Öt könnyű gyakorlat a tébolydában és az állami érdemrend

Az Újvidéki Rádió Libegő c. kulturális heti műsorán ügyködők egybehangzó véleménye szerint a 2021 művésze kétségkívül a belgrádi születésű, világhírű művésznő, Marina Abramović, akit ez év őszén a szerb elnök, Aleksandar Vučić magas szintű állami kitüntetésben részesített. Ebből az alkalomból Vučić – maga is kitűnő performer – elmondá, hogy újabban az ország olyan művelődési közeget igyekszik teremteni, amely lehetővé teszi azt, hogy az ifjú művészek zömmel otthon maradjanak, otthon alkossanak, ne kelljen szétszóródniuk a nagyvilágban.

Szét, mint hamunak a szélben – tesszük hozzá mi, kerekre zárva a mondandót.

Válaszképp a díjazott úgy vallott, még csak fel sem rémlett előtte, hogy valaha is ilyesféle elismerésben részesülhet, esetleg csak a halála után. Marina arról beszélt a szerbiai állami televízió (RTS) kamerái előtt, ami az ő színes életrajzából különben ismert dolog – csak még picit megfejelte ebből a fényes alkalomból –, hogy a szülei partizánharcosok voltak, bátorságukért és odaadóságukért kitüntetettek, így a medálok náluk nagy becsben voltak. Fényesen ragyogtak, csillogtak, csilingeltek, éppen ezért ekkora elismerést szülőhazájától nem is remélt. Főképp azért nem, mert a többféle művészeti ág kifejező eszközeit egyesítő performansz, illetve a happening olyan nehéz dolog, hogy rengetegen nem is értik. (Szimplán “dudukok”, lövésük sincs a dologról.

Hozzáfűzte még, hogy szerinte odahaza az ifjabb nemzedékek kedvelik őt, ugyanakkor a saját generációja nem. Mert az idősebbek nem tudják felfogni, mi történik, minimum némi empátia-jellegű rövidzárlat okán. Úgy vélik, ő, Marina, csak ül azon a terebélyes alfelén, jó pénzeket kap, meg folyamatos odafigyelést, amiért nem kell tennie semmit, holott nagyon is meg kell dolgoznia mindenért. Például azért is, hogy Belgrádban megjelenhessen, előadhasson, megmutathasson valami régit, például a tébolydai gyakorlatokat, vagy valami teljesen újat, ahogy az sikerült is. – Történt a dolog jelentős része – tudni véljük a szerb sajtóból – Szerbia és az Egyesült Államok diplomáciai kapcsolatainak 140. évére a New York-i Manhattan kellős közepén. Ott adta át Marinának a kitüntetést Marko Đurić nagykövet, ahol minden percben levetítettek egy 16 másodperces bejátszást az óriásvásznon, centrumában a mosolygó ünnepelttel.

A helyszínen a nagykövet még azt is hozzátette, hogy a diplomáciai kapcsolatok jubileumának záróünnepséget december elejére tervezik Washingtonba, ahová számos jelentős személyiség várható mind a politikai, mind a művészi életből. Aztán hogy az megvalósult-e egyáltalán, e cikk szempontjából nem is releváns. Az a lényeg, hogy Marina Abramović méltán örülhet, megítélésünk szerint jócskán megérdemelte. De akárhogy van, érdekes lenne itt kapásból megemlíteni némely ehhez kapcsolódót, személyes hangvételű kommentet.

Így bizonyos Deki üzeni Belgrádból:

– Ne kapasd el magad túlságosan, Marina! EZ (kiemelés részünkről!) még Donald kacsát is kitüntetné, amennyiben úgy ítélné meg, hogy a malmára hajtja a vizet. Sokkal fontosabb megerősítéseket kaptál már, sokkal kompetensebbeket hozzáértő helyekről és személyektől, hát légy boldog velük!

Bizonyos Vesna meg így:

– Marina megérdemel minden kitüntetést. Nem tudom, miért relativizálják egyesek a sikerét. Ahogy azt is, hogy a hazájától kapott ezúttal elismerést, egyenest Vučićtól. Én a magam részéről remélem, hogy ezt a hatalmat gyorsan el fogjuk felejteni, ezzel szemben Marinánk mindörökre ottmarad a művészet Panteonjában.

Emlékeztetőül: negyvenhárom év után tért vissza az idén szülővárosába, Belgrádba – amire fentebb célzott is – Marina Abramović, akinek aztán kiállítása nyílt ugyanott. Az állandó jelleggel New Yorkban élő világhírű képzőművész Tisztító, viccesebben: Puceráj című kiállítását a Kortárs Művészeti Múzeumban láthatta a közönség a szerb fővárosban, ahol a művésznő egyben előadást is tartott színes, motívumdús életéről & művészetéről. A performansz műfajának királynője, amivé emelkedett Marina, legutóbb 1975-ben állította ki műveit Belgrádban, Jugoszláviát pedig egy 1976-os amszterdami kiállítás után hagyta el. Akkori állítása szerint “végleg”. Azóta csak magánutakon, családlátogatáson járt hazájában, szakmai programokon nem vett részt. A végleg pedig, mint tudjuk, egyszer s mindenkorra megmásíthatatlanná vált. Jugoszlávia végleg eltűnt a történelem süllyesztőjében.

A belgrádi kiállításon a művésznő öt évtizedes munkásságának állomásai követhetők nyomon hosszabb-rövidebb filmek, írások, fotók, rajzok, festmények és performanszok formájában. Közben ott az elején Abramović leghíresebb performanszainak részleteit ismert szerbiai és nemzetközi művészek adták elő újra. Marina még a kiállítás szervezésekor a szerb sajtónak azt mondta, hogy majdnem fél évszázad után van ismét önálló kiállítása Belgrádban, amit óriási dolognak tart, hiszen szeretné megmutatni az azóta felnőtt generációknak is, hogy mivel is foglalkozott az elmúlt idők viharaiban.

Dióhéjban: Marina Abramović 1946-ban született, a belgrádi Művészeti Akadémián tanult festészetet, majd elhagyta Jugoszláviát, ugye, mert úgy vélte, abban a kommunista országban nincs jövőjük a művészeteknek. A neve évtizedek óta fogalom, internetes sztárrá 2010-ben vált, amikor A művész jelen van címmel New Yorkban rendezett igazi szenzációnak elkönyvelt életmű-kiállítást. Emlékezetes maradt, hogy a múzeum nyitvatartási idejében két és fél hónapon keresztül vörös, zárt hosszú ruhában, rezzenéstelen arccal ült egy asztalnál, a látogatók pedig leülhettek vele szemben. Nagy különbség – ellentétben a réges-régi, első híres performanszával, amikor a bevadult közönség félig levetkőztette, fizikailag bántalmazta, s valaki még revolvert is szegezett a fejének –, hogy itt már nem nyúlhatott hozzá senki. Egy újjal sem. Ennyivel lett előrébb az idő. Is.

(Mégis.)