Ide kattintva meghallgathatod a cikket (kettő az egyben)

Hiába diadalmaskodott az augusztusi montenegrói parlamenti választáson az Oroszországot szövetségesnek tekintő pártokat is magába foglaló koalíció, a volt jugoszláv tagköztársaság egyelőre kitart az euró-atlanti integráció folytatása mellet. Ez hosszabb távon belső feszültségeket hozhat az egymástól igencsak különböző koalíciós partnerek között.

Füstbe szállt remények

Montenegró nem függeszti fel az Oroszország ellen a Krím 2014-es annektálása miatt bevezetett szankciókat.

– Az ország célja az EU-hoz való csatlakozás, és ennek előfeltétele az unió szabályainak elfogadása

– nyilatkozta a közelmúltban Đorđe Radulović új montenegrói külügyminiszter. Egyből hozzátette, tudja, hogy a döntés nem népszerű az augusztusi választást megnyert ellenzéki koalíció néhány pártja és sok montenegrói polgár számára.

– Úgy vélem, hogy a Moszkva elleni szankciók jobban fájnak az Oroszországot barátnak tartó embereknek, mint magának Oroszországnak. Megértem őket, de nekik azt kell elfogadniuk, hogy a szankciókkal nem kezdtünk háborút Oroszország ellen

– mondta a politikus. Radulović azt is világossá tette, hogy a személy szerint is oroszpárti politikusként számon tartott Zdravko Krivokapić vezette új kormány hosszabb távon sem fordul Moszkva felé: Podgorica kész javítani az együttműködést Moszkvával, de csak addig, amíg ez nem sérti az euró-atlanti integrációs célokat.

Montenegró a koronavírus-oltások terén is inkább a Nyugat felé fordul: a kormány képviselői elsősorban az amerikai Pfizerrel és a brit-svéd AstraZenecával tárgyalnak az oltások megvásárlásáról.

– Ugyancsak gondolkodunk a kínai és az orosz vakcinán, de elsősorban az EU-ból akarjuk beszerezni az oltóanyagot

– mondta Jelena Borovinić Bojović egészségügyi miniszter.

Közös múlt

A mostani kormányváltás előtt három évtizedig megszakítás nélkül kormányzó Szocialisták Demokratikus Pártja (DPS) által kijelölt külpolitika folytatása minden bizonnyal megosztja a mintegy 600 ezres volt jugoszláv tagköztársaság polgárait. A lakosság közel harmadát kitevő szerbek többsége ugyanis egyértelműen Moszkva-párti, s az augusztus végi választáson az államfői tisztet továbbra is betöltő Milo Đukanović nevével fémjelzett DPS elleni győzelmet elsősorban az tette lehetővé, hogy a Đukanović- és korrupció-ellenesség zászlaja alatt egybe tudtak gyűlni az egymástól igencsak különböző ideológiát képviselő pártok.  Az együttműködés „kovásza”, az a korábban elfogadott egyházi törvény volt, amely gyakorlatilag kiforgatta volna vagyonából a Montenegróban is meghatározó szerepet játszó Szerb Ortodox Egyházat (SPC).

S Oroszország nem csak a montenegrói szerbek körében népszerű, sok, magát montenegrói nemzetiségűnek tartó polgár is tisztelettel tekint a „nagy testvérre”. Nem véletlenül: 1715-ben a montenegrói vezetők Szentpéterváron találkoztak Nagy Péter orosz cárral, és ezt követően az Orosz Birodalom rendszeresen támogatta pénzzel a „feketehegyiek” törökellenes küzdelmeit. A két ország között komoly családi kapcsolatok is voltak: a fejedelemség hercegnői rendre a cári család tagjaihoz, Romanov-hercegekhez mentek feleségül. Amikor pedig Joszip Broz Tito jugoszláv vezető 1948-ban összerúgta a port Moszkvával, sok montenegrói párttag Sztálinnal szimpatizált, és nem kevesen közülük ezért a Goli Otok nevű hírhedt börtönszigeten kötöttek ki.

Jugoszlávia 1991-es szétesése után Moszkva figyelme elsősorban Slobodan Milošević Szerbiája felé fordult, ám az ezredforduló táján a Miloševićtyel szembe fordult Đukanović a Nyugat mellett Oroszország felé is hidat akart építeni. Ezen politika sikere az orosz gazdasági jelenlétben is meglátszott: orosz kézbe – Oleg Gyeripaszkáéba – került a legnagyobb montenegrói iparvállalat, a KAP alumíniumgyár, s az orosz befektetők sorra vásárolták fel a tengerparti ingatlanokat is. 2006-ban Gyeripaszka volt az, aki amerikai tanácsadókat vitt Montenegróba a Szerbiától való végleges elválást eredményező 2006-os népszavazás idején, s ezek a szakemberek a függetlenségpártiak érveit juttatták el a lakossághoz.

A kapcsolatok 2014 táján kezdtek megromlani. Đukanovićnak a Krím annektálása után választania kellett a Nyugat és Oroszország között, s a politikus az unióra voksolt.  Ekkor erősödtek meg Montenegró NATO-csatlakozási törekvései is, s a viszony 2016-ra már annyira megromlott, hogy podgoricai vádak szerint az orosz titkosszolgálatok szervezték meg a 2016 őszi montenegrói választásra időzített puccskísérletet, amelynek során állítólag Đukanovićot is meg akarták ölni.  A puccskísérlet kudarcba fulladt, Montenegró bekerült a NATO-ba – sok elemző szerint a durva beavatkozási kísérlet még inkább a nyugati integráció felé tolta a montenegróiak jó részét – s sok elemző szerint az SPC vagyonát védő tüntetők feltüzelése mögött is részben Moszkva állt.

Csak Montenegróba ne

Ez ugyan nem bizonyítható, ám az viszont igen, hogy amikor a puccskísérlet és a NATO-ba való belépés miatt a mélypontra kerültek az orosz-montenegrói kapcsolatok, Oroszország büntetni próbált: átfogó ellenkampány indult Montenegró ellen, s a cél az volt, hogy eltántorítsák az orosz turistákat a montenegrói nyaralástól. A tét nagy volt, hiszen az utóbbi években az oroszok tették ki a külföldi vendégek harmadát-negyedét, így elmaradásukat igencsak megérezték volna a helyiek.

A kampány azonban nem működött, az oroszok annak ellenére nem fordultak el Montenegrótól, hogy az orosz médiumok azzal riogatták őket, megtámadhatják őket a felbőszült montenegróiak, a hatóságok pedig letartóztathatják az oroszokat. A kampány részben azért nem sikerülhetett, mert mostanra már az „ellenséges” NATO már szinte teljesen „megszállta” az Adriai-tengert: már csak a Boszniához tartozó Neum környéki pár kilométeren nyaralhatnak a turisták „NATO-mentes” területen.