Jugoszlávia volt még az ország neve, de 1992 nyarán már csak Szerbia és Montenegró tartoztak Jugoszláviához.

Szóval szerbül mondtam valamit, mire ő ezt mondta (angolul): „Hát te nem a Harvardon doktoráltál?” Mondtam (angolul), hogy igen. Erre jött a kérdés: „Hát akkor miért nem beszélsz angolul?”. Angolra váltottunk. Ez a beszélgetés egyébként a Savezno izvršno veće (Szövetségi Végrehajtó Tanács) épületében volt 1992 június végén. Panić fel lett szólítva, hogy kormányt (jugoszláv szövetségi kormányt) alakítson.

Sikeres amerikai üzletember volt. 1955-ben hagyta el Jugoszláviát, 1956-ban került Amerikába (Kaliforniába). Nagy mestere volt az átváltásoknak. Polgári családból kilépve, 14 éves korában partizán lett. Aztán a titói korszakban sikeres diák, egyetemista – majd biciklista is. Válogatott biciklistaként került 1955-ben (26 éves korában) Ausztriába, majd Németországba. Ott is maradt (vagyis emigrált).

Heidelbergben két dologgal foglalkozott: bútorszállítással és doktori stúdiumokkal. Aztán 1956-ban Kaliforniába került. Itt egy laboratóriumban dolgozott, de közben doktorált is. Ezalatt – ugyanazzal a lelkességgel mellyel partizán lett – csatlakozott a kapitalizmushoz. Gyakorlatilag semmiből kiindulva vállalkozó lett – majd milliomos. És úgy látta, hogy most az angol jön. Radikális lépésekhez szokva el is hagyta a szerbet. Így jutottunk oda, hogy Belgrádban kérte, hogy váltsunk angolra.

Itt jött életében egy újabb fordulat – ő lett a jugoszláv kormányfő. Közben nem adott fel más színtereket sem. Nagyon jó szakácsnak tartotta magát. Amikor egyszer nálunk volt ebéden Újvidéken, ragaszkodott hozzá, hogy szakmai segítséget nyújtson főzéskor a feleségemnek. Erről egy kép is készült:

Milan Panić a konyhában nyújtott segítséget a szerző feleségének (Forrás: privát archívum)

Azt, hogy miniszterelnök lett, mindenki bizarrnak tartotta. Azok is, akik valóban örültek ennek. Panićnak ez kevésbé volt furcsa. Kezdte megszokni, hogy mindenféle dolgok alakulnak az életében. Egyébként ma is csak találgatni tudom, hogy hogyan lett ő miniszterelnök (és hogy lettem én miniszter). A parlamentben goromba Milošević többség volt.

Azt a logikus (de nem bizonyított) magyarázatot hallottam többször, hogy valami egyezség született Milošević és a Nyugat között, amely szerint Milošević (hogy elkerülje a megérdemelt büntetéseket) helyet ad egy szakértői kormánynak és előrehozott választásokat szervez. Nagyon valószínű, hogy tényleg ilyesmi állt a dolgok mögött.

Így került Belgrádban a kormányfői posztra egy már csaknem negyven éve Kaliforniában élő businessman. Nem igazán voltak már ismerősei Szerbiában. Társakat keresve, tanácsokat, ajánlatokat követett. Valaki engem is ajánlott neki, így került sor a beszélgetésünkre.

Milan Panić rövid politikai pályafutása a jugoszláv háborúk idején zajlott: 1992-ben a képen szintén látható Dobrica Ćosić felkérésére lett miniszterelnök, majd még abban az évben elnökjelöltként a háború befejezését és a nemzetközi elszigeteltség megszüntetését hirdette, de elbukott Slobodan Miloševićtyel szemben

Panić zömmel világosnak és megoldhatónak látta a dolgokat. Azt is, hogy a háborúból ki kell lépni, az Európai Unióba pedig belépni. Hitte, hogy Milošević ellen meg fogja nyerni a választásokat. Azért is, mert december 20-án voltak – az ő születésnapján. (Sajnos mégsem nyert.)

December 20-a előtt alakult még néhány nyelvi kötődésű közös tapasztalatunk. Például amikor látogatóba mentünk Antall József magyar miniszterelnökhöz. A fogadás pontosan követte a diplomáciai szabályokat. Szabályosan barátságos volt a kézfogás is.

A magyar miniszterelnök fordítást is szervezett – természetesen a vendég miniszterelnök nyelvére való fordítást. Ezért ott volt egy fordító – de olyan, aki magyarról szerbre fordított volna. Ez nem hozott megoldást. Javasoltam, hogy beugrok fordítóként, de Antall József azt látta helyesebbnek, ha odarendel egy hivatásos angol fordítót. Vártunk egy kicsit, de nem sokat.

Antall József és Milan Panic találkozója Budapesten, a kis-jugoszláv miniszterelnök mellett Várady Tibor, akkori igazságügyi miniszter (Archív)

Emlékszem arra is, hogy Panić kötődése az angolhoz segített a kisebbségi jogok terén. Törvényjavaslatokat fogalmaztam kisebbségi nyelvi jogokról. Ezeknek persze csak akkor lett volna esélyük, ha december 20-án Panić megnyeri a választásokat. Fogalmazás közben a kormányfővel is illett beszélni.

Panićnak nem volt semmi kifogása a kisebbségi nyelvi jogok ellen. Leginkább azért nem, mert azt látta, hogy az egész valami ideiglenes. Ezt mondta: „Jó, legyenek hivatalos használatban ezek, azok és amazok a nyelvek, csináld ahogy akarod, mindez csak futólagos lesz. Mert nemsokára mindenki már az angolt fogja használni”.

És van egy emlékem arról is, hogy nem annyira a szerb vagy angol, hanem inkább az üzleti nyelv volt számára döntő fontosságú -és eredményes. Genfben voltunk, tárgyalásokon. Előttünk volt egy nemzetközi kezdeményezés, hogy történjen fogolycsere a hadban álló szerb és horvát felek között. Jugoszlávia volt nemzetközi alany (és tárgyalófél), de a szerb kormányé volt az igazi hatalom.

Az volt a szerepem, hogy szerződést fogalmazzak a fogolycseréről. Ezt persze örömmel megtettem. Panić is támogatta. De a foglyokat a szerb hatalom tartotta. Milošević egyik tábornoka is ott volt Genfben, ő durván ellenezte a cserét. Szavai szerint ez igazságtalan lenne, mert akiket a horvátok tartanak fogolyként, azok mind igazi hősök, akik Szerbiában foglyok, azok mind gazemberek.

És itt ugrott be Panić üzleti nyelve. Tökéletlen szerbséggel mondta a szavait, de nagy üzleti lendülettel fejtette ki, hogy igen előnyös lenne számunkra a csere. Szavai szerint: „Pa to je odličan biznis! Oni nama daju odlični ljudi, mi njima dajemo škart!“.

Magyarul ez így hangzana: „De hát ez kitűnő biznisz! Ők nekünk adnak kitűnő emberek, mi nekik bóvlit!“. Létrejött a fogolycsere. Panić nagyon sokszor mondta, több nyelven is, hogy „mégis lehet!”. Volt, hogy nem csak mondta, hanem mutatta is. Ezt sem szabad elfelejtenünk.