B A Balkanac
Én énekelek ott
Vagy inkább: Én dalolok ott – ahogy ez magyarul szebben, dallamosabban hangzana, ám akkor kevésbé emlékeztetne Dušan Kovačević szerb íróra, drámaíróra, forgatókönyvíróra, aki a legendává vált Ki énekel ott feketébe hajló road movie szövegírója is. Kovačević a titói Jugoszlávia történetében fontos szerepet játszó 1948-ban született valahol Szabács (illetve Šabac, a szerbiai műnépzene Nashville-je) környékén, ahol a rókák pingpongoznak a nyulakkal, s varjak fütyörésznek a fán. Gimnáziumot Újvidéken végzett, dramaturgiából pedig Belgrádban diplomázott, ahol jelenleg is él. Sok jó “mókás munka” fűződik a nevéhez, többek közt a Balkáni kém vagy a Szent György megölé a sárkányt is, most azonban másért emlegetjük. Ugyanis a miénkkel megegyező címmel – nem meglepetés, hiszen tőle kölcsönöztük! – egy lírai kötete áll megjelenés előtt, nagy meglepetést keltve a távolabbi olvasók köreiben. A könyv, amelynek kiadója a belgrádi Laguna, állítólag holnap jelenik meg, így nem mondható, hogy elveszítettük volna a lépést a száguldó idővel.
A beharangozó, cseppet sem fitymáló szövegek szerint a mű sajátos lírai önéletrajz. Nem csak verseket tartalmaz, hanem elmés kommentárokat is, röpke széljegyzeteket (amolyan mandzsetta-firkantásokat), nem utolsósorban rövidebb történeteket, amelyek így vagy úgy, de egy-egy költeményhez tartoznak a zökkenőmentes illeszkedés szabályai szerint. Egyébként az egész textus négy ciklusra oszlik. Ezek a Ki énekel ott, a Tizenkét vers tizenkét hónap alatt, a Nem rossz embernek lenni és a Családi album. Értők számára különös ínyencségnek ígérkezik, hogy a nagy népszerűségre szert tevő énekelt dalokhoz, azok előadóihoz is sok érdekességet fűz a szerző. Vélhetően például a Bajaga-kompániához, akik sikerre vitték egy-két rímes, felettébb míves, költői pillanataiban megihlett alkotását. Ugyanakkor nyilván nincs elszakadás ebben a gutenbergi kiadványban a film világától sem, és sok lehet a moziról szóló szellemes megállapításból ugyancsak a két fedőlap között Dušan Kovačević részéről, aki 2011-ben eredeti humorban dúskáló életművéért Aranypulyka Díjban részesült a jagodinai fesztiválon. Széles mosollyal vette át például Dejan Mijač rendezővel ellentétben, aki azt morcosan elutasította valamivel előtte.
Egyébiránt kevesen tudják, nem kell ehhez itt villámgyors ankét, hogy a Mesečina c. világvisszhangos szám is (nem tévesztendő össze Beethoven Holdfény-szonátájával) szerzőségét illetően jórészt Dušan Kovačevićhez kötődik, másrészt Emir Kusturicához. Nem utolsósorban, persze, Goran Bregovićhoz. Hírneve ezzel együtt a dobogó legfelső helyére illő Slobodan Šalijević roma rezesbandájának köszönhető. “Nincsen többé se nap, se hold… elvitte a háborús bolond… /éria/… tu-tu-tu…”
A lassan végéhez közeledő rapszodikus történet leágazásához tartozik – Kovačević nincs ebben benne –, hogy Kusturica és Bregović aztán kutyamacska- JAJ!-ra emlékeztető viszonyba került egymással. Pontosan hogyan és miért, az erről szóló értékes tudás nincs e sorok írójának maradéktalan birtokában. Nincs az orrára kötve, hogy például szó szerint összeverekedtek volna, eljutottak-e balkáni vérmérséklettel a csattanó pofonig, azonban a saját jól feltöltött élménytárában ott van még elérhetően az a beszélgetés Kusturicával, amelyet egyszer régebben a győri Mediavawe filmfesztiválon folytatott annak népes közönsége előtt az akkor már világszerte ismert rendezővel.
Kusturica filmzenéi kapcsán normálisan felvetődött Bregović, felvetődtek az ő dolgai úgyszintén, miként az egykori jugoszláv pop-rock szcéna ikonikus együttese, a Bjelo Dugme is. Kusturica – hát, fogalmazzunk így: – magasról letojta akkor és ott a Fehér Gombot. Mondván, hogy egy fals jugoszláv trendet lovagolt meg, az ütődött Bebek általában összekeverte a dallamokat meg a szövegeket, Gorannak meg egyébként sem volt soha semmi eredeti ötlete, ennek ellenére kitartóan gyártotta a muzsikát, mint egy megkergült dzsubox, csak ezt nála, Emirnél, nem lehet örökké eladni.
Emir Kusturica azért mondott pár szép szót ugyanitt Dušan Kovačevićről, csak az a file már elveszett. Később koncertet adott ugyanott az elképesztő módon pattogó gumigömbbé alakult frontemberrel, dr. Nele Karajlićtyal és a Zabranjeno pušenje együttessel. Fellépésüket egy híres olasz western, a Volt egyszer egy Vadnyugat szintén legendás betétzenéjével kezdték. Emir basszusgitározott. Nota bene! Kimondottan nem volt szép tőle, amit a szervezők is megjegyeztek, hogy amikor csúcsfokára hágott a hangulat, a teljesen felhevült közönség részéről a valaki által beadott, illetve a pódium sarkára helyezett flakon bort Kusturica lerúgta a színpadról. Nem gondolom, hogy ezt bármely körülmények közt Kovačević megtette volna, bármelyik helyzetben is. Inkább kerített volna hozzá gyorsan egy pulykaszendvicset, aztán megosztotta volna. Vagy csak a közelgő karácsony miatt hiszem így? Mindegy. Ahogy hallom, ők ketten sincsenek már valami fényesen. De itt kanyarodna rá jobb sorsra érdemes kis szösszenetünk a sárgás lámpafényekben úszó bulvárra.
Annyit illik itt még megjegyezni, hogy az Én énekelek ott ugyancsak szellemes illusztrációit Goran Ratković készítette az író hol fanyar, hol gyilkos humorának jegyében. Telitalálat!
-
Szerbia6 nap telt el azóta
Szerbiában máris kezdeményezik az atomtilalmi törvény eltörlését
-
B A Balkanac6 nap telt el azóta
A papa szolgálati útra ment (röpke vizit Vlagyimir Putyinnál)
-
Bosznia6 nap telt el azóta
Az USA újabb lépéseket tett Milorad Dodik pénzügyi ellehetetlenítése érdekében
-
Szerbia5 nap telt el azóta
Dodik tagadja a srebrenicai népirtást, Vučić pedig küzd a boszniai szerb álláspontért