A 27 évvel ezelőtt történt horvátországi Vihar évfordulójára emlékezett a szerb állami és egyházi vezetés Újvidéken a „Mária neve” katolikus templom előtti téren, ahol több tízezer ember gyűlt össze. Aleksandar Vučić szerb elnök a téren mondott „ütős” beszédében úgy fogalmazott, hogy kötelességük a tanúságtétel a több éves hallgatás után. A „meg nem nevezett ellenséggel, illetve ellenségekkel” vívott harcról szóló beszéd önmagában egy „érzelmi libikóka” volt, amely inkább éberségre, és nem megnyugvásra késztetheti a szerbeket.

Viharos idők

Újvidéknek klasszikus értelemben van főtere, miután a kommunisták és egyéb „építészek” csak részben rombolták le a városmagot.

Ennek köszönhetően az újvidéki főtéren és a közeli sétálóutcákban több tízezer ember gyűlt össze azon a nagygyűlésen, amelyet a horvátországi „Vihar” áldozataira emlékezve rendeztek a csütörtök esti órákban.

– jelentette ki a szerb elnök, aki ezzel az előző kormányokat bírálta, mert megfeledkeztek arról a „pogromról”, amelyet súlyos bűncselekménynek és „a második világháború óta elkövetett legnagyobb etnikai tisztogatásnak” nevezett. (Ilyenkor ünneprontás lenne a szerbek által végrehajtott – főleg boszniai – etnikai tisztogatásokról beszélni.)

E sorok írója is ott volt, amikor a horvátországi szerbek megfáradt menete megérkezett a račai hídhoz, amely a háborús időkben nem csak a szerb exodus, hanem a csempészet szimbólumává is vált, aminek persze, semmi köze a szerb elnök által 250 ezresre tett menekültsereg szenvedéséhez.

A szerb elnök szerint hallgatásukkal a szerbek magunk is követ dobtak a szerb történelem „legszomorúbb oszlopára”.

– mondta az összegyűlt tömeg előtt a szerb államfő.

A fenti mondatokat azonban legkevésbé a szerb elnök szájából kellene hallanunk, aki maga is részt vett a horvátok elleni uszításban, amiről 1995 márciusában mondott glinai beszéde is tanúskodik, ez a beszéd mindössze négy-öt hónappal a Vihar hadművelet előtt hangzott el.

Vučić akkor azokat a horvátországi szerbeket üdvözölte, akik megfogalmazása szerint „elsőként keltek fel” az usztasa hatalom ellen, ami előtt Vučić a Szerb Radikális Párt „ifjú titánjaként” borult le.

– mondta Vučić, aki szerint erre a horvátok „perfidebb eszközökkel tesznek majd kísérletet a nyugati hatalmak és az őket szolgáló belgrádi vezetés segítségével”, amivel itt Slobodan Miloševićre és annak „szerencsétlen nejére”, Mirjana Markovićra utalt. Ezt a gondolatmenetet itt nem elemeznénk, mert messze vinne bennünket az újvidéki nagygyűléstől.

Ezt a látszólagos kitérőt azért tettük, mert ennek fényében érdemes megvizsgálni Vučić újvidéki felszólalását, amelyben azoknak a sorsa felett siránkozott, akiket 27 évvel ezelőtt még magasztalt, mert szembe szálltak az „usztasa hatalommal”, és akiket arról győzködött, hogy az említett hatalom soha többé nem tér vissza fegyverrel az ő területükre.

Tévedett, de ennek a „politikai tévedésnek” az árát nem ő fizette meg, hanem az a sok ártatlan, aki hitt a belgrádi politikának, és a belgrádi politikusoknak, többek között Vučićnak is.

Tehát 27 évvel ezelőtt Aleksandar Vučić egyike volt azoknak, akik a horvátországi (krajinai) szerbek exodusát „generálta”, amire persze, már kevesen emlékeznek, vagy kevesen mernek emlékezni, mert viharos időket élünk.

Persze, ez nem menti fel a horvátokat azok alól a bűncselekmények alól, amelyet a Vihar hadművelet során és után elkövettek.

Sajátos szóhasználat

Itt akár pontot is tehetnénk a történet végére, csak hogy a történetnek nincs vége, hanem csak most kezdődik, mert a szerb elnök fejében a „projekciók” (pszichológiai vetítések) nem változtak meg 27 év alatt sem.

– mondta a szerb elnök, igaz, a „rév és a vám” helyett a sokkal plasztikusabb „most” és „ćuprija” szavakat használta, aminek nincs jó magyar fordítása, mert a két szó egyformán hidat jelent, csak az egyiket az egyik nép használja, a másikat pedig a másik, ezért a szerb változatnak másodlagos jelentése, érzelmi töltése is van, így ebben az esetben nem csak révről és vámról van szó.

A szerb elnök ilyen előkészítés után tért rá arra, hogy néhány nappal ezelőtt az utóbbi tíz év legnehezebb időszakát élte át, mert a szakadék széléig kergették, a sarokba szorították.

– mondta a szerb államfő, aki nagy elragadtatásában még el is érzékenyült.

Bújtatott alany

Ami most Szerbiában történik, azok nem a 2020-as évek, hanem az 1990-es évek. Erre utal, ami a médiában zajlik, ahogy a Pink televízió kezdi betölteni azt a szerepet, amelyet annak idején a szerb állami televízió játszott, de erre utal az egyre több hasonlóságot mutató szóhasználat is.

Ismét egy „megalázott és sarokba szorított” nép (lehet szakadék is, teljesen mindegy) kel fel, a hangsúly a szenvedő, eltiport népen van, amely fellázad a meg nem nevezett nagyok ellen, mert már olyan tarthatatlan a helyzete. A szerb elnök egyre gyakrabban használja a „bújtatott alanyt”, amikor nem mondja ki, hogy ki is fenyegeti valójában a szerbeket.

A néhány nappal történt eseményekre vonatkozó utalás érthető szerb vagy magyar nyelvre fordítva azt jelenti: bizony ott tartottak, hogy nekimennek az albánoknak.

– mondta Vučić, aki a kérdésbe itt keverte bele az ukrajnai fejleményeket az említett bújtatott alanytól nem eltávolodva.

Tuđmanról feljebb már szó volt, a másik itt említett személy Mile Budak, aki a második világháborúban az usztasa hatalom fő ideológusa volt, tehát ez az egyébként sem ártatlannak tűnő mondat „nyílt usztasázásnak” tekinthető, amit az ottani emberek értenek.

– tette hozzá a szerb elnök, de ezúttal sem nem derült ki, hogy a horvátoknak, az albánoknak, vagy éppenséggel az egész világnak üzent-e.

– jelentette ki Vučić ismételten csak a bújtatott alanynak üzenve.

– üzente a szerb elnök a meg nem nevezett ellenségnek, akinek szerinte azt is tudnia kell, hogy Szerbia ezentúl nem hajt fejet a fölött, amit a népével elkövettek/elkövetnek.

– mondta a szerb elnök, aki azt is az „akárki” képébe vágta, hogy az ország politikája a béke, a béke és csakis a béke marad, szinte minden áron, és készek ezért könyörögni, de akár letérdelni is.

– jelentette ki Vučić, aki szerint soha nem fogják megengedni senkinek sem, hogy verje a szerbeket. Nem téved az, aki úgy emlékszik, hogy a kilencvenes években már hallott valami hasonlót.

A szerb elnök a beszéd végén arra kérte a meg nem nevezett alanyokat – mert többen is vannak -, engedjék meg a szerbeknek, hogy emlékezzenek, és ezért cserébe sem beismerést, sem megbékélést nem várnak el.

Kicsit hosszúra nyúlt ez az ismertető, de szükségesnek éreztem megmutatni, hogy a szerb elnök milyen érzelmi libikókát játszott a hallgatóságával az újvidéki főtéren, és a televíziós közvetítés által az egész országban.

Ne téveszen meg senkit a békére történő folyamatos hivatkozás, mert valami hasonlónak voltunk szemtanúi a kilencvenes években is, és ezek után mondja valaki, hogy a történelem nem ismétli önmagát.

Slusszpoénnak már csak annyi, hogy Vučić szerint Horvátország a 27 évvel ezelőtti „etnikai tisztogatással” megfosztotta önmagát egy újabb Nikola Teslától vagy egy újabb Milutin Milankovićtól (horvátországi szerb származású csillagász).

A megemlékezésen felszólalt Porfirije pátriárka és Milorad Dodik boszniai szerb vezető is, de az ezúttal teljesen mindegy, hogy ők mit mondtak.