Ki énekel ott? Negyven éve

A táj dimbes-dombos, a zene dorombos. Ebbe a tájba és tájzenébe döcög, durrog, billeg bele valahol a holdbéli szerb provinciában a világ legócskább autóbusza, amelynek tetején füstölő kémény látszik, ugyanis benn egy régi kályhaszerűséggel fűtenek. A muzeális jármű a Krstić család tulajdona, melynek buszbéli képviselői a fiatal, kissé (illetve eléggé) ütődött sofőr, aki képes bekötött szemmel is vezetni, meg az apja, az egyszerre kétfelé néző kalauz. Többé-kevésbé rendszeres járatuk Belgrád felé tart. Nem mellesleg a kalendárium ezen a napon 1941. április ötödikét mutatja.

Az utazók között ott található két roma gyerek. Ők a történetben a muzsikusok, akik amolyan dalnok-kettősként lépnek fel időnként, főleg balsejtelmeiknek adva hangot. Közben szétválasztják, ugyanakkor össze is kötik e roppant szórakoztató film jeleneteit, amelyek során megismerkedünk a többi utassal. Egy elképesztő fokig kispolgári Bajszos férfival, egy amatőr, botfülű Énekessel, egy öreg veterán Harcossal, egy Kocavadásszal, egy folyvást krahácsoló, talán tényleg tüdőbajos Hipochonderrel, nem utolsósorban egy fiatal, frissen egybekelt Párral. Ki ezért, ki azért igyekszik a fővárosba. Az énekes pl. valamiféle meghallgatásra siet. Illetve hát sietne, mert ahogy a kalauz szűri ki a fogai között, amikor megállnak valahol malacot venni: kérem, akinek sürgős, az mehet gyalog. (Persze, ezt amolyan ’vazzeg hangsúllyal mondja, s nincs is apelláta.)

Banális kalandokban természetesen nincs hiány ezen az úton. Mert például, ugye, ahol megjelenik egy puska, annak ott előbb-utóbb illik elsülnie. Így az egyik döccenőn a vadász kilövi a mennyezetet, miután ki lesz rakva a buszból, utána a nyárspolgár zuhan bele a folyóba, állítván az egyik útjukba kerülő korhadt hídról, hogy biztonságos. Roppant röhejesen: fejest bukik az örvénylő vízbe, hogy abban a jelenetben ne is tűnjön fel többé. Akad itt önkényes vámszedés, kiszúrt gumi és miegyéb. Egy kis egészséges erotika is előtte, mert az egyik hosszabbnak ígérkező álldogálás közben az ifjú párra rájön a sürgős szeretkezhetnék. Ezzel a céllal kicsit félre is vonulnak a közeli erdőbe, ám ezt csak nem sikerül észrevétlenül megcselekedniük, úgyhogy tkp. izgalmas műsorral szolgálnak az unatkozó, őket becserkésző, kukkoló útitársaknak. – Ma már valószínűleg némi feminista fintorgást váltana ki ez a rész. Mentségül szolgáljon, hogy Neda Arnerić két csodás ifjonti keblének látványa megér egy ennél nagyobb blamát is.

Továbbiakban részletesen nem is kellene elmesélni Slobodan Šijan rendező frenetikus, örökzöld komédiáját, ám tekintettel a mondanivaló kibontakozására: illik megjegyezni, hogy az útközben elszóródó utasok közül végül mindenki megkerül, majd a buszon ér be Belgrádba. Szükséges, mert csak így válik lehetségessé a sötét slusszpoén, midőn a nácik elkezdik bombázni a várost, amelynek légvédelme körülbelül annyit érhetett, mint a közelebbi történelemben a jugó néphadseregtől örökölt fegyverek a NATO ellen. – Szomorú dolog, hogy a valós élet a maga részéről ugyancsak telibe találta azt a szerencsétlen autóbuszt. Pavle Vuisić, Dragan Nikolić, Danilo Bata Stojković, Milivoje Mića Tomić, Taško Načić, nem utolsósorban Neda Arnerić sincs ma már az élők sorában. Mindannyian egyenest a szerb színjátszás krémjéből, akárha átvándoroltak volna Šijan valamely másik filmjébe, a Maraton családba, amelyik szüzséjét illetően egy familiáris temetkezési vállalkozás bonyodalmaiból nő ki és indázódik szerte.

Legutóbb – az idei évben immár – Neda ment el. Egy kellőképp tisztázatlan körülmények közt lezajlott, vélhetően öngyilkossági kísérlet után, amit átvészelt, utána jött a végzetes rosszullét.

A túlélők közé tartozik a film fő figurái közül jellemző módon épp a Nagy Hipochonder, Boro Stjepanović, aki a bosnyák filmjátszás hol szűkebb, hol tágabb területén jeleskedik, aztán a pelyhedző állú férj, Slavko Štimac, akinek azóta már rég szakálla nőtt, nagyapa lett, s legutóbb a Nyugodjanak békében c. horvát tévésorozatban vállalt szerepet. Nem utolsósorban az ütődött Miško sofőr, azaz Aleksandar Berček, aki a filmben való alakításáért anno egyedül nyert díjat. Pulában kapott Arany Arénát. Magát az alkotást Montrealban fényezték az elismerés tartósító pasztájával ugyanakkor, azonban az, ami ennél fontosabb: sokan egyetértenek abban a szakmai ágazatban, hogy a Ki énekel ott? az egyik legjobb valaha leforgatott komédia – az utóbb kialakult országhatárokon túl is.

Végezetül a film hatása az életre? Nenad Kostić annak a kis dorombos-kalapos gyerkőcnek a neve, aki kamasz bátyja révén került be ’nyolcvanban a filmbe, és akiből utána buszsofőr lett a belgrádi közlekedési vállalatban. Ma is ott van a valamelyik vonalon. Tán a banjicain. Bátyja lakodalmi muzsikusként került képbe, onnan jött neki, Nenadnak is a szerencséje, ugyanis duóra volt szükség. Állítólag némely utas ma is megsüvegeli, Ő meg röviden dudál.