Eltűnt gyerekek nyomában: vajon hová lettek?

A Lost in Europe elnevezésű, a fenti kérdésre választ adni igyekvő kutatás keretében, amelyben mások mellett a brit The Guardian, a holland VPRO, a német RBB szakriporterei is részt vettek, látott napvilágot az a megdöbbentő adat, amely szerint csak az elmúlt három évben tizennyolcezernél több gyermeknek veszett nyoma útban a szép új világ felé. – Tényleg: hová is tűnhettek?

Gyermekeken olyan kiskorúakat kell itt értenünk, akiknek sikerült úttalan utakon, jelentős részükben felnőttek kísérete nélkül bejutniuk Európába, ahol nagyjából nyilvántartásba vették őket, ezt követően azonban nagyjából ki is kerültek a képből. (Ezen a ponton – persze, nagyjából ez is – megjegyződik, hogy mindenképp mellőzendő a “migráns” kifejezés forszírozása, ebben a vonatkozásban legalábbis, méghozzá annak erősen megbélyegző karaktere miatt.) A jelentés közreadói szerint elképzelhető, hogy ennél több nagykorúságot el nem ért személy tartozhat ebbe a csoportba, mert vannak országok, amelyek egyáltalán nem vezetnek ilyen típusú nyilvántartást, vagy éppenséggel nagyon lazán.

A belgrádi Beta hírügynökség szerint az EU jelezte, tudomása van a problémáról, ezzel összhangban mindent megtesz, hogy a baj orvoslására serkentse a tagországokat. – Persze, – fűzhetjük rögtön mi is hozzá innen –, ez egyelőre olyan nesze-semmi-fogd-meg-jónál aligha tűnik többnek. Egyébként tényleg fogas kérdés, mi lenne az, ami hatásos módon javítani tudna az áldatlan helyzeten. Ha már ez a riasztónál is nagyobb szám így önmagában nem elég.

A gyermekjogokkal foglalkozó, egyben a kiskorú egyéneket érő mindenféle atrocitás, így a szexuális kizsákmányolás ellen küzdő nemzetközi főszervezet, az ECPAT képviselője, Verena Keck egyenest felrója Brüsszelnek, hogy neki magának sincs egy azonosításra alkalmas, jól felszerelt központi uniós evidenciája, amellyel elősegíteni tudná a javulást. Annak a zűrzavarnak a megszűntetését, amelyben például vadul burjánzik az emberkereskedelem. A tőrbe csalás, elrablás, a prostitúcióra való kényszerítés, hogy a lehetséges rémségeket ne is soroljuk tovább. Például a fogva tartást és mindenféle beteges hajlam kiélését olyanokon, akik a törvény szempontjából nem is lehetnek áldozatok, mert nem is léteznek.

Horrorisztikus apróhirdetés: “Szemrevaló kislány vagy kisfiú, már senki sem viseli a gondjukat, csak el kellett venni a mobiljukat. Kér valaki belőlük mai akciós áron? Több darab megvásárlása esetén jelentős engedmény!”. – Persze, ez az elborzasztó hirdetés egyelőre nem valós, de meddig és mennyire nem az? És mi fékezheti meg az ilyesmit? Egyáltalán mit tud segíteni ezen egy telefon, ha valahogy van mégis. (???)

Külön figyelmet érdemel, hogy az egyik fő központi célországnak számító Németország rendőrsége is elismeri: rosszul áll ezen a téren. Kellő nyilvántartás nélkül gyakran tehetetlenek az intézkedésben, és azt sem tudják, merről fogják meg a dolgot. Ott egy menekültúton érkezett kislány esetét emlegetik mostanság, aki egy állami intézetből tűnt el Brandenburg tartományban. A gyermek gyér adatai nem szóltak arról, hogy esetleg valamely hozzátartozójával szökhetett-e meg, egyáltalán van-e valakije az országban, vagy egészen másfelől kell közelíteni a kérdéshez. (No, valószínűleg nem is csináltak túl nagy problémát belőle.) Puszta szerencsével egy vietnámi házaspárnál végzett házkutatás alkalmával meglett a kis szökevény. A pár illegálisan cigarettát árult, megfejelve súlyos drogokkal. Hogy mit ígértek, mit nem a leánykának, arról nem szól a hír, viszont keményen dolgoztatták kis nepperként. És esetleg mi lehetett még ebben, ott van valószínűleg az orvosi jelentésben, amely szerencsére nem került bulvárkézre.

Az ezer veszéllyel leselkedő út hosszú szakasza természetesen az európait megelőző balkáni. Macedóniából már évekkel ezelőtt jelezték, hogy kiskorúak hatvan-nyolcvanfős csoportokban gyakorta mozognak arrafelé abbéli igyekezetükben, hogy elérjék Szerbiát, majd Európát. Gyakran van velük felnőtt, azonban láttak olyat is, hogy nincs. Boszniából ezzel kapcsolatban az hallható, olvasható, hogy mivel Magyarországon nehéz átjutni, ezért sokan a “bosnyák átkelővel” próbálkoznak. Általános jellemzőjük a felnőttekkel együtt, hogy igyekeznek széles ívben elkerülni a menekülttáborokat, amelyekben úgyszintén veszélyes az élet. Nem beszélve arról, hogy nem látnak bennük semmi perspektívát. Mert mit is? És hogy miért nem maradtak otthon? – Erre zömében az a válasz, hogy ott nem maradt semmi. – Nem kell ehhez egyébiránt különösebb fantázia, elég rápillantani némely fényképre. A Mars kapásból lakhatóbbnak tűnik. (Ott különben már oxigént is sikerült előállítani a minap, ha egyelőre kis mennyiségben is.)

Megrázó, hogy ezeket a gyermekeket gyakran maguk a szülők bocsátják útjukra abból a kilátástalanságból, amelyből jómaguk már nem tudnak szabadulni, azért erre a kétségbeesett lépésre szánják rá magukat. Hátha a gyereknek sikerül, ha odaadják neki a maradék pénzt. – Már most ezt a rablók is jól tudják, így a kör könyörtelenül bezárul.

& Valószínűleg nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a bosnyákok körében sok ember mitől van ekkora empátiával a menekültek iránt. Szarajevói újságírók, akik ezzel a kérdéssel foglalkoznak, szinte kórusban panaszkodnak, hogy őket gyakorlatilag nem engedik közel a kérdéshez. Minden megmozdulásukat elgáncsolni igyekszik a nemzetközi menekültügyi szervezet (IOM), amely az összes segélypénz elosztási jogával rendelkezik.

&& Felesleges mondani, hogy egyáltalában nem “átlátható”, talán inkább “átlátszó” módon gazdálkodik említett/legalizált or(v)ganizáció.