A vízbe temetett város (talált, süllyedt)

– A Kazán-szorosban a Duna még tisztán és szabadon örvénylett a Fekete-tenger felé. Útjában egy kis szigetet ölelt körül, Ada Kaleh-t. Jókai Senki-szigete még mindenkié volt 1950-ben, amikor is itt megszülettem, ebben a Kelet mesés világát őrző, túlnyomórészt törökök lakta, kazamatákkal, fügefákkal teli, jázmin és gyümölcsillatú aprócska földi paradicsomban. Kislányként ámulva néztem a folyón elúszó hajókat. Sok érdekes emberrel, más vidékekről érkező, arrafelé csupán átutazókkal való találkozásaim során éreztem, hogy élményekben gazdag életet akarok élni.

– Mindezt önéletrajzi lejegyzésében írja Adele Kaleh Geafer festőművésznő. Egyben elnézését kérjük, hogy nem mindenütt szerepelnek a szavai szó szerinti idézet formájában. Az ő hosszú és gazdag életútjához képest kurta kis szövegünkben, persze,. (Szükségszerű megoldás.)

Sorait fürgén továbbolvasva megtudhatjuk, hogy kolozsvári és temesvári iskolaévei után Adele – itt már a nyolcvanas évek végén járunk – családalapításra szánta rá magát, hogy aztán – sok nélkülözést követően – Magyarországra kerüljön. Itt nem maradt sokáig, a kilencvenes évek elején útja Zürichbe kanyarodott, ahol régi szép vágya teljesülhetett. Jelesül az, hogy festészetet tanuljon.

– Lett egy álmom a művészet céljáról. Mégpedig az, hogy meg kell ismernünk az anyagi világot mozgató szellemi energiákat. E felismerések során megélt gondolataimat, érzéseimet igyekszem képszerűen kifejezni a festményeimen

– vallja működő internetes portálján a festőnő, aki Svájcból jelzett vissza, hogy ott él.

Úgy tűnik, ezt az elképzelést sikerült is megvalósítania. Kiállítások sorozata bizonyítja, amely sikerszériának legtávolabbi pontja India, ugyanakkor a Kertész29Galéria budapesti helyszínén látható állandó kiállítás is emellett szól, a vizsgált honlap tanúsága szerint legalábbis. Az egyébként mind a pantomimmel, mind a balettel megpróbálkozó Adele, akit valójában a Geafer Adele Gülsen névvel anyakönyveztek, vegyes családból származik: édesanyja magyar-cseh, édesapja pedig török-német keverék (volt). A famíliában ezért hol németül, hol magyarul folyt a társalgás, míg a férfiak maguk között törökül diskuráltak, és tágabb köreikben mind a katolikus, mind a lutheránus, mind pedig a mohamedán vallás természetes módon jelen lehetett. – Így vehetjük ki szavaiból a művésznőnek, aki egyedül a szülőhelyén nem rendezhetett volna kiállítást. Miért is nem? Mert az a történet tragikusan kitüremkedő pontján menthetetlenül nem is a tudat alá, hanem – mint azt láthatjuk filmen is, olvashatjuk különféle írásokban is – a víz alá süllyedt.

Speciális víz alatti körülményekhez speciális búvárfelszerelés kellett volna, ugyebár?

Ama felettébb ritka performanszhoz.

Jó, rossz viccet félre. Bármely segíteni óhajtó, feléje nyújtandó isteni jobb nélkül elpusztult Ada Kaleh, így csak a halványuló emléke maradt. Persze, a sziget bibliai özönvízre emlékeztető vesztét nem a Jókai-regényből, Tímár Mihály kalandjaiból ismerhetjük. A műből, amelyben mesebeli kincsek és gyönyörűséges, felvillanyozó nők szerepelnek izgalmas kalandtörténet foglalatában. Gazdát cserélő kincs, szerelmi bonyodalmak, lángoló szívek stb. Lényeg, hogy Az arany ember főhősének, a dunai kormányosból nábobbá lett Tímárnak az összes gazdagsága, illetve szerelmének, a török Ali Csorbadzsi lányának, Tímeának minden sötétséget beragyogó szépsége se lett volna elég ahhoz, hogy Ada Kaleh-t megmentse. Ahhoz még több fény kellett volna. Még több “villany”. Különben is Jókai Mór – legalábbis állítólag – a regény megírása előtt nem fordult meg ezen a helyen, csak utóbb, azonban még úgyszólván: megcsíphette v. elcsíphette Adát, mielőtt Ada végérvényesen eltűnt a folyó kavargó, habos árjában.

Érdekes ezzel kapcsolatban Jókai egyik megjegyzése, amely szerint privát szerencséjének tudhatja be, hogy a mű megszületése előtt nem járt Ada Kalén. Ha ennek valamiféle értelmét keressük, akkor az az lehet, hogy a maga módján nagyon is élő hely semmiféle robinzonádszerűség színhelye nem lehetett.

Végül is lenyűgöző hatalma a fénynek, nemde bár? Mely létrejöttében a sötétségre támaszkodik – így fogalmazott valaha éppen Nikola Tesla. És hogy Lucifer a fény angyala lenne, vastagon benne lakik ebben a történetben úgyszintén. A történetben, amelynek ha kanyargósan is, de lassan a végére érünk, és amelyben tényszerűen az van, hogy a múlt század hetvenes éveinek legelején a történelmi rulett kerekének köszönhetően akkor már rég Romániához tartozó szigetet elárasztotta a Duna. Ugyanis óriási duzzasztót építettek rögtön az első körben a közös román–jugoszláv “szimmetrikus” projektnek számító Vaskapu I, majd Vaskapu II erőművekhez, minek köszönhetően majd’ kétszáz méterrel megemelkedett a vízszint. Az esemény bekövetkezte előtt Ada Kaleh szigetét valósággal lerabolták, ledózerolták, a földdel tették egyenlővé, lakosságát szétköltöztették, örökké fájó traumát okozva, be nem gyógyuló sebet ejtve mások mellett Kaleh Adél festőnő szívén.

Nos, amitől mindez itt és most fantomszigetként felbukkant, az Szálinger Balázs Al-dunai álom című, tavaly a Magvetőnél megjelent könyve. A József Attila-díjas – plusz számunkra, délvidékiek számára roppant fontosan még: Sziveri János-díjas –, egyébként keszthelyi születésű Szálinger műve rövid ismertetője szerint valójában egy utazás krónikája. A szerző 2018 tavaszán feleségével és leendő gyermekükkel hosszabb időt töltött a Vaskapu (ennek része az említett Kazán-szoros! /ja, ne kiabáljak/) vidékén. Az ott készült jegyzetekből állt össze a kötet, amelyről majd bővebben írunk még, azonban természetes mód csak a szigorú elolvasása után. Kérem szépen. (Van, aki előtte is megteszi, azonban mi itt nem szeretnénk.)