ÉLET-HALÁL KÉRDÉSE: Háromszáz kiválasztott család, avagy mi legyen a tamburazenekarral?

A helyhatósági választások jelentőségét világszerte általában az adja meg, hogy egyfajta előrejelzéssel szolgál a belpolitikai erőviszonyokról az adott országban. Aki jobban szerepel a helyhatósági választásokon, az szinte minden esetben jól fog szerepelni a következő parlamenti választásokon is, szóval egyfajta politikai lakmuszpapírról van szó. Horvátországban a helyhatósági választások jelentősége túlmutat ezen, szinte élet-halál kérdése, főként a kisebb településeken, közigazgatási egységekben. De nézzük miért!

Háromszáz kiválasztott család

Az 1990-ben beköszönő rendszerváltás, ami a többpártrendszert, a parlamentáris demokráciát és piacgazdaságot volt hivatott bevezetni az addigi Horvát Szocialista Köztársaságba, látszólag egy új világot hozott létre és ezt még a tuđmani 300 család terve sem tudta meghiúsítani.

Valami miatt a “nemzet atyja” nagyon kecsegtetőnek tartotta a dél-amerikai/feudális modellt, amelyben a hatalmat és a gazdagságot háromszáz kiválasztott famíliának kell kézben tartania.

Erősen sarkítva a dolgot, a demokrácia és a kapitalizmus korszaka a horvát polgárok legnagyobb részének egzisztenciális bizonytalanságot, autópályákat, illemtudó rendőrséget és tiszta/tisztább nyilvános illemhelyeket hozott.

Viszont ami maradt a régiben, az a mindent behálózó sógor-koma rendszer, Horvátországban a mai napig nagyon nehéz bármit is elintézni, ha az ember nem rendelkezik megfelelő ismeretségekkel, vagyis “kapcsolati tőkével”.

Az 1990-ben feloszlatott Horvát Kommunisták Szövetsége gyakorlatilag ketté vált, az elvtársak egy része megalakította a Szociáldemokrata Pártot (SDP) a másik része pedig csatlakozott a disszidenseket, nacionalistákat, “üzletembereket” tömörítő Horvát Demokratikus Közösséghez (HDZ).

Valószínűleg a privatizáció is másként alakult volna, ha nincs a háború, amely szabad pályát nyitott a seftelésnek, nyerészkedésnek, ügyeskedésnek.

A pártkönyvecske és a tamburazenekar

Akárcsak a régi szép időkben, ismét csak a megfelelő párttagsági igazolvánnyal rendelkező hölgyek és urak kerültek kiváltságos helyzetbe, amit jól szemléltetett a fővárosi járműpark is, mindenféle átmenet nélkül hirtelen megszaporodott azoknak a járgányoknak a száma, amit a fizetésből élő ember akkor sem tud kitermelni, ha 30 évig a fogához veri a garast.

A kisebb településeken a hatalommal való visszaélés olyannyira mindennapos, hogy szinte már megszokottá vált. A helyi sheriff, vagy sheriffek mondják meg, ki lesz a szakács az óvodában, ki lesz az iskolaigazgató, ki lesz a tanító, tanár, ki nyeri el a közművesítési tendereket, ki gondoskodik a közvilágítás karbantartásáról, ki viszi el a szemetet.

A kimutatások szerint szinte minden negyedik horvát az állami szektorban dolgozik, s nemcsak a megszokott közigazgatási területeken, hanem magában a gazdaságban is, mert Horvátországban még mindig viszonylag nagy az állami cégek száma.

A nagy rendszerek, mint az erdőgazdaság, a vízgazdálkodás, a villanygazdaság, a vasút legalább 50 százalékkal több embert foglalkoztat, mint amennyire reálisan szükség lenne.

Tavaly nyáron jutott tudomásunkra az a kedves történet, amely szerint egy szlavóniai hatalmasság kedvenc tamburazenekarát elhelyezte a Horvát Erdőgazdaságnál, hogy a fiúknak ne kelljen a megélhetés miatt idegeskedniük.

Az ilyen módon elhelyezett, szinekúrához juttatott személyek, illetve ezek családtagjai képezik azt a szavazóbázist, amelyre a pártok támaszkodnak, és ehhez senki sem akar igazán hozzányúlni, bármennyire sokasodnak is a korrupciós botrányok.

Egyes elemzők szerint ez lényegesen hozzájárult a kivándorlási készség növekedéséhez, attól függetlenül, hogy Horvátországban, nehezen ugyan, de a pártmaffia ellenére is lehet boldogulni.

Ha az embernek megvan a megfelelő ismeretségi köre!

__________________________
Forrás: YouTube, internet