Átvett írás (a szenttamási vérbosszúról)
Rövid bevezető
„1944 ködös, hideg őszén a félelem volt az úr a mi vidékünkön. Olyannyira a csontjainkig hatolt, hogy máig érezzük. Évtizedekig még családon belül sem mertünk a témáról beszélni. Virágot sem mertünk…” – így kezdődött Kiss Csaba beszéde 2016. november 2-án az 1944-45-ös ártatlan áldozatok emlékére rendezett megemlékezésen a szenttamási katolikus temetőben. Ez a tudósítás, és a helyi Ćorić Đuka őszinte vallomásáról készült cikk is megjelent akkor a Családi Kör hetilapban, s ma is elérhető a Szenttamás.rs honlapon, de átvette 2019 januárjában a Magyar Szó napilap is, amely további magyarázatokat is fűzött hozzá.
A Szenttamás.rs oldalról már levették a cikket, de ami egyszer felkerül az internetre, attól nem lehet egykönnyen megszabadulni, a cikk teljes terjedelmében – változtatás nélkül – itt olvasható! Más linken is megtalálható még, de azt az elérhetőséget nem tesszük közzé. Az eredeti cikknek az újbóli megjelenítése azt szolgálja, hogy az ártatlan áldozatok emléke ne vesszen feledésbe.
Eljött az idő
1944 ködös, hideg őszén a félelem volt az úr a mi vidékünkön. Olyannyira a csontjainkig hatolt, hogy máig érezzük. Évtizedekig még családon belül sem mertünk a témáról beszélni. Virágot sem mertünk… ‒ így kezdődött Kiss Csaba beszéde 2016. november 2-án az 1944‒45-ös ártatlan áldozatok emlékére rendezett megemlékezésen a szenttamási katolikus temetőben.
Az elmúlt több mint huszonkét évben a katolikus temetőben levő, 1996-ban felállított emléktábla előtt emlékeztünk az ártatlan áldozatokra. Azóta csaknem húsz esztendőnek kellett elmúlnia, hogy egy összefoglaló tanulmánykötet lásson napvilágot ezekről az időkről. A szemtanúk, a végrehajtók, a segédek, besúgók, haszonélvezők lassan már mind eltávoznak e világból, de vannak lelkiismeretes emberek, akik ezzel a teherrel el akarnak számolni az utókornak, még ha ilyen távlatból is, hiszen az azóta eltelt hetvennégy év nagy idő.
Pintér József Szennyes diadal (a könyv) című könyvének bemutatója (a könyvbemutató 2015. március 27-én) óta a 44-45-ös eseményekkel kapcsolatban nem hallottunk újabb fejleményeket, most azonban napvilágot látott egy vallomás, egy szemtanú visszaemlékezése. Ez a szemtanú Ćorić Đuka szenttamási lakos, aki halála előtt elmesélte az átélt szörnyűségeket Milan Stijačić mikrofonjába, hogy megkönnyítse lelkét a tehertől. Ćorić Đuka, akit mindenki csak Đuró bácsiként ismert, elhunyt, vallomása pedig megjelent a napokban a http://www.slobodnisrbobran.com honlapon, melyet Milan Stijačić szerkesztett. Kérésére tőle vettük át e vallomást, ami az 1944 őszén lezajlott történések egy szegmenséről rántotta le a leplet.
A szöveget szerb nyelvről Kiss Csaba fordította le.
– A felszabadulás után, 1944 őszén dermesztő hideg volt. A mai piactér helyén 180 ember lett kivégezve, akiket mint horthystákat vagy annak szimpatizánsait fogták el. Néhány nap leforgása alatt mindnyájukat megölték, pedig falunkbéliek voltak. Személyesen ástam el őket – kezdte Đuro a mesét.
– Közeledett a tél, a hideg az ember velejéig hatolt. Őket csak hozták. Sorra töltötték meg velük a helyiségeket. Meztelenre vetkőztették őket. Az emberek egymás hegyén-hátán guggoltak a padlón összeszorulva a kis helyen. Tömve voltak a középületek pincéi a mai Szent Száva utcában, tömve a községháza, a malom… Engem kiválasztottak, félrehívtak és megparancsolták: „Fogd a lapátot és ásd a gödröket, azután temesd őket, és persze hallgass!” Az emberek könyörögtek, hogy ne kínozzák őket, egyesek kérték, hogy csak öljék meg. És akkor az éjszaka folyamán megkezdődtek a gyilkolások. Hármas-négyes csoportokban vezették ki őket hátrakötött kézzel. Úgy cafatokra verve a gödör széléhez állították a szerencsétleneket, és egyenként hátulról tarkón lőtték.
Lábbal a gödörbe lökték a tetemüket, és folytatták a következőkkel. Ők ölték őket, dobálták a tömegsírba, én meg vártam, hogy befejezzék, és elkezdjem betemetni a hullákat. Egy a meggyilkoltak közül a gödör szélén rogyott össze, és a gyilkosa megparancsolta, hogy lökjem bele. Nekem meg nem akaródzott.
Kezem-lábam remegett a hidegtől is meg a félelemtől is.
Ez, aki gyilkolt, rámfogta a puskát, én meg könyörgőre fogtam: „Ne tedd, elvtárs, én a tiétek vagyok!”
Szerencsére valahonnan ott termett a mi híres Medurić politikai biztosunk, hogy ezt megerősítse, és én megmenekültem. Ez pedig, aki a legvérengzőbb volt és mindössze tíz éve, hogy meghalt mint befolyásos ember, csak a bajsza alatt motyogta mérgesen: „Sokan most behúzódtatok a sorainkba, úgymond a mieink vagytok.”
Ekkor elsírtam magam annak ellenére, hogy próbáltam erősnek mutatkozni: „Az ellenséget nem volt szabad sajnálni.”
Az áldozatok között volt egy legényke is, nem több 18-nál. Kérdeztem tőle az ajtórésen keresztül: „Mi az ördög hajtott, hogy beállj a horthysták közé?” Ő pedig, úgy fiatalon, szépen, a könnyeivel küszködve, remegve a hidegtől meg a félelemtől csak annyit sutogott: „Ki kérdezett? Ők is csak vittek, mint ti!” Még az éjjel megölték.
Öltek azért is, mert valakinek a fejesek közül megtetszett valaki felesége, szép magyar nő, azért is, mert valakinek kellett valaki háza. Öltek a háború előtti adósságért, amit nem kellett így megadni és persze a magyarok iránt érzett gyűlöletből, amiatt, amit azok tettek a háború alatt. Igaz, hogy a kivégzettek tíz százaléka tett valami rosszat, de a többi nem. Aki tényleg bűnös volt, az már előbb lelépett.
Amikor a gyilkos éjszakák után hazamentem, senkinek sem mondtam semmit. Megfenyítettek, hogy hallgassak. És én hallgattam.
Máig.
Ezek a képek és a félelem egész életemen végigkísért.
Féltem az új hatalomtól, időnként behívtak, és megkérdezték, milyen volt a háborúban. Persze, hogy nem ok nélkül hívtak be. És én ezt tudtam.
Azt mondtam, hogy még több „gömböst” kellett volna megölnünk, és ezen maradtunk.
A magyarok legyilkolásáról csak suttogtunk a faluban, a legyilkoltak családjai kínok között vergődtek, és hallgattak, mint a sír.
Nemrégen találkoztam egy háború utáni kommunistával, mondom „háború utánival”, mert a háború alatt nem volt az (de a vérengzések alatt megmutatkozott), és kirepült a számon: Isten segítsen!
Felé indultam, hogy lekezeljek vele. És akkor kígyót-békát kezdett mondani rám is meg az Istenre is, és elfordult tőlem köszönés nélkül. Ekkor olyan félelmet éreztem, mint még soha. Még mindig itt vannak, le s föl sétálnak a faluban, megölnek.
Ezek után ágynak estem, belázasodtam és napokig beszéltem álmomban.
Amikor magamhoz tértem, a lányom elmondta, hogy lázálmomban a háborúról beszéltem.
Azt is mondta, hogy könnyíteni kell a lelkemen azzal, hogy ezt elmondom.
Soha senkinek nem beszéltem a keserveimről. A rémálmaimról, az álmatlan éjszakáimról, a legyilkoltak rendszeresen visszatérő képéről.
Mivel a lányom nem tudott meggyőzni, jöttél te, és elvittél a piactérre.
Megmutattad a keresztet, amit valaki útközben felállított.
Láttam, hogy te tudod, és azt mondtam, hogy én is elmondom neked, amit tudok.
Te írd le, hogy könnyítsek a szívemen és a lelkemen. Én már nem húzom sokáig, az utam végére értem. Csak arra kérem a Jóistent, hogy ne szenvedjek a másvilágon…
Nem tudom mi lesz Đuróval odaát, de hogy itt nem könnyű neki, az biztos.
Nem könnyű neki, de még nehezebb azoknak, akik elveszítették a szeretteiket abban a nehéz időben.
Az áldozatok hozzátartozóinak és a hóhérjaik agóniája csak úgy szüntethető meg, ha bevalljuk, hogy áldozatok voltak és a házaink közelében alusszák örök álmukat betemetve, mint a kutyák. Ha a földi maradványaikat kiemeljük, és egy közös sírban megjelölve emberhez méltóan eltemetjük őket, akkor talán megbékélünk.
Ebben nincs politika, csak emberség.
A beszélőtársamnak Đurónak nem volt bátorsága kijönni az autóból és a piactér betonjára lépni. „Nem tudok gázolni rajtuk!”, csak ennyit mondott.
Ez csak egy a sok esetből, 412 ember lett kivégezve.
Van-e 74 év után bátorságunk szembenézni valamivel, ami sok polgártársunk lelkét nyomja? Vagy mi is hallgatunk és cinkosok leszünk?
Milan Stijačić
