Connect with us

B A Balkanac

Ne törjétek akácfáim

Avatar photo

Közzétéve:

A megjelenés dátuma

EuodrRGXUAEPKED
A cikk meghallgatása


– Mert elvisz engem a szél – mondta, énekelte, óva intve figyelmeztette a tisztes társaságot Djordje Balašević. Azt, hogy homok a szélben, azt meg a nem rég úgyszintén elhunyt Balázs Fecó énekelte itt Magyarországon. Nehéz lenne pontosan megmondani, vajon hallották-e egymás énekét. Tény, hogy szépen hangzott mindkettő, ám egyiküknek sem kegyelmezett a C19 ördöge.

Balaševićtyel, úgy emlékszem, a múlt század (jól hangzik) kései nyolcvanasaiban váltottam pár szót. Sebtében történt az újvidéki sportcsarnokban, ahol valami olyasféle megaműsort rendeztek, amelyben írók-művészek vettek részt a természet eszmei védelmében. Festők és szobrászok kiállítottak, performerek performáltak, írók-költők valamiket mondtak, amit gondoltak, csak mindenkinek bele kellett szuszakolódnia szűk öt percbe.

Névhasonlóság alapján egymás mellé kerültünk. Illetve hát előbb ő, utána én következtem. Ki-ki a maga nagy pillanatára várt. És míg fogyatkoztak az A-betűsök, a szervezők valamelyike bemutatott bennünket egymásnak. Djoko B. egyébként nem készült dalra fakadni. Úgy állt ott, mint egy közönséges, védtelen mezei költő a maga lelki gubancaival, aki némi megértésre vár, bár a tapasztalatai alapján az érkező pillanatoktól már nem sokat remél. Rendkívül barátságosan fordult hozzám, én meg gyorsan mondtam pár szót arról, ki is vagyok én. Szellemileg hol próbáltam izmosodni. Az Új Symposion folyóirat említettem, mire szeme felcsillant. Nyomban kérdezte, hogy ismerek-e én onnan valamilyen János… milyen János… költőt? – Persze, – válaszoltam –, Sziveri Jánost.

– Itt van? – Nincs. – Nem hívták? – Beteg – mondtam. Csend, aztán Balašević:

– Jobbulást kívánok neki, és sajnálom, hogy beteg.

Hogy a minden történetben szereplő, minden lében kanál Sziveri milyen nagyon beteg, arról nem beszéltem. Djoko nem is faggatózott, hanem gyorsan elmondta, hogy a Polja főszerkesztője (a Polja a Sympo szerb testvérlapja volt – megj. részemről: B. A. B.!), biztos ismerem, Jovan Zivlak, aki ott unatkozik épp látványosan a sor végén, említette neki Sziverit. Zivlak nagy költőnek tartja, és ő, Balašević, meg is jegyezte így másod vagy harmadkézből az egyik vers részletét, amelyben János a nagyapja haláláról úgy fogalmaz, hogy bizony tragédia az is, ha nem is thébai. – Bólintottam, hogy igen, ismerem azt a költeményt, bár nem jutott eszembe a címe. Aztán már nem jutott több idő az eszmecserére. Menni kellett, Zivlak meg maradt valahol hátul.

Djordje Balašević tényleg nem énekelt azzal az alkalommal, noha sokan bekiabáltak a közönség soraiból, hogy hogyan is van ez meg az a dal? Például a Vasa Ladački, vagy a transzba eső tamburások nótája, azonban a sztár füle botját sem mozdította. Ugyanakkor valamiféle kis intő, metaforikus költői szózat gyanánt előadta az akácfákat, meg hogy mi következik mindnyájunkra nézve abból, ha kivágjuk azokat. Nem csak a lila ákácokat. – Szerintem teljesen egyértelmű volt, hogy valami hatalmas vészről beszél, csak a hülye nem érti, meg aki nem akarja. Sajna, úgy látszik, mindkét fajtából akadt bőven akkor és ott, az újvidéki SPENS-en. (Vagy ugyanez a rádió M-stúdiójában történt? Végül is tökmindegy.)

Így leírva sokkal hosszabbnak tűnik ez a futó kis társalgás, és lehet az is az emlékezet idősíkokat felcserélő torzításában, hogy csupán csak azt kiabálta be valaki, hogy miért hagyta otthon a gitárját, a másik meg már a kilencvenesekben történt az explicite békéért kiáltó pesti koncertjén. Különben nem is fontos, az viszont igen, hogy idősíkokról beszéltünk. És akkor itt vagyunk a lényegnél, amely szerint a líra rendkívüli módon képes kihozni a múltat a jelen szintjére, s ebben a játékban – ezzel az írással búcsúztatott drága emberünk – iszonyatosan tehetségesnek mutatkozott. Egy egész eltűnt vajdasági tanyavilágot elevenített fel dalaiban a csilingelő nevetésű tanyasi menyecskékről – cuki gödröcskékkel az arcukon –, vidám lakodalmakról, kísérő tamburásokról, hímzett kendőkről, szójátékos remek falatokról (al’ se nekad dobro jelo, Jelo!); ezüst kantáros lovakról, zöld mezőkön viháncoló kis pej csikókról, nem utolsósorban a végtelenül hullámzó búzamezőkről, kukoricaföldekről, amelyek nélkül nem létezhet egy igazi pannon tengerész.

Hogy magyarul is legyen itt egy szerény szójáték: pannon tengerész aligha van tengeri nélkül.

Nem csoda hát, hogy azokban a háborúba torkolló időkben, amikor az “autonomaš” súlyosan megkülönböztető billogját kellet rásütni mindenkire, sőt, hetedhét-határon túlra űzni mindenkit, aki bármilyen módon a Vajdaság sajátos ízeiről, illatairól, jellegzetességeiről beszélt, Djordje Balašević – aki ráadásul egyszer még “Titónak is énekelt” – a hatalom szempontjából aligha jelenthette a jövő emberét. Nem is jelentette. Most meg azért sem főképp, mert meghalt. Ékes bizonyítéka ennek az a neten is utolérhető felvétel, amely a Noć kada je Djoka preplivao Dunav címmel fut, és amely Djordje Balašević grandiózus újvidéki búcsúztatásáról szól. Fekete csónakkal a Duna vizén (Kharón ladikja?), amelyben egy szaxofonos fújja erőteljesen a szaxiját a hangszórókból szóló zenéhez. Mindenfelől fények cikáznak, háttérben a pittoreszk Péterváraddal. Az újvidéki razzia áldozatainak Duna-parti emlékművénél pedig rég látott nagy tömeg áll és túlnyomórészt sír. Érdekes, hogy sok ifjú hölgy van köztük, aki akár a búcsúztatott unokája is lehetne.

https://www.youtube.com/watch?v=ocJXOhzzgHg

Jól megfigyelhető, hogy aligha hord valaki maszkot. Főleg úgy, hogy ne az álla alá tűrte volna. Az operatőr akár az írásunk elején említett műsor egyik operatőre is lehetne, Hoffmann Artúr, akinek a minap futott be a halálhíre. (C19.) Újabb nekrológ lehetne, a kört sajnos, ezzel együtt is, aligha lehetne bezárni.
_______________
Fotó: internet

A BALK Hírlevele


Meteorológia



B.A. Balkanac

Balkanac

Magyarország

Szlovákia

Oroszország

Kína

Európai Unió

IN ENGLISH

Egy hét legjava