PIROS-FEHÉR SAKKTÁBLA: Száva-parti bástya, avagy támadó huszár Hercegovinában?

Az ENSZ Közgyűlésének pulpitusáról üzengetett egymásnak Zoran Milanović horvát elnök és Željko Komšić, Bosznia- Hercegovina államelnökségének horvát képviselője, aki minden bizonnyal bosnyák támogatással került erre a posztra. Az utóbbi időben Horvátország ismételten beleszól a bosznia-hercegovinai belpolitikába, nem akkora csinnadrattával ugyan, mint Szerbia, viszont annál hatékonyabban. Andrej Plenković a volt amerikai külügyminiszternek is előhozakodott a boszniai témával annak dubrovniki látogatása alkalmával, és ugyancsak lobbizott az Európai Unióban a bosznia-hercegovinai választási törvény módosítása érdekében. Ennek látható nyomai vannak az EU bővítési politikájában: ez Várhelyi Olivérnek abból a beszédéből is kiviláglik, amit nemrég mondott a magyar parlamentben.

Történelmi előzmények

Horvátország politikáját Bosznia- Hercegovina irányában kettősség jellemezte történetileg, de különösen az elmúlt harminc évben, Jugoszlávia felbomlása óta.

Az egyik politikai vonal természetes gazdasági partnert és szövetségest látott a szomszédos országban, amelynek fennmaradása és stabilitása Zágráb számára stratégiai érdek. Ha megnézzük az elmúlt években kialakult migrációs krízishelyzetet a két ország határán, akkor ez a tézis egész érthetőnek és kézenfekvőnek tűnik. A másik vonal viszont Hercegovina és Bosznia (ebben a sorrendben) egy részét ősi horvát földnek tekintette, amelyre legitim módon jogot formálhat, belügyeibe beavatkozhat, függetlenül ennek geopolitikai következményeire, ami jelenleg abban a tartós boszniai instabilitásban jelentkezik, amire ismét fokozottabb nemzetközi figyelem hárul.

A boszniai területek iránti horvát vágyak gyökerei a régmúltra vezetnek vissza: a korábbi horvát történetírásnak volt egy olyan elmélete, hogy az első horvát királyt Tomislavot Duvno városában koronázták meg (925), amely a mai Bosznia- Hercegovina területén fekszik.

A horvát nacionalista mozgalom a 20. század első felében nyíltan igényt tartott Bosznia- Hercegovina azon részeire, amelyeket a török hódoltság idején vesztett el, mint például Bihač városa. A királyi Jugoszláviában a horvát és szerb politikai vezetők a második világháború előestéjén kötött paktumukban felosztották egymás között Bosznia- Hercegovina területét. A muzulmánokat választás elé állították, hogy szerbnek vagy horvátnak vallják magukat, és igyekeztek őket asszimilálni ¬ mérsékelt és átmentinek bizonyuló sikerrel.

Így lett Meša Selimović, a Balkán egyik legnagyobb hatású muzulmán prózaírója a szerb nemzet tagja, míg a második világháborúban sok bosnyák muzulmán, beleértve az iszlám klérust, a szerbek megsemmisítésén munkálkodó horvát usztasák szekértolója.

Ennek egyfajta újjáéledését láthattuk 1991-92-ben, amikor Jugoszlávia szétesésekor a Horvát Demokratikus Szövetség (HDZ) és a muzulmán Demokratikus Akciópárt (SDA) összefogott a szerbekkel szemben Bosznia- Hercegovina függetlenedéséért.

A háború első szakaszában a lakosság 17 százalékát adó horvátok és a relatív többséget alkotó bosnyák-muzulmánok (44%) vállvetve harcoltak a szerbek katonai túlereje ellen. Az 1993-ban Herceg- Bosna Horvát Köztársaság néven létrehozott paraállam, amely teljes mértékben élvezte a zágrábi vezetés támogatását, viszont ugyanolyan ádáz ellensége lett a bosnyákoknak, mint a szerb Republika Srpska.

A bosnyák-horvát harcok hevességét jól mutatja az a tény, hogy a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűncselekmények kivizsgálására létrehozott hágai törvényszék (ICTY) számos ítéletet hozott a horvát Herceg- Bosna politikai és katonai vezetői ellen. A háborúnak ez a szakasza végül – intenzív amerikaiak közvetítéssel – egy külön békeszerződéssel zárult 1994 elején, hogy aztán 1995-ben az egyesített horvát-bosnyák fegyveres erők már a boszniai szerbek ellen forduljanak.

Horvátország annyira mélyen belefolyt az 1992-95-ös boszniai háborúba, hogy 1995-ben Franjo Tuđman horvát államfő a daytoni béketárgyalások kulcsfigurája és a békeszerződés egyik aláírója lett.

Dayton után

A háború lezártával azonban még távolról sem értek véget Zágráb ambiciózus kalandjai a szomszédos ország területén.

Tuđman csak a nyugatiak nyomására mondott le alig leplezett területi ambícióiról Bosznia- Hercegovinában, lélekben azonban soha nem szakított a szomszédos ország szétdarabolásának ötletével. Az akkori zágrábi vezetésnek az lett volna az ideális megoldás, ha inkább az 1994-es washingtoni megállapodásban vázolt tervek valósulnak meg, amelyek a Bosznia- Hercegovina egyik feléből létrehozott föderatív entitás (amelyet hivatalosan Bosznia- Hercegovina Föderációnak neveznek, bár a magyar sajtó sokáig csak horvát-muzulmán föderációként hivatkozott rá, utalva a két többségi etnikumra) és Horvátország között egy lehetséges konföderációt körvonalazott.

A bosnyákok és horvátok közötti – erőszakos terrorcselekményekkel is tarkított – konfliktusok az 1990-es évek második felében olyan súlyosak voltak, hogy sokan ebben látták a daytoni békefolyamatra leselkedő legnagyobb veszélyt. A horvátországi vezetés radikális szárnya nyakig benne volt Bosznia destabilizálásában: nagy felháborodást keltett, amikor 1999-ben a nemzetközi békefenntartók (SFOR) egy akciója lebuktatta a horvát hírszerzés bázisát Mostar nyugati felén, ahonnan a nemzetközi szervezeteket is lehallgatták.

Tuđman halálát követően a zágrábi politikai visszafogottabb lett, a 2000-ben megválasztott elnök, Stipe Mesić, a Boszniával partneri viszonyt építeni szándékozók közé tartozott. A zágrábi kormányok persze, azért is áthangolták Bosznia-politikájukat, mert Horvátország NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozási folyamatát nyilvánvalóan súlyosan hátráltatták volna a botrányok. A hágai törvényszékkel (ICTY) mutatott nem megfelelő működés miatt így is évekig parkolt Horvátország uniós csatlakozási folyamata, és 2011-ben csak a magyar elnökség hathatós támogatásával zárultak le a csatlakozási tárgyalások.

Mostar, a megosztott város

A boszniai horvátok kapcsolata a bosnyákokkal azonban továbbra is feszültséggel terhelt maradt.

A Neretva partján fekvő gyönyörű Mostar városa sajnos az etnikai megosztottság szimbóluma lett, amihez hasonlót a régióban csak a koszovói Mitrovica városában lehet látni. A horvátok lakta Nyugat- Mostar elkülönül, a város két focicsapatának, a bosnyák Veležnek és a horvát Zrinjskinek a mérkőzései nem annyira a sportszerű versengésről, hanem inkább a szurkolók (“Vörös Hadsereg Mostar” és az “Ultrák”) etnikai heccelődésről szólnak. Az etnikai megosztottság és a politikai pártok vitája miatt Mostarban 2008 és 2020 között 12 évig nem voltak képesek választásokat tartani, és ekkor is csak az Európai Emberi Jogok Bíróságának nyomása alatt mozdult ki az ügy a holtpontról.

A boszniai horvátok helyzete

A boszniai horvátok alkotmányos helyzete papíron igen rendezett és kedvező.

Bosznia- Hercegovina Föderáció entitásának közigazgatása 10 kantonra (megyére) tagozódik, és ezeknek a szintjére jelentős hatásköröket telepítettek, a számbeli kisebbségben lévő horvát lakosság önigazgatásának elősegítése érdekében. A Föderáció entitás és Bosznia- Hercegovina állami intézményeiben a horvátok messze felülreprezentáltak lakosságarányukhoz képest. Számos alkalommal kaptak horvát politikusok külügyminiszteri, belügyminiszteri és honvédelmi miniszteri székeket a különböző boszniai kormányokban, hogy csak a tradicionális megközelítésben fajsúlyosnak tekintett pozíciók közül szemezgessünk.

Ennek ellenére a daytoni békefolyamat negyed évszázada a boszniai horvátok harmadik entitás létrehozására irányuló követeléseivel volt tarkított.

Ennek viszont nem volt és most sincs igazán realitása. Bosznia- Hercegovina további belső feldarabolását egyetlen nagyhatalom sem támogatja. A boszniai szerbek ugyan szóban pártolják a horvátok ügyét, de inkább csak taktikai okokból, a szarajevói központ gyengítése érdekében.

A daytoni decentralizáció visszacsinálásának annál inkább vannak támogatói nyugati oldalon, akik legszívesebben az entitásokat és a kantonokat is felszámolnák, mivel az ország politikai kultúrája nem igazán nőtt fel egy ennyire bonyolult közigazgatási rendszerhez, amelynek sarkaiban és zárványaiban a pénzügyi és hatalmi visszaélésnek számos lehetősége nyílik, és ezek nem is maradnak kihasználatlanul.

A boszniai katolikusok számbeli kisebbséget (15,4%) alkotnak nemcsak országos szinten, de a Föderáció entitáson belül is, ami vélt és valós alapú félelmeket ébreszt bennük.

Különösen amióta kiderült, hogy a kollektív Államelnökség horvát tagjának megválasztásakor megkerülhető az etnikai pártokra szavazók akarata. A boszniai kollektív Államelnökségnek három tagja van: egy bosnyák, egy horvát és egy szerb. A szerb tagot a boszniai szerb entitás területén választják meg, ami egy választási kerületként funkcionál. A bosnyák és horvát tagot a másik entitásban, ahol a minden lakos szabadon döntheti el, hogy melyik etnikai képviselőre voksol.

Az etnikai struktúrák ellenzői visszavágnak

Ezt a lehetőséget próbálták megragadni a daytoni merev etnikai struktúrákat ellenzők.

A szerb-horvát vegyesházasságból született Željko Komšić, egy különc szarajevói politikus, több alkalommal sikeresen indult a horvát szék elnyeréséért. Először még szociáldemokrata politikusként, 2006-ban, majd ezt megismételte 2010-ben. Sikerének kulcsa a vegyes házasságból születettek támogatása és a bosnyák szavazók egy részének átszavazása volt. 2012-ben saját pártot alapított és 2018-ban újra legyőzte Dragan Čovićot, a boszniai HDZ elnökét, aki agyafúrt, de nem kimondottan karizmatikus politikusnak bizonyult az elmúlt 25 évben.

A boszniai horvátok többsége azonban nem tekinti Komšićot legitim képviselőjének.

A boszniai HDZ már elő is állt egy olyan javaslattal, ami úgy módosítaná a választási törvényt, hogy a jövőben csak úgy lehessen elnyerni a horvát államelnöki széket, ha a jelölt a horvát etnikai többségű, nemzeti jelölteket támogató járásokban is többséget kap. Az indítvány a szarajevói EU-delegáció és az újonnan érkezett Christian Schmidt német főmegbízott támogatását is bírni látszik. Ez a küzdelem azonban sokkal mélyebb értelmű, mint csak a katolikus horvátok és muzulmán bosnyákok között igazságot tenni, ahogy azt sokan igyekeznek értelmezni, főleg, mert Komšić támogatói nem vallásos muzulmánok.

Az ő és Čović szembenállása arról szól, hogy a nemzeti kizárólagossággal, elkülönüléssel szemben nyílik-e politikai tér az etnikai keveredésből született és szekuláris gondolkodású embereknek.

Zágráb, a boszniai horvátok patrónusa

A boszniai horvátok követelését a választási törvény módosítására vehemensen felkarolta a zágrábi diplomácia. Horvátország ezzel nyíltan vállalta a szomszédos ország belügyeibe történő beavatkozás ódiumát, bár ő maga mindig is igen elutasítóan reagál, ha Szerbiából a horvátországi szerb, vagy Szarajevóból a muzulmán bosnyák kisebbség ügyét firtatják. Persze, erre a hivatalos magyarázat, hogy a daytoni békeszerződés erre jogot ad Horvátországnak, mint aláíró félnek.

A magyar jobboldali kormány irányában oly sokszor kritikus Zoran Milanović horvát államfő ennél is tovább ment, és a napokban kijelentette, ő nemcsak a horvátországiak, hanem a boszniai horvátok elnöke is, amivel tulajdonképpen jogot formált arra, hogy New Yorkban az ENSZ Közgyűlésén is felemelhesse a szavát értük. (Nos, ha valakinek Antall József sokat bírált kijelentése jut eszébe, nincs egyedül, de Milanović mindezt nem saját országának törvényhozása előtt, hanem az ENSZ Közgyűlésének margóján mondta New Yorkban.)

Pedig a számos lezáratlan államközi vitával terhelt Szarajevó- Zágráb viszony már így is elég feszült.

Horvátország ugyan lépten-nyomon hangoztatja, hogy támogatja Bosznia- Hercegovina európai integrációs törekvéseit, de ez már egyre kevésbé tudja ellensúlyozni a konfliktusokat, amelyek a vitás határkérdésektől olyan diplomáciai incidensekig terjednek, mint Gordan Grlić- Radman horvát külügyminiszter bejelentetlen látogatása 2021 májusában, amely során a második világháború után kivégzett usztasákra emlékeztek, akiknek az antifasiszta tradícióira büszke Bosznia- Hercegovinában finoman szólva is ellentmondásos.

A megromlott kapcsolatokat jól érzékeltette, hogy a Bosznia- Hercegovinát New Yorkban képviselő Željko Komšić az ENSZ Közgyűlése előtt hevesen kikelt Horvátország boszniai belügyekbe történő beavatkozásai ellen, egyértelműen arra utalva beszédében, hogy Szerbiával együtt az ország szétverésén munkálkodnak.